35. mese

Téli etető az erdőben. (Szavak száma: 715)

De csúnya, zimankós idő!

Éles jégport vagdos a szél az ember arczába, garmadába halmozódik a hó.

Odakint a fuvatag önmagát emeli ölnyi magasra és betemeti a mélységeket, hogy az útja tévesztett ember azt se tudja, melyik perczben szakad be nyakig a jéghomokba.

A téli felhők jól lehullatták azokat a szállongó, libegő pelyheket, melyek patyolattal takarják be az erdőt. Most itt van az inséges idő, a mikor valóságos nyomor fenyegeti a sűrűség minden lakóját.

Csendes ilyenkor az erdő, csendesebb még, mint a sivatag. Az élet jele kevesebb benne, a vadak nyoma sejteti csak, hogy kell itt lenni valami elevenségnek. Az élet mindössze egy-két zörgő hangban nyilatkozik. Fakopáncs kalapál a szúrágta fán, a tiszta téli levegőben messzire elhallik erős kopogása, néha egy megriadt vadállat fut el a bozót közt, lerázva az alacsony gallyakról a havat.

Azután csend van megint. Nem zúg a patak, mormolását elnémította a fagy, csak a szél dudál, jajgat szomorúan.

Nagyon kietlen ilyenkor az erdő. Zöld lombja, a fenyvest kivéve, nincs; a növényevő vad táplálékát, a száraz füvet s a parti gyepet magas hó takarja, melybe besüpped az őz vékony lába szára s melyet nem képes többé felkapálni csülkével a szarvas.

A vadonban, a hol a jó Istenen kivűl nincs más gondozója az inséges növényevőknek, mind­nyájan rügyet, zsenge galyat keresnek ilyenkor a kérődzők, a mivel nem csekély kárt tesznek a fiatal fákban. De a vadas kertek szelídebb világában megmenti a szegény elcsigázott állatot a végső nyomortól az erdész, a ki alkalmas helyeken, szembeötlő tisztások szélén terített asztalt kinál nekik.

Ime, minden magyarázatnál ékesebben beszél gyönyörű szép képünk.

Szálas, nagy erdő van előttünk, magas sudár fákkal, elől egy óriás tölgy, melynek százéves dere­kára van felakasztva a vendéget váró éléskamra.

Egy födeles szénatartó az, melynek a rácsa közé naponta friss szénát raknak a kerülők, attól fogva, a mikor már nem ad a nemes vadnak elég táplálékot a hóval borított sűrűség.

Kivált a szegény őzikének van nagy szüksége erre a gondoskodásra, mert ez a finom, gyöngéd állat legkevésbbé birja ki a téli időjárás viszontagságát s a keserves koplalást.

A szarvas nagy, erős állat, könnyebben töri fel a havat s jobban hozzáfér a magasabban fekvő rügyekhez. A nyúl meg, ez a pákosztos kópé, oda se néz a bajnak, a mig fiatal fakéreg van a világon. Alatta nem süpped be a hó, mert könnyű a teste s így hirtelen odébb állhat, ha vesze­de­lem fenyegeti. De mit csináljon a boldogtalan, karcsú őzike, melynek magas vékony lába mély lyukakat üt a fagyos hó kérgébe, a honnan csak nagy fáradsággal tudja kihuzogatni, ha futásra kerűl a dolog. Bizony az őzike könnyen veszve van ilyenkor, ha ragadozó vad támadja meg, mely elől, amúgy is elgyengűlve, nem tud menekűlni.

Az ilyen veszedelem ellen úgy se lehet biztos védelmet találni számára, de arról már tud gon­dos­kodni az előrelátás, hogy legalább a mindennapi kenyere meglegyen a szenvedő népség­nek.

Nézzétek, milyen pompás kis család kerűlt itt együvé a téli etetőhöz.

Őzapa, melynek ilyenkor már szépen nő kifelé az agancsa, épen egy jóízű harapással kedvez magának, finnyásan dugdossa kedves formás fejét a szénás rács közé; mellette két suta őz, két őzmama van, jóllakhattak már, az egyik épen kezdi a kérődzést.

A túlsó oldal felől új vendég közeledik, ki tudja, milyen éhes, milyen elcsigázott? De nincs már távol a pompás lakoma, melyet ugyancsak irígykedve nézeget az őzek közelében egy tapsifüles. Majd ha az őzek megelégelték a lakmározást s odébb állanak, ő is előre baktat egé­szen a fa aljáig, a hol az elhullott morzsákat, a szénaszálakat összeszedegetheti, felmajszolja.

Az a kis fürge mókus, mely az etető fedelén gubbaszt most, majd lefut akkor a fáról, a nyúltól nem fél, inkább a nyúlfi riadoz tőle, ha nagyon is a közelébe kerül.

Kettecskén körűlbaktatják majd a nagy fát, megbámulják egymást, azután egyszer csak vala­mi gyanús neszre neki rugaszkodnak a nyúl is, a mókus is, egyik, hopp! beugrik a sűrűbe, a másik is, hopp! fenn terem egy pillanat alatt a magas fán, a hová bizony nem könnyű követni.

A sunyi róka, mely óvatosan bukkan ki az erdei síkságra, olyan magában van egyszerre, mintha sohase járt volna ezen a csöndes kis tisztáson se őz, se mókus, se tapsifüles.

Pedig minden áldott nap megtalálhatja őket az etető körűl, a hol találkozni szoktak s a hová a mókus is szívesen leereszkedik, ha nem vesz is részt a nem neki való lakomában.