40. mese

A kóró és a kis madár (Szavak száma: 462)

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis madár. Ez a kis madár egyszer nagyon megunta magát, rászállt egy kóróra.

- Kis kóró, ringass engemet!

- Nem ringatom biz én senki kis madarát!

A kis madár megharagudott, elrepült onnan. Amint ment, mendegélt, talált egy kecskét.

- Kecske, rágd el a kórót!

Kecske nem ment kóró-rágni, a kóró mégse ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy farkast.

- Farkas, edd meg a kecskét!

Farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy falut.

- Falu, kergesd el a farkast!

Falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy tüzet.

- Tűz, égesd meg a falut!

Tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy vizet.

- Víz, oltsd el a tüzet!

Víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy bikát.

- Bika, idd fel a vizet!

Bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy furkót.

- Furkó, üsd agyon a bikát!

Furkó nem ment bika-ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy férget.

- Féreg, fúrd ki a furkót!

Féreg nem ment furkót fúrni, furkó nem ment bika-ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy kakast.

- Kakas, kapd fel a férget!

Szalad a kakas, kapja a férget; szalad a féreg, fúrja a furkót; szalad a furkó, üti a bikát; szalad a bika, issza a vizet; szalad a víz, oltja a tüzet; szalad a tűz, égeti a falut; szalad a falu, kergeti a farkast; szalad a farkas, eszi a kecskét; szalad a kecske, rágja a kórót; a kóró bezzeg ringatta a kis madarat.

Ha még akkor se ringatta volna, az én mesém is tovább tartott volna.

39. mese

A farkastanya (Szavak száma: 386)

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl volt, volt egy tojás. Ez a tojás megindult világra. Görgött, görgött, egyszer előtalált egy rucát. Azt kérdi tőle a ruca:

- Hová mégy, tojás koma?

- Megyek világra.

- Én is megyek, menjünk együtt.

Mennek, mendegélnek, előtalálnak egy kakast.

- Hová mentek, ruca koma?

- Megyünk világra.

- Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy varrótűt.

- Hová mentek, kakas koma?

Megyünk világra.

- Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy rákot.

- Hová mentek, tű koma?

- Megyünk világra.

- Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy lovat, végre pedig egy ökröt.

Mentek aztán, mendegéltek, egyszer rájok esteledett. Ott volt egy kis ház, abba bementek. Ki-ki lefeküdt a maga helyére. A tojás belefeküdt a tüzes hamuba. A ruca meg a kakas felültek a kandalló tetejére. A rák belemászott egy dézsa vízbe. A tű a törülközőbe szúródott belé. A ló lefeküdt a ház közepére, az ökör meg a pitvarba.

Egyszer jön ám haza a tizenkét farkas, akiké a kis ház volt. A legöregebb még messziről elkezdett kiabálni:

- Phű, phű, de idegen szagot érzek! Ki mer bemenni?

Volt köztük egy hányaveti, az azt mondta, hogy ő bemegy, ha ezer ördög van is odabent, nem félek én semmitől.

Be is ment. Hogy az övék volt a ház, egészen tudta a dörgést, mi hol áll. Legelőször is a kandalló tetején kereste a gyújtófát, hogy majd mécset gyújt, de a kakas meg a ruca elkezdtek lármázni, akkor belenyúlt a hamuba, hogy majd parazsat keres, de a tojás elpukkant, szaladt a dézsához mosakodni, ott meg a rák csípte meg ollójával, azután szaladt a törülközőhöz, ott meg a tű szúrta meg, nagy ijedten a ház közepére ugrik, ott a ló rúgja oldalba, amint szaladt kifelé, az ökör is nekiesett, felkapta a szarvára, az udvar közepére lökte.

Erre elkezdett ordítani, mint a fába esett féreg, szaladt a többi farkasokhoz.

- Jaj, fussunk, fussunk! Égszakadás! Földindulás! Valamennyi ördög, mind odabent van.

Nyúlok a hamuba,
Meglőnek puskával.
Szaladok dézsához,
Megvágnak ollóval.
Kapkodok kendőhöz,
Banya szúr tűjével.
Futok ajtó mellé,
Kilöknek lapáttal.
Szaladok pitvarba,
Vesznek vasvillára!
Egy kiált: Hep-hep-hep!
Más ordít: Add feljebb!
Akkor nagyot estem,
Bezzeg jaj volt nekem.

Akkor nekiindultak, még most is szaladnak, ha meg nem álltak.

38. mese

A kis ködmön (Szavak száma: 872)

Volt a világon, hol nem volt, volt egy jómódú parasztember, annak volt egy felesége meg egy leánya. Egyszer odament egy szép fiatal legény másodmagával háztűznézni.

Mindjárt kínálták őket tyúkkal, kaláccsal. Borért is leküldte az ember a leányát a pincébe. Lement a leány, elkezdte vigyázni, hogy melyik a legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt mondta az apja; amint ott vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztáskő a pince egyik oldalához támasztva. Elgondolkozott a leány, hogy őérte most itt vannak a háztűznézők, ő most férjhez megy, lesz majd neki egy kisfia, annak ő vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kisfiú egyszer le talál szökni a pincébe, csak ott ugrál, csak ott ugrál a káposztáskő körül, a káposz­táskő eldől, a kisfiút agyonüti, kire marad akkor a kis ködmön? Ezen a leány úgy­annyira elkeseredett, hogy leült az ászokra, ott sírt.

Már odafönt nem győzték várni; leküldte hát az ember a feleségét is:

- Ugyan, anyjuk, eredj le már, nézd meg, mit csinál az a leány ennyi ideig abban a pincében. Tán a bort folyatta el, azért nem mer feljönni.

Lement az asszony, látja, hogy ott sír a leánya az ászokon.

- Hát téged mi lelt, hogy oly keservesen sírdogálsz?

- Hogyne sírnék, édesanyám, mikor így meg így elgondoltam jövendőbeli állapotomat. - Azzal elbeszélte, hogy mit gondolt hát el. Az asszony, amint ezt meghallotta, leült a lánya mellé, ő is rákezdte a sírást.

Nagyon megharagudott már odafönt a gazda, nem állhatta meg káromkodás nélkül.

- Ejnye szedte-vette, már bizonyosan a bort folyatták el! Elmegyek, megnézem, hová vesztek.

Lement az ember is, még akkor is ott zokogtak azok egymás mellett, az ember sehogy se tudta elgondolni, hogy mi bajok akadt.

- Hát ti mit sírtok-rítok? Mi bajotok esett ilyen hirtelen?!

- Jaj, kedves apjukom, hogyne sírnánk-rínánk - felelt rá az asszony -, mikor milyen szomorú dolog jutott az eszünkbe!

Itt elbeszéltek neki mindent, úgyannyira elkeserítették, hogy az is közibük ült, segített nekik a sírásban.

A kérő se győzte őket tovább várni, kapta magát, lement utánok a pincébe. Sose tudta mire vélni, mikor meglátta őket, hogy mit sirathatnak olyan keservesen. Kérdezi aztán tőlök, azok elbeszélték neki. A kérő, csak kicsibe múlt, hogy hanyatt nem vágta magát, olyan jóízűt nevetett.

- No - azt mondja -, még ilyen bolond embereket nem láttam. Hanem most elindulok, addig megyek, míg három ilyen bolondra nem akadok, mint kendtek hárman, ha aztán akadnék, akkor visszajövök, elveszem a kendtek leányát, ha az Isten is úgy akarja.

Elindult a legény, azokat otthagyta a pincében, hogy sírjanak, amíg nekik tetszik. Ment aztán, mendegélt hetedhét ország ellen, talált egy embert, aki egy nagy rakás diót vasvillával akart a padlásra felhányni, közelebb megy hozzá, megszólítja:

- Hát kend, atyafi, mit csinál azzal a dióval?

- Én bizony nagy munkában vagyok. Már fél esztendő óta mindig hányom ezt a diót, de sehogy se tudom fölhányni, szegény ember vagyok, de adnék annak az embernek száz forintot, aki valami módon felszállítaná.

- No hát majd felszállítom én - mondja a kérő. Azzal elővett egy vékát, félóra alatt mind felhordta a diót. Mindjárt megkapta a száz forintot, továbbment vele.

“No - gondolta magában -, akadtam már egy bolondra.”

Megint ment, mendegélt, talált egy embert. Csak nézte, csak nézte, hogy mit csinál. De sehogy se tudta eltalálni. A kezében volt egy teknő, azzal hol kiszaladt, hol be egy olyan házba, amelyiknek nem volt ablaka, csak egy kis lyukforma ajtója; odamegy hozzá, megszólítja:

- Jó napot adjon Isten, földi! Hát miben fáradozik kend?

- Fogadj Isten, atyafi! Hát biz én a tavasszal lesz egy esztendeje, hogy ezt a házat csináltattam, nem tudom, miféle istencsudája, hogy olyan sötét, csak elnézem, hogy a másé milyen világos, pedig semmit se csinál neki; én meg, mióta készen van, mindig azt csinálom, hogy hordom bele a világosságot teknővel, látja kend, most is abban munkálkodom; de adnék is száz forintot annak az embernek, aki világossá tudná tenni.

- No, majd világossá teszem én - mondja rá a legény. Elővett egy fejszét, vágott a házon két ablakot, az ajtót is nagyobbra vette, mindjárt világos lett a ház. A legény megkapta itt is a száz forintot, azzal ezt is otthagyta.

“No - gondolta magában -, akadtam már második bolondra is.”

Megint mendegélt, talált egy asszonyt, aki a kiscsirkéit erővel dugdosta volna egy kotló alá. Megszólítja a legény:

- Hát kend, nénémasszony, mit csinál?

- Biz én, öcsém, ezeket a csirkéket dugdosnám a kotló alá, mert attól félek, hogyha szerte­széjjel szaladgálnak, elkapja valamelyiket a héja, de sehogy se tudom aládugni, mert ha egyik felől bedugom, a másik felől kibúvik. Adnék is száz forintot annak az embernek, aki jó tanácsot tudna adni, hogy mitévő legyek velök.

- Én megmondom, nénémasszony, sose dugdossa kend azokat a csirkéket a kotló alá, majd ha a kotló héját lát, dugdosás nélkül is maga alá veszi őket.

Az asszony nagyon megörült a jó tanácsnak, mindjárt odaadta a legénynek a száz forintot. Az is megörült neki, mindjárt visszaindult.

“No, hála Istennek - gondolta magában -, megtaláltam mind a három bolondot.”

Mihelyt hazaért, mindjárt elkendőzte a leányt, két hét múlva a lakodalmat is megtartották. Többet aztán nem is hallottam felőlök, csak annyit, hogy lett nekik egy kisfiúk, vettek is neki ködmönt, hanem azért a káposztáskő nem ütötte agyon. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

37. mese

A kiskakas gyémánt félkrajcárja. (Szavak száma: 530)

Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kis kakasa. Csak ott keresgél, csak ott kapargál a kis kakas a szeméten, egyszer talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császár, meglátja a kis kakasnál a gyémánt félkrajcárt, azt mondja neki:

- Kis kakas, add nekem a gyémánt félkrajcárodat.

- Nem adom biz én, kell a gazdasszonyomnak.

De a török császár erővel is elvette tőle, hazavitte, betette a kincseskamarájába. A kis kakas megharagudott, felszállott a kerítés tetejére, elkezdett kiabálni:

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

A török császár, csak hogy ne hallja, bement a házba, de akkor meg a kis kakas az ablakába repült, onnan kiabálta:

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Megharagudott erre a török császár.

- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, hogy ne kiabáljon, vesd belé a kútba.

A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kis kakas csak elkezdi a kútban:

- Szídd fel begyem a sok vizet, szídd fel begyem a sok vizet! - Arra a begye mind felszítta a vizet a kútból.

A kis kakas megint felszállott a török császár ablakába.

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Megint azt mondja erre a török császár a szolgálójának:

- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd belé az égő kemencébe.

A szolgáló megint megfogta a kis kakast, az égő kemencébe vetette. De a kis kakas megint csak elkezdi:

- Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet! Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet!

Erre a begye mind kieresztette a vizet, eloltotta a tüzet. Akkor megint csak felszállott az ablakba.

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Még nagyobb méregbe jött erre a török császár.

- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd belé a méhes kasba, hadd csípjék agyon a darazsak.

A szolgáló belévetette a kis kakast a méhes kasba. Ott megint elkezdi a kis kakas:

- Szídd fel begyem a darázst; szídd fel begyem a darázst!

Arra a begye mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott a török császár ablakába.

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.

- Eredj, te szolgáló, hozd ide azt a kis kakast, hadd tegyem ide a bő bugyogóm fenekébe.

Megfogja a szolgáló a kis kakast; a török császár beteszi a bő bugyogója fenekébe.

Akkor a kis kakas megint csak elkezdi:

- Ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát; ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát!

A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török császár farát. Felugrik erre a török császár.

- Jaj, jaj, a fránya egye meg ezt a kis kakast! Vigyétek hamar a kincseskamarába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcárját.

Bevitték a kis kakast a kincseskamarába, ott megint elkezdi a maga mondókáját:

- Szídd fel begyem a sok pénzt, szídd fel begyem a sok pénzt! - Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét. A kis kakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának; gazdag asszony lett belőle, még máig is él, ha meg nem halt.

36. mese

Tapasztó Matyi kaladjai: Matyi a levegőben. (Szavak száma:848)

Egy este Tapasztó-apa így szólt Matyihoz:

- Holnap reggel bejösz velem a városba.

Matyi még sohasem volt a városban.

Egész éjjel azon gondolkozott, milyen lehet az a város. Azt hitte, hogy mézeskalács minden; a házak, sövények, kardok, puskák, tornyok mind mézes kalácsból vannak. Mert mézeskalácsot szoktak neki hozni a városból.

Bezzeg elbámúlt másnap, mikor a városba érkeztek. Mézeskalácsos sátrak helyett nagy háza­kat látott, de olyan nagy házakat, hogy odahaza a templom sem volt akkora soha. Az egyik házon, - megolvasta, - épen hatvanhat ablak volt.

- Apám, - szólott csodálkozva, - nagy fáradsága lehet annak, a ki itt lakik.

- Miért? - kérdezte az apja.

- Azért, - felelt Matyi, - mert hatvanhat ablakon kell neki kinézni az utczára, holott nekünk két ablak is sok.

Azután meg a boltok tábláin csudálkozott. A csizmadia előtt csizmát látott kifestve, a fűszeres előtt mindenféle bolti szert, a hentes előtt nagy fölvágott disznókat.

- Apám, - szólott, - sok kép van itt az utczán, több, mint nálunk a szobákban.

Akkor az apja megmagyarázta neki, hogy ez a sok kép a kereskedőké meg az iparosoké, s arra valók, hogy könnyen meg lehessen őket találni.

- Itt ki lakik? - kérdezte Matyi egy nagy fehér házra mutatva, a hol a kocsi megállott.

- Egy jó barátom, - felelt az apa, - nyugalmazott katonatiszt.

- Hát az miért nincs kifestve? - kérdezte Matyi. - Én úgy gondolnám, ki kellett volna festeni, a mint a kanapén nyugszik.

Mikor elhelyezkedtek Bandi bácsinál, a nyugalmazott katonatisztnél, Matyi az ablakon át egy nagy csomó tarka golyót látott az utczán lengedezni.

- Mi az? - kérdezte az apjától.

- Léggolyók, - felelte az apja.

Bandi kiszökött a szobából és a léggolyós után futott.

- Megálljon csak, bácsi! - kiáltott utána.

Az ember megállott.

- Mennyiért ad egy golyót?

- Tíz krajczárért.

- Annyi pénzem nincsen, - szólt Matyi, - csak két krajczárom van.

- Azért nem adhatok golyót, - felelt az ember.

- Hát legalább csak megfogni engedje, - rimánkodott Matyi. - Én még sohasem fogtam ilyen szép golyókat; nagyon szeretném egy kicsit a kezemben tartani.

- Jól van, - felelt az ember, - úgyis be akarok menni ide a boltba, s a golyókat nem vihetném be. Hát fogd, de erősen fogd ám.

Matyi örömmel vette a kezébe a madzagokat s ugyanabban a pillanatban föl is lebbent a levegőbe.

A golyók fölemelték.

Matyi megijedt, de nem bocsáthatta el a zsineget, mert mikorra észrevette, hogy száll, már akkor messze volt a földtől, s kitörte volna a nyakát.

Mondom, ugyancsak meg volt ijedve. Kezének minden erejével fogta a zsineget és csak úgy félszemmel látta, hogy alant a tornyok is csudálkozva néznek fölfelé.

Dicséretére legyen mondva, nem sokáig tartott az ijedtsége.

- Csak legalább azt tudnám, hova repűlnek velem ezek a golyók? - így tünődött a magasban. Jaj ha a csillagokig mennék! De szeretnék egypár fényes csillagot a zsebembe dugni! Este előraknám a szobában és ragyognának nekem.

Csakhogy az égen nem voltak fenn a csillagok. A nap sütött, Matyi csak a felhőket látta maga fölött fehérleni.

Eszébe jutott egy kép. Az angyalok voltak lefestve azon, a mint a felhők hátán hemperegve játszottak.

Matyi még sohasem játszott a felhők hátán hemperegve.

- Bárcsak oda repűlnénk, - gondolta - szeretnék egypár jóképű kis angyallal játszani.

- Adjon Isten, Matyi! mondanák azok, a mint meglátnának.

- Fogadj Isten, angyalkák, felelném én hozzájuk lépve.

- Mit hoztál? - kérdeznék kiváncsian.

- Szép színes léggolyókat, - felelném nevetve.

Azzal közzéjök ülnék és a léggolyókat szétosztva játszadoznánk.

Így gondolkozott Matyi az ég felé szállva, de a felhők még messze voltak és a levegőben egyetlenegy kis angyal sem röpködött.

Matyi lenézett. A föld a messze mélységben ócska mappa gyanánt tarkállott, megismerte a saját faluját is. Akkorának látszott az csak, mint egy kis darázsfészek, az emberek pedig olyan piczinyeknek látszottak, mint a hangyák.

A mint így lefelé vizsgálódik, látja ám, hogy nagy sereg madár repűl utána. A madarakat egy sas vezette. Nagy sas volt.

A két kiterjesztett szárnya elfödhetett volna egy kisebb fajta háztetőt.

- Jaj nekem! - szólt nevetve Matyi, - a madarak megválasztanak királynak. Madárkirály lesz belőlem!

A madarak csakugyan csudálkozással röpködték körűl Matyit. Bizonyosan azt hitték, hogy ő is madár. Utólérték Matyit, rászállottak a léggolyókra és ott himbálóztak, olyan csicsergéssel, a minőt a madarak választó gyűlésétől várhat is az ember. A sas a legfelső léggolyóba kapasz­kodott és ott billegett rajta.

A léggolyók egymásután pukkadtak szét a körmei között, mire Matyi lefelé kezdett eresz­kedni, mert a megmaradt léggolyók már nem bírták el a súlyát.

A madarak ijedten rebbentek szét. Maga a sas is megijedt. Azt hitték, Matyi pukkadozik harag­jában. Elrepűlt.

Matyi pedig ereszkedett szép lassan lefelé.

A saját faluját látta maga alatt mindinkább nagyobbodni.

A házakból kiszaladtak az emberek az utczára és kiáltozva mondogatták:

- Nini, micsoda madár jön!

- Nem madár az, - szólt egy czigányasszony, - hanem sárkány!

Bezzeg nagy volt a csudálkozás, mikor látták, hogy se nem madár, se nem sárkány, hanem Tapasztó Matyi ereszkedik le nagy borzasan a magas egekből.

- Honnan jösz, Matyi? - kérdezgették tőle.

Mire Matyi nagybüszkén megfelelt:

- Már csaknem a mennyországban jártam!

35. mese

Téli etető az erdőben. (Szavak száma: 715)

De csúnya, zimankós idő!

Éles jégport vagdos a szél az ember arczába, garmadába halmozódik a hó.

Odakint a fuvatag önmagát emeli ölnyi magasra és betemeti a mélységeket, hogy az útja tévesztett ember azt se tudja, melyik perczben szakad be nyakig a jéghomokba.

A téli felhők jól lehullatták azokat a szállongó, libegő pelyheket, melyek patyolattal takarják be az erdőt. Most itt van az inséges idő, a mikor valóságos nyomor fenyegeti a sűrűség minden lakóját.

Csendes ilyenkor az erdő, csendesebb még, mint a sivatag. Az élet jele kevesebb benne, a vadak nyoma sejteti csak, hogy kell itt lenni valami elevenségnek. Az élet mindössze egy-két zörgő hangban nyilatkozik. Fakopáncs kalapál a szúrágta fán, a tiszta téli levegőben messzire elhallik erős kopogása, néha egy megriadt vadállat fut el a bozót közt, lerázva az alacsony gallyakról a havat.

Azután csend van megint. Nem zúg a patak, mormolását elnémította a fagy, csak a szél dudál, jajgat szomorúan.

Nagyon kietlen ilyenkor az erdő. Zöld lombja, a fenyvest kivéve, nincs; a növényevő vad táplálékát, a száraz füvet s a parti gyepet magas hó takarja, melybe besüpped az őz vékony lába szára s melyet nem képes többé felkapálni csülkével a szarvas.

A vadonban, a hol a jó Istenen kivűl nincs más gondozója az inséges növényevőknek, mind­nyájan rügyet, zsenge galyat keresnek ilyenkor a kérődzők, a mivel nem csekély kárt tesznek a fiatal fákban. De a vadas kertek szelídebb világában megmenti a szegény elcsigázott állatot a végső nyomortól az erdész, a ki alkalmas helyeken, szembeötlő tisztások szélén terített asztalt kinál nekik.

Ime, minden magyarázatnál ékesebben beszél gyönyörű szép képünk.

Szálas, nagy erdő van előttünk, magas sudár fákkal, elől egy óriás tölgy, melynek százéves dere­kára van felakasztva a vendéget váró éléskamra.

Egy födeles szénatartó az, melynek a rácsa közé naponta friss szénát raknak a kerülők, attól fogva, a mikor már nem ad a nemes vadnak elég táplálékot a hóval borított sűrűség.

Kivált a szegény őzikének van nagy szüksége erre a gondoskodásra, mert ez a finom, gyöngéd állat legkevésbbé birja ki a téli időjárás viszontagságát s a keserves koplalást.

A szarvas nagy, erős állat, könnyebben töri fel a havat s jobban hozzáfér a magasabban fekvő rügyekhez. A nyúl meg, ez a pákosztos kópé, oda se néz a bajnak, a mig fiatal fakéreg van a világon. Alatta nem süpped be a hó, mert könnyű a teste s így hirtelen odébb állhat, ha vesze­de­lem fenyegeti. De mit csináljon a boldogtalan, karcsú őzike, melynek magas vékony lába mély lyukakat üt a fagyos hó kérgébe, a honnan csak nagy fáradsággal tudja kihuzogatni, ha futásra kerűl a dolog. Bizony az őzike könnyen veszve van ilyenkor, ha ragadozó vad támadja meg, mely elől, amúgy is elgyengűlve, nem tud menekűlni.

Az ilyen veszedelem ellen úgy se lehet biztos védelmet találni számára, de arról már tud gon­dos­kodni az előrelátás, hogy legalább a mindennapi kenyere meglegyen a szenvedő népség­nek.

Nézzétek, milyen pompás kis család kerűlt itt együvé a téli etetőhöz.

Őzapa, melynek ilyenkor már szépen nő kifelé az agancsa, épen egy jóízű harapással kedvez magának, finnyásan dugdossa kedves formás fejét a szénás rács közé; mellette két suta őz, két őzmama van, jóllakhattak már, az egyik épen kezdi a kérődzést.

A túlsó oldal felől új vendég közeledik, ki tudja, milyen éhes, milyen elcsigázott? De nincs már távol a pompás lakoma, melyet ugyancsak irígykedve nézeget az őzek közelében egy tapsifüles. Majd ha az őzek megelégelték a lakmározást s odébb állanak, ő is előre baktat egé­szen a fa aljáig, a hol az elhullott morzsákat, a szénaszálakat összeszedegetheti, felmajszolja.

Az a kis fürge mókus, mely az etető fedelén gubbaszt most, majd lefut akkor a fáról, a nyúltól nem fél, inkább a nyúlfi riadoz tőle, ha nagyon is a közelébe kerül.

Kettecskén körűlbaktatják majd a nagy fát, megbámulják egymást, azután egyszer csak vala­mi gyanús neszre neki rugaszkodnak a nyúl is, a mókus is, egyik, hopp! beugrik a sűrűbe, a másik is, hopp! fenn terem egy pillanat alatt a magas fán, a hová bizony nem könnyű követni.

A sunyi róka, mely óvatosan bukkan ki az erdei síkságra, olyan magában van egyszerre, mintha sohase járt volna ezen a csöndes kis tisztáson se őz, se mókus, se tapsifüles.

Pedig minden áldott nap megtalálhatja őket az etető körűl, a hol találkozni szoktak s a hová a mókus is szívesen leereszkedik, ha nem vesz is részt a nem neki való lakomában.

34. mese

Darázs bácsi. (Szavak száma: 97)

Duruzsolgat darázs bácsi:
- No virágok, mostan ácsi!
Duruzs, duruzs, dorom, dorom,
Mézet ide, parancsolom!

- Darázs bácsi, méz már nincsen,
Nem is kaphat semmi kincsen,
Itt voltak a jó méhecskék
És szép szóért mind megvették.

- Duruzs, duruzs, jaj, haragszom!
Minden virág rossz gazdasszony.
Rontom-bontom, mézet ide.
Hitvány méhek, egyszeribe!

- Darázs bácsi, a mi mézünk
Nem eladó, kell az nékünk!
- Nem adtok? Jó, nem is kérek,
Felfallak mind, csunya méhek!

De a méhek kardhoz nyúlnak,
Melege lett darázs úrnak,
A sok kard úgy megszabdalta,
Hogy még most is látszik rajta.

33. mese

A nagy alvó (Szavak száma: 281)

Furcsa história,
De megtörtént egyszer:
Korán akart kelni
Szegény Jónás mester.
Megszólal a kakas:
“Fölkelne, ha tudna,
De mikor úgy alszik
Mindig, mint a bunda!”
Kotkodákol a tyúk:
“Bújék el, csak bújék!
Van is a világon
Ilyen álomszúszék!”
Dorombol a czicza:
“Hálósipka, kabát!
Átaluszik Jónás
Tizenkét éjszakát!”

Szegény Jónás mester
Mérgesen hallgatja,
Czicza, tyúk és kakas
Hogy mulatnak rajta:
“Várjatok csak, lurkók!
Megmutatom mégis,
Hogy fel tudok kelni
Korán reggel én is.
Hamarabb köszöntöm
A derengő reggelt,
Keltő órát veszek,
Az, tudom hogy felkelt.
Kelts föl, édes órám,
Hajnalhasadáskor,
Czicza, tyúk és kakas
Ne csúfoljon máskor.
Ébreszsz fel álmomból
Zörgő lármát csapva,
Mikor a mutatód
A négyet mutatja.”
“Jól van, édes gazdám,
Csak te aludj bátran!
Négy óránál tovább
Nem maradsz az ágyban!”

Jónás mester korán
Elbontja az ágyát,
Édesen aluszsza
A boldogok álmát.
Mikor a mutató
A négyet mutatja,
Felkiált az óra:
“Itt az idő, rajta!
Kelj föl, Jónás mester
A paplanas ágyból!
Gyüjti már a mézet
Méhe a virágról.”
Birreg-berreg, zörög
Az ébresztő óra,
Hej de Jónás mester
Nem hallgat a szóra.
Ágyút süthetnének
El a füle mellett:
Neki csak sóhajtás,
Csak viráglehellet,
A boldogok álmát
Horkolva aluszsza,
Ő tőle, ha tetszik,
Ránk törhet a muszka.

Az ébresztő óra
Megharagszik szörnyen,
Látja, hogy Jónással,
Nem boldogúl könnyen.
Kapja az ütőjét
Szörnyű haragjába’
Jó nagyokat koppint
Jónás homlokára.
Szegény Jónás mester
Egy perczre fölébred.
De azután megint
Uj álomba mélyed.
Dalol a pacsirta
Kék ég sugarában,
Szántóvető ember
Szántogat vidáman.
Kiabál a kakas:
“Fölkelne, ha tudna!
Szegény Jónás mester
Alszik, mint a bunda!”
Kotkodákol a tyúk:
“Bújék el csak, bújék!
Van is a világon
Ilyen álomszuszék!”
Dorombol a czicza:
“Hálósipka, kabát!
Átaluszik Jónás
Tizenkét éjszakát!”

32. mese

Hajtják a tehenet. (Szavak száma: 53)

Hajtják a tehenet,
Csingi, lingi, lánga,
Morzsa kutya bezzeg
Az útjokat állja.

“Mit csináljunk már most?
Hogy menjünk előre,
Kerek erdő mellé
A jó legelőre?”

Bőgnek a tehenek
Szomorúan: mú-mú!
Morzsa kutya vakkant:
Vaú, vaú, vaú!

Falu közt a csordás
Magában mit forral?
Közéjük cserdít a
Karikás ostorral.

31. mese

A kőművesék Juliskája (Szavak száma: 830)

Szaporán lépegetett a kis Juliska. Nem érezte a szúró bogáncsokat, csak azt nézte, hogy minél hamarabb eljuthasson édes apjához azzal a kis kosárkával, melyben minden délben ebédet vitt neki. Ha elfáradt leült néhány pillanatra megpihenni, de aztán tovább sietett. És ez így tartott egész nyáron.

Kőmíves volt az apja. A falutól kissé távol eső grófi kastélyt javítgatta. Hogy ne töltsön sok időt a jövés-menéssel, az ő kis aranyos Juliskája hordta neki az ebédet.

A grófnak épen olyan korú lánykája volt, mint Juliska. Mikor a grófi lakás előtt elment, be-bepillantott a vadszőllővel befuttatott folyosóra, bámúlva nézegette a szebbnél-szebb játéko­kat, a melyek ott szétszórva hevertek. Még álmában sem látott olyat. Volt majd akkora bábu, mint ő maga, hosszú szőke hajjal és olyan eleven szemekkel, mintha csak élt volna. Milyen bútorok!

- Jőjjön be és nézze meg, - kis lány, szólította meg egyszer a grófkisasszony, aki egy függő hintaágyon pihente ki a lapdajátékot. Még kezében volt a lapdavető, és szép szőke fejét a sürü falombon kivül széles kalap is védte meg a nap hevétől.

Juliska először félénken elfutott, de mikor másodszor is hívta olyan nyájasan, olyan barátsá­gosan, nem tudott ellentállani és bement. Csak nézte, nézte, de a világért se mert volna hozzányúlni. A kis Irma grófkisasszony bátorította és egy pár nap múlva oly jól elmulattak együtt a sok szép játékkal, mintha már évek óta ismerték volna egymást. A nyár folyamán olyan jó barátnők lettek, hogy ha Juliska egyszer késett az ebéddel, a kis Irma elkedvetle­nedett és néha jó darabig elébe ment a mezőn is.

Jött az ősz, a munkát a kastélyban befejezték, elmaradt a kis Juliska is. A kis Irma vigasz­tal­hatatlan volt. Szülei eleinte azt hitték, majd elmúlik a szomorúsága, de mikor látták, hogy a vágy mindég nagyobb és nagyobb, nem volt mit tenni: elmentek a kőmíveshez és megkérték szépen, hogy adja nekik a kis Juliskát, ők felnevelik, boldoggá teszik.

A szülők sehogy sem akartak beleegyezni, pedig nagyon szegények voltak és Juliskán kivűl még négy gyermekük volt. De mikor úgy szerették a Juliskát.

- Adjuk oda - mondá végre az apa elszántan, - hiszen épen azért, mert úgy szeretjük, meg kell tennünk. Ott tanúl majd minden jót és szépet, megtanúl írni, olvasni, meglásd, anyjok, még sok gyönyörűségünk lesz benne. Nem tudom, nem bánjuk-e meg, ha nem így teszünk. Mi vár itt szegényre mi nálunk? Hátha a jó Isten is így akarja.

Könybe lábbadt a szeme. Majd megrepedt a szíve, csak a felesége előtt akarta eltitkolni.

Fájó szívvel adták oda a kis Juliskát a gróféknak. Pár hónap alatt megtanúlt írni és olvasni. Szülei elmentek néha megnézni az ő kis Juliskájokat, de csak olyan félve közeledtek hozzá, alig merték viszonozni csókját, ölelését. És ez fájni kezdett a napról napra értelmesebb, oko­sabb gyermeknek. Nem volt többé oly víg, mint azelőtt. Abból a sok szép meséből, a melye­ket Irmácskával együtt olvasott, mindenikből azt tanúlta, hogy mily nagy és szent legyen a gyermeki kötelesség a szülők iránt. Juliska nem volt többé a régi. Keresték, fürkészték az okát, de ő kitért minden kérdés elől. Hiszen meg sem tudta jóformán mondani, hogy mi a baja. A hosszú hajú babában már nem lelte örömét. Pedig hogy szerette eleinte, vele aludt.

Jött a tavasz. Olyan szép volt már minden a grófi kertben. A gyermekek ott ütötték fel játszó tanyájukat. Szülei újra meglátogatták. Úgy nézték, bámúlták, hogy mit tud már az ő kis leányuk. Hogy nézték, mint veti ügyes kezecskéje papírra a szép gömbölyű betűket. Hát még mikor olvasott nekik. Úgy hallgatták, mint a mikor a pap prédikál. Apja érzékenyen vett búcsút:

- Nem látlak most sokáig, drága kis lánykám! Holnap nagy munkába fogok a búzási tanyán és eltart egész nyáron. Kérd meg a jó grófnét, hogy néha ereszszen el látogatóba.

Ez az erős, izmos ember zokogni kezdett. A gyermek merően nézett reá okos nagy szemével. Úgy szerette volna mondani: «Vigyetek magatokkal!» De nem merte, maga sem tudta, miért.

Szülei elbúcsúztak tőle és ő tovább is ott maradt.

Még lehangoltabb lett, mint azelőtt. Úgy érezte magát, mint aranyos kalitkában az erdők szabad madara. Szokás szerint mindig korábban kelt fel, mint Irmácska. Nem tudta meg­szokni a sok alvást. Rendesen kinn ült már a lugasban, olvasott vagy írt, mikor a házban még mindenki aludt. Egy szép napon alig pitymallott, már künn járt a kis Juliska, de nem olvasott, mint szokott, hanem ide-oda futkosott. Majd meg-megállott egy helyen és gondolkozott. Mintha valamit tervezett volna. Félve tekintgetett körűl.

Egyszerre csak futni kezdett. Néha-néha visszanézett, csak mikor már eltűnt szeme elől a grófi kastély, pihegve akkor ült le pihenni. Aztán újra elindúlt és meg sem állott, míg haza nem ért. Anyja nagy örömmel kérdé:

- Hol jársz te most itt, kis lányom, egyedűl?

- Haza jöttem, édes anyám és nem is megyek többé vissza. Ki vinné drága jó apámnak egész nyáron a kis ebédet? Vasárnap óta, mikor mondta hogy hozzáfogott a dologhoz, se éjjelem, se nappalom. Tudtam, hogy édes anyám nem hagyhatja itthon egyedűl a gyermekeket. Hát az én apám egész nyáron éhezzék? Nem, én ezt nem engedem.

Sírva borúlt édes anyja szerető keblére.

30. mese

Jaj, jaj! (Szavak száma: 597)

- Jaj, jaj!

Micsoda borzasztó sírás-rívás hallatszik a konyhából? A konyhából a pitvarra, a pitvarból az udvarra...

- Jaj, jaj!

Nagy riadás támadt az udvar lakói közt. A libák hápogva csődültek össze; a tyúkok kotko­dá­csolva tanácskoztak; a pulykák pedig, a felfuvalkodott pulykák, megharagudtak és ki-kicsat­tanó pulykaméreggel parancsoltak csendet. Senkisem hallgatott a felfuvalkodott pulykákra.

- Jaj, jaj! - A sikongás tovább tartott.

A jószívű búbos galambok suhogó szárnyakon ereszkedtek le a tetőről és résztvevően tuda­kozódtak a Sajó komondortól, hogy mi baja lehet Béninek hogy annyira sivalkodik? Ők rögtön megismerték Béni hangját, a kis gazdájuk hangját, a ki néha meg szokta osztani velük ozsonnáját.

- Nem tudom, - mondta a komondor, ki ásítozva sütkérezett házikója előtt - nem tudom, én csak éjjel felelek a rendről. Utána néznék, de nem mehetek, tartanom kell ezt a lánczot...

A derék Sajó komondor restelte bevallani, hogy oda van lánczolva.

Előtermett az istállóból a jó Kókusz kecske is. Szép, pofaszakállas, selyemszőrű kecske. Béni nevezte el Kókusznak.

Elnevezhette volna Hókusznak is, vagy teszem Pókusznak, de neki legjobban tetszett a Kókusz név. A jó Kókusz sietve hagyta ott illatos szénáját s a tanácskozókhoz lépett.

- Talán valami csínyt követett el Béni - kérdezte - s most eljött érte a puttonyos Mikulás?

- Ma nincs Mikulás napja, - mondta Sajó.

- Hm, talán a hétfejű, tűzokádó sárkány tört a konyhába?

- Avagy talán a vasorrú bába ijesztett rája? - jegyezte meg más valaki.

- Ostobaság! - mormogta a tapasztalt Sajó kedvetlenűl. - Hétfejű sárkányok és vasorrú bábák nincsenek, csak a mesékben, de nem járkálnak a házakba...

- Mindegy, én nem hagyom a kis gazdámat! - mondta Kókusz bátran. - Ha hétfejű sárkány, megöklelem a két szarvammal. Ha vasorrú bába, akkorát mekkentek, hogy ijedtében világnak szalad...

A kecske nekiindult a pitvarnak. Sajó utána kiáltott:

- Kókusz, aztán meg ne rágd útközben a szőlővenyigét!

- Hová gondolsz! - mekegett a kecske.

- No csak mondom!

Kókusz elszántan lépett a pitvarba, aztán dobogó szívvel tolta be fejét a konyhaajtón, honnan Béni úrfi jajveszékelése hallatszott.

Kókusz nézett, sokáig nézett, aztán lassan visszajött.

A tyúkok, a libák, a galambok körülfogták, még a felfuvalkodott pulykák is közelebb jöttek, úgy tették, mintha az egész dologgal nem nagyon törődnének, de a kiváncsiság majd kifúrta az oldalukat.

- Mit láttál a konyhában? - kérdezte a Sajó.

- Hétfejű sárkányt? - kérdezték a libák.

- Vasorrú bábát? - kérdezték a tyúkok.

- Láttam egy nagy, nagy dézsát, - feleli Kókusz.

- És mi volt a dézsában?

- Friss víz.

- És mi volt a vízben?

- Béni úrfi ült a vízben.

- És miért ült ott?

- Mert az édes anyja ültette bele.

- És mit tett?

- Sivalkodott.

- Mért sivalkodott?

- Mert nem szeret fürödni.

Kókusz többet nem tudott mondani. Hallgatói különbözőképpen itéltek a dologról.

Egy öreg tyúk, ki nagyon félt a víztől, azt mondta:

- Nem csodálom, ha sivalkodik. Az ember szárazföldi lakó, mint a tyúk is. A víz csak a harcsák­nak és pontyoknak jó. Én sohasem eresztem csibéimet a vízbe...

Egy tapasztalt kacsa ellenben így vélekedett:

- Hogy lehet a víztől félni? Én nem ismerek nagyobb gyönyörűséget, mint friss vízben lubiczkolni, bukdácsolni...

A libák igazat adtak neki.

Sajó közbeszólt:

- Az ember nem tyúk, nem is liba. Az ember szárazföldön él, de azért minden rendes embernek meg kell fürödnie, éppen úgy, mint minden rendes komondornak is. Ezt Béni még ma nem látja be, mert még csak negyedfél éves, ha nagyobb lesz majd megokosodik.

Ezzel a felvilágosítással megelégedtek mind, a hápogó libák, a kotkodácsoló tyúkok, a búbos galambok, a felfuvalkodott pulykák és Kókusz kecske is.

Ti is megelégedhettek vele, gyerekek!

29. mese

Ernő, Ödön, Ilonka (Szavak száma: 88)

Ernő, Ödön, Ilonka
Jó gyerek, mind azt mondja.
Szeretik a nagyapát,
Az aranyos nagyanyát,
Kedves apát, anyát is,
Meg a fehér cziczát is,
Friss tejecskét, kalácsot,
No, már ilyet ki látott?
- Én is, én is, bácsikám!
- Nagyon jól van, Pistikám!

Ernő, Ödön, Ilonka,
Bujjatok a bokorba!
Rózsabokor, felkérlek:
Meg ne mondd a lepkének.
Hadd lelje meg, ha tudja,
Ha nem tudja, ne tudja!
Gyerekek, én vigyázlak,
Tudom, meg is talállak!
- Én is, én is, bácsikám!
- Nagyon jól van, Pistikám!

28. mese

A farkas, a róka, és a teve (Szavak száma: 267)

Szövetséget kötött a farkas a rókával, hogy a hegyekben együtt vadásznak. Sokáig mentek, kóboroltak, de zsákmányra nem akadtak.

Leszálltak a hegyekről s a síkságon kóboroltak. A mint mennek, mendegélnek, egy tarisz­nyára akadnak, mely tele volt kenyérrel. A farkas enni kezdett, a róka pedig minden darabot hirtelen kikapott a szájából.

- Mit kapkodod ki a számból a kenyeret? - kérdi a farkas.

- Már hogy is ne kapkodnám? Nem vagyunk-e társak, nem kötöttük-e ki, hogy a zsákmányt megfelezzük? - feleli a róka.

Erre a beszédre a farkas osztozkodni kezdett. Adott a rókának három kenyeret, a többit megtartotta magának.

- Mit! te csak ilyen keveset adsz nekem? - kiált a róka haraggal.

Erre aztán igazán összevesztek.

Nagy lármájukra oda jött egy teve. Látván a teve, hogy a farkas igazságtalanúl osztotta fel a zsákmányt, felajánlja segítségét a rókának, de kiköti, hogy neki is jusson a kenyérből.

Veszi erre a róka a zsákot s kezdi ő elosztani a kenyereket.

Észrevette a teve, hogy a róka sem jobb a farkasnál s így szól:

- A farkas nem osztotta jól el a kenyereket, de a róka sem, hanem segítek én ezen. Felhajítom egyenként mind s a ki mit elkap, azt egye meg.

Elfogadták ezt az ajánlatot. Most a teve felhajít egy kenyeret s hosszú nyakával azt azonnal el is kapja. Hiába ugrált a farkas is, a róka is, a kenyereket mind a hosszú nyakú teve kapta el. Szegények örűltek, ha evés közben egy-egy morzsa hullott le számukra.

Végűl odaszólt nagy búsan a farkashoz a róka:

- Látod, az egyik szerzi, a másik meg megeszi.

27. mese

A fehér egerek királynéja (Szavak száma: 1062)

Nézzétek csak azt a furcsa követséget, mely amott a fényes királyi palota felé vágtat. Három délczeg levente büszkén üli meg a lovát s hol jobbra, hol balra kanyarodik, míg végre odaérnek a palota elé.

De nini! Mi lett a három leventéből? Három fehér egérke. Mindegyik egy-egy felkantározott szürke egeren vágtatott idáig. Figyeljetek rám, mit keres az a furcsa követség a fényes palo­tában.

A királyi palota nagy fogadó termében ül éppen a király, egész udvarától körülvéve. Arcza ragyog az örömtől, mert mellette jobbra bíborbársony széken ül egyetlen leánykája, a gyö­nyörű Hajnalka.

Egy hírvivő jelentette, hogy követség érkezett, sürgősen kér bebocsáttatást, hogy a király magas színe elé járulhasson.

- Szívesen látom a követséget - felelt jóakarólag a király s csakhamar elfoglalta trónját, a honnan rendesen meg szokta hallgatni a követségek panaszait, vagy óhajtásait.

A szárnyajtó feltárult, s hajlongva, bókolva belépett rajta a három fehér egérke.

- Felséges királyom! - így kezdte ékes szavait a legidősebb egér. Emlékezel még arra az időre, mikor egyszer az ellenséges ország fejedelme, egész hadával egy zivataros éjjel be akart törni palotádba? Mi akkor egész seregünkkel segítségedre jöttünk, addig czinczogtunk, kaparász­tunk körülötted a, míg fölébredtél s megmentettük életedet.

- Emlékezem - válaszolt meghatottan a fejedelem.

- Kegyelmes királyom, te akkor azt igérted, hogy ha a fehér egerek királynéja egyszer meghal, akkor a te leányod, a ki piczi volt, az fogja átvenni a királyi pálczát. Királynénk tegnap jobblétre szenderült s mi ma eljöttünk magas színed elé, s kérünk, váltsd be az igéretedet.

Hajnalka e szavak hallatára keservesen zokogott. Hogyan, ő elszakadjon édes, szeretett atyjától, a kit még sohasem hagyott el egy napra sem? Elmenjen messzire, idegen országba, a fehér egerek közé, a hol nem fogja őt megérteni senki! Nagyon, nagyon sírt a szegény királyleány s atyja arcza is mélyen beborult, de legyőzte fájdalmát és így felelt:

- Az én adott szavam szent! Eredj, drága leányom s légy kegyelmes, igazságos királynéja népednek!

Aztán előhozatta kincstárából a legdrágább gyémántokkal kirakott koronát s körülövezte vele Hajnalka éjszínhaját. A királyi istállóból nyolcz paripát fogatott egy arany hintóba, abba ültette Hajnalkát, megcsókolta, ráadta atyai áldását. Az egész udvar zokogva kísérte ki a hintót a királyi palotából. Robogott a hintó, el messze vidékre s minél távolabb voltak az édes otthontól, annál borúsabb lett az égbolt, kietlenebb, kopárabb a vidék köröskörül, mig végre egy sivatagba értek, ott aztán megállították a lovakat.

Hajnalka ismét keserves könnyekre fakadt:

- Jaj nekem! Hát mondjátok, egerek, ez a kopár, kietlen sivatag lesz ezentúl az én birodal­mam? Hisz itt eltikkadok a forró nap hevétől, mert közel és távolban egyetlen lombos fa sincs, melynek árnyékába menekülhetnék a forróság elől.

- Vígasztalódjál, királynénk! - válaszoltak az egerek. - Mindjárt elvezetünk palotádba, ott aztán kellemes és hűvös a lég, elhalt királynénk nagyon jól érezte magát benne.

- Igen, mert az is egérke volt, mint ti valamennyien - sóhajtott Hajnalka.

- De a te számodra még pompásabban rendeztük be! - s azzal bevezették a királynét egy föld alatt fekvő barlangba, a hol a napnak csak egy parányi sugara törhetett a repedéseken keresz­tül.

A padló fehér homokkal és virágokkal volt teleszórva, s a barlang közepén gallyakból és levelekből emelkedett egy ágyacska. Az egyik falból kristálytiszta forrás bugyogott elő. A királyné nagyon szomjas volt s jól esett neki a friss forrás vize. Megkóstolta aztán a mézes­kalácsot is, a mit az egérkék számára összehordtak. Bár otthon, édes atyjánál más étkekkel szolgáltak neki, azért jól esett a mézeskalács is, mert érezte, hogy mennyi szeretettel és jóakarattal nyujtják azt neki.

Az egerek nagyon megörültek uj királynéjoknak s nagy ünnepet rendeztek a tiszteletére, melyre megjelent Egérország apraja-nagyja, s dobolva, tánczot járva tudatták azt az ünnep előestéjén Hajnalkával.

Mikor azonban eltávoztak mindnyájan, s a királyné magára maradt a sötét barlangban, megint csak hangos sírásra fakadt, s addig sírt, a míg elbágyadva elaludt.

Mire ismét fölébredt, már közelgett a menet, hogy meghívják az ünnepre. Elől a szertartás­mester arany pálczát tartva a kezében, utána a zenekar, a Rákóczy-indulót játszotta, mögöttük lépkedett méltóságosan egy különösen szép, délczeg fehér egér, melynek bíborpalástján királyi származás jele volt, s fejét szomorúan lehajtotta.

A mint a királyné előtt elhaladt, nagy szomorú szemét reá emelte, s Hajnalka, maga sem tudta, miért, nagy szánalmat érzett a kis egér iránt.

Kezdődött a táncz. Hajnalka még sohasem látott ennél kedvesebb képet. Az egér-kisasszony­káknak nem kellett fehér ruha, mégis fehérbe voltak, s olyan szépen, ügyesen lejtették az egér-úrfiakkal a tánczot. Csak a királyi származású egérke nem vett részt a mulatságban, félreállt a terem sarkába s szemében könnyek csillogtak.

A királyné megkérdezte a szertartásmestertől, hogy kicsoda az a szomorú alak a sarokban?

- Királyném! - válaszolt a szertartásmester, - az a mi elhalt királynénk fia s azért szomorkodik, mert nem juthatott a trónra. De hát a mi országunkban csak királynénak szabad uralkodnia. Ha te azonban őt választanád királyi férjedül, akkor megosztaná veled a trónt, s visszatérne az ő boldogsága is.

Hajnalka eleinte nagyon megijedt, hogy egy fehér egeret válaszszon férjéül de eszébe jutott atyja intése, hogy legyen kegyelmes és igazságos mindenben. Elhatározta tehát, hogy vissza­adja az egérkirályfinak országát, trónját s kihirdettette másnapra a lakodalmat.

A mint a királyné másnap reggel fölébredt, aranynyal, ezüsttel hímezett menyasszonyi ruhát talált ágya előtt, s egy mirtuskoszorút csupa gyémántból. Gyorsan felöltözött s mire kész volt, megjelent a lakodalmi menet.

De minő csoda! A közeledő menet nem állott egerekből, hanem boldog ragyogó emberi ala­kokból. Fényes selyembe, bársonyba öltözött leventék s hófehér ruhákba öltözött leányok, a kik drága kincseket hoztak nászajándékul.

A menet közepén délczeg, gyönyörű ifjú lépett méltóságosan, palástján drágakövek ragyog­tak, s szemében a boldogság sugara játszott. Hajnalka szivecskéje nagyot dobbant, mert az nem volt más, mint az egérkirályfi, a kiből tegnap óta ilyen gyönyörű ifjú lett.

A nép térdre borult a királyné előtt, s a szertartásmester az egész ország nevében megköszönte Hajnalkának nemes elhatározását, a melylyel egy egész ország népéről levette a varázst.

Évtizedek óta hiába várták, hogy egy királyi vérből származott leány megsajnálja a királyfit. Ime most beteljesült a szabadulás föltétele, ő megsajnálta őket, s ezzel levette az egész országról a varázst.

Milyen boldog volt Hajnalka, hogy ilyen dúsan meg volt jutalmazva jósága. Büszkén és boldogan indult a templomba a gyönyörü királyfi oldalán. Boldogsága még nagyobb lett, mikor a templom előtt édes atyját látta, a ki az egész udvarral megjelent a lakodalmi ünnepre.

Három nap és három éjjel tartott a vigalom, ezalatt szebbnél-szebb városok és paloták emel­kedtek a barlang helyett, s Hajnalka a legszebb ország királynéja lett. Nagyon, nagyon sokáig uralkodott boldogan királyi férjével együtt.