31. mese

A kőművesék Juliskája (Szavak száma: 830)

Szaporán lépegetett a kis Juliska. Nem érezte a szúró bogáncsokat, csak azt nézte, hogy minél hamarabb eljuthasson édes apjához azzal a kis kosárkával, melyben minden délben ebédet vitt neki. Ha elfáradt leült néhány pillanatra megpihenni, de aztán tovább sietett. És ez így tartott egész nyáron.

Kőmíves volt az apja. A falutól kissé távol eső grófi kastélyt javítgatta. Hogy ne töltsön sok időt a jövés-menéssel, az ő kis aranyos Juliskája hordta neki az ebédet.

A grófnak épen olyan korú lánykája volt, mint Juliska. Mikor a grófi lakás előtt elment, be-bepillantott a vadszőllővel befuttatott folyosóra, bámúlva nézegette a szebbnél-szebb játéko­kat, a melyek ott szétszórva hevertek. Még álmában sem látott olyat. Volt majd akkora bábu, mint ő maga, hosszú szőke hajjal és olyan eleven szemekkel, mintha csak élt volna. Milyen bútorok!

- Jőjjön be és nézze meg, - kis lány, szólította meg egyszer a grófkisasszony, aki egy függő hintaágyon pihente ki a lapdajátékot. Még kezében volt a lapdavető, és szép szőke fejét a sürü falombon kivül széles kalap is védte meg a nap hevétől.

Juliska először félénken elfutott, de mikor másodszor is hívta olyan nyájasan, olyan barátsá­gosan, nem tudott ellentállani és bement. Csak nézte, nézte, de a világért se mert volna hozzányúlni. A kis Irma grófkisasszony bátorította és egy pár nap múlva oly jól elmulattak együtt a sok szép játékkal, mintha már évek óta ismerték volna egymást. A nyár folyamán olyan jó barátnők lettek, hogy ha Juliska egyszer késett az ebéddel, a kis Irma elkedvetle­nedett és néha jó darabig elébe ment a mezőn is.

Jött az ősz, a munkát a kastélyban befejezték, elmaradt a kis Juliska is. A kis Irma vigasz­tal­hatatlan volt. Szülei eleinte azt hitték, majd elmúlik a szomorúsága, de mikor látták, hogy a vágy mindég nagyobb és nagyobb, nem volt mit tenni: elmentek a kőmíveshez és megkérték szépen, hogy adja nekik a kis Juliskát, ők felnevelik, boldoggá teszik.

A szülők sehogy sem akartak beleegyezni, pedig nagyon szegények voltak és Juliskán kivűl még négy gyermekük volt. De mikor úgy szerették a Juliskát.

- Adjuk oda - mondá végre az apa elszántan, - hiszen épen azért, mert úgy szeretjük, meg kell tennünk. Ott tanúl majd minden jót és szépet, megtanúl írni, olvasni, meglásd, anyjok, még sok gyönyörűségünk lesz benne. Nem tudom, nem bánjuk-e meg, ha nem így teszünk. Mi vár itt szegényre mi nálunk? Hátha a jó Isten is így akarja.

Könybe lábbadt a szeme. Majd megrepedt a szíve, csak a felesége előtt akarta eltitkolni.

Fájó szívvel adták oda a kis Juliskát a gróféknak. Pár hónap alatt megtanúlt írni és olvasni. Szülei elmentek néha megnézni az ő kis Juliskájokat, de csak olyan félve közeledtek hozzá, alig merték viszonozni csókját, ölelését. És ez fájni kezdett a napról napra értelmesebb, oko­sabb gyermeknek. Nem volt többé oly víg, mint azelőtt. Abból a sok szép meséből, a melye­ket Irmácskával együtt olvasott, mindenikből azt tanúlta, hogy mily nagy és szent legyen a gyermeki kötelesség a szülők iránt. Juliska nem volt többé a régi. Keresték, fürkészték az okát, de ő kitért minden kérdés elől. Hiszen meg sem tudta jóformán mondani, hogy mi a baja. A hosszú hajú babában már nem lelte örömét. Pedig hogy szerette eleinte, vele aludt.

Jött a tavasz. Olyan szép volt már minden a grófi kertben. A gyermekek ott ütötték fel játszó tanyájukat. Szülei újra meglátogatták. Úgy nézték, bámúlták, hogy mit tud már az ő kis leányuk. Hogy nézték, mint veti ügyes kezecskéje papírra a szép gömbölyű betűket. Hát még mikor olvasott nekik. Úgy hallgatták, mint a mikor a pap prédikál. Apja érzékenyen vett búcsút:

- Nem látlak most sokáig, drága kis lánykám! Holnap nagy munkába fogok a búzási tanyán és eltart egész nyáron. Kérd meg a jó grófnét, hogy néha ereszszen el látogatóba.

Ez az erős, izmos ember zokogni kezdett. A gyermek merően nézett reá okos nagy szemével. Úgy szerette volna mondani: «Vigyetek magatokkal!» De nem merte, maga sem tudta, miért.

Szülei elbúcsúztak tőle és ő tovább is ott maradt.

Még lehangoltabb lett, mint azelőtt. Úgy érezte magát, mint aranyos kalitkában az erdők szabad madara. Szokás szerint mindig korábban kelt fel, mint Irmácska. Nem tudta meg­szokni a sok alvást. Rendesen kinn ült már a lugasban, olvasott vagy írt, mikor a házban még mindenki aludt. Egy szép napon alig pitymallott, már künn járt a kis Juliska, de nem olvasott, mint szokott, hanem ide-oda futkosott. Majd meg-megállott egy helyen és gondolkozott. Mintha valamit tervezett volna. Félve tekintgetett körűl.

Egyszerre csak futni kezdett. Néha-néha visszanézett, csak mikor már eltűnt szeme elől a grófi kastély, pihegve akkor ült le pihenni. Aztán újra elindúlt és meg sem állott, míg haza nem ért. Anyja nagy örömmel kérdé:

- Hol jársz te most itt, kis lányom, egyedűl?

- Haza jöttem, édes anyám és nem is megyek többé vissza. Ki vinné drága jó apámnak egész nyáron a kis ebédet? Vasárnap óta, mikor mondta hogy hozzáfogott a dologhoz, se éjjelem, se nappalom. Tudtam, hogy édes anyám nem hagyhatja itthon egyedűl a gyermekeket. Hát az én apám egész nyáron éhezzék? Nem, én ezt nem engedem.

Sírva borúlt édes anyja szerető keblére.