MESÉK
ÍRTA:
BENEDEK ELEK
A Nagy Bűbájos. (3. rész. Szavak száma: 1054)
Ezt mondván, nagyot kacagott, de úgy kacagott, hogy megreszkettem belé. Nemcsak én reszkettem meg, de megreszketett a föld is. Aztán gyászfeketébe borult az ég, rettentő nagy, sűrű füstgomoly kerekedett s ebben a füstgomolyban eltünt a szörnyeteg. Rémüldözve bujtam meg a rózsabokor mögé, amelynek virágai csak lassanként kezdtek ujra nyiladozni. A madarak is félve repdestek a fák között s félve hunyta le a szemét az öreg bagoly is. Sokáig nem tudtam, mi történik velem,
de éreztem, nem az vagyok, aki voltam. Amikor egy kissé magamhoz tértem, végigszaladtam a kerten, aztán fel a szobába, ahol talpig érő tükör volt az egyik falon. Amint elrohantam a tükör mellett, teljesen idegen, szörnyen rút arc vigyorgott felém. Rémülten fordultam vissza. Első pillanatban azt hittem, hogy talán hazajöttek anyámék s valami csoda-szörnyet hoztak magukkal, de, haj, senkisem volt rajtam kivül a szobában, egyes-egyedül álltam a tükör előtt és sokáig meg sem tudtam mozdulni, mintha földbe gyökeredzett volna a lábam. Földbe gyökereztette a rútságom. Oh, szép, göndör, aranyhajam hová lettél, sírtam hangosan, amikor a helyén rőt, tüskés hajszálak meredtek égfelé. És a szemem, amely olyan tiszta volt, mint a kék tó vize, most félelmetesen ragyogott, mint a karbunkulus. Hát te, szép gyermekarcom, hová lettél? Rútabb lett az elképzelhető rútnál és én magamtól megiszonyodva fordítottam hátat a tükörnek, s zokogva szaladtam ki a házból.
Ebben a pillanatban léptek be anyámék a kapun. Sietve, lelkendezve jöttek haza, mert anyám megbánta már, hogy kikivánkozott az emberek közé. Megbánta, mert, amikor a hegyek között hazafelé tartottak, a szellők suttogásából, a források csobogásából megsejtette, hogy távollétük alatt engem valami nagy baj ért. Magánkivül lökte be a kaput, rohanva-rohant a házba föl, amelynek nyitott ablakából halálfejek vigyorogtak rá, a fekete kandur pedig fejemen keresztül szökött elébe s undorító hizelkedéssel dörzsölődött hozzá. Arcomat eltakarva, sirva szaladtam édesanyám felé, aztán apám is hozzánk rohant, kezemet lefejtették arcomról s rémülten meredt mindkettejük tekintete rúttá varázsolt arcomba.
Mondjam-e, hogy a vidámság eltünt a szép kis erdei házból? Az én édes jó anyám nem dalolt többet, amig a rózsákat öntözte a halálfej cserepekben; apám irtózott a rútságomtól, s bár tudom, hogy majd megszakadt a szíve, egyszer, amikor azt hitte, hogy nem hallom, mit beszélnek, igy szólt anyámhoz:
- Hallgass meg, én jó, én szép feleségem! Elmegyek, mert el kell mennem. Elmegyek, mert én hoztam rád a bűbájosok királyának haragját. Visszamegyek az emberek közé, mert igy ha sikerül levenned ez átkot magadról és gyermekünkről. Talán megengesztelődik a Bűbájosok királya, ha többé nem találkozunk az életben.
Azt én nem tudom, de nem is akarom tudni, mi következett ezután. Azt hittem, mindkettejük szive megszakad a válás pillanatában, és az én szivem nem fog megszakadni soha, ha akkor meg nem szakadott. Elég annyit mondanom, hogy azon a napon, amikor apám elment örökre, anyám aranyszőke haja hófehérré lett s mosolyogni többet sohasem láttam. Amikor közeledni érezte a halálát, búcsu nélkül eltünt, visszament a Hegyek Bűbájosaihoz, akik testvérei voltak, mielőtt az apám felesége lett, de a testvérei sem ismertek rá. Ezek mind ifjak, szépek maradtak, hiszen sohasem hagyták el a hegyeket, földi ember nem is közeledhetett hozzájuk, de bezzeg megismerte a Bűbájosok királya, aki varázstükréből messziről látta, hogy anyám elindult hozzá. Szegény jó anyám kinos-keservesen vánszorgott fel a hegy tetejére, hiszen nem volt már Bűbájos, aki semmi fáradságot sem érez. Mire a hegy tetejére ért, lábát véresre sebezték a kövek, fehér haját össze-visszaborzolta a szél, ruhája rongyokban foszlott utána. Gúnyos kacagással fogadta a Bűbájosok királya, amikor térdre omlott előtte anyám.
- Ugy, hát mégis eljöttél, te büszke asszony? Vége a bűbájosságodnak: volt szép fiad, nincs szép fiad, rútak-rútja lett belőle. Elhagyott az urad, akiért testvéreidhez hűtlen lettél. Nos, mit akarsz? Mit akarhatsz tőlem?
Szegény jó anyám zokogva térdelt a király előtt, alig hallhatóan tördelte e szavakat:
- Tudom, tudom, hogy vétkeztem, oh király. Vétkeztem a bűbájosok törvénye ellen. Oh, de ha vétkeztem, meg is bűnhődtem érte, szánj meg, oh, király, ne büntess tovább! A szűntelen búsulástól fél lábam a koporsóban van, ma-holnap meghalok, de a sírban sem lelek nyugodalmat, ha a fiamat a te átkodtól meg nem szabadítom.
- Ugy? Hát nem tetszik neked a kis Bűbájos, - gúnyolódott a király. Szebb volt az az emberizink, aki az urad képét viselte? - Hát, tudd meg te hűtelen, amit egyszer kimondott a Bűbájosok királya, azt soha, de soha nem másíthatja meg.
Hiába esdekelt, hiába könyörgött anyám, a királynak nem volt több szava hozzá. Amikor aztán vérző lábbal, összerongyolódott ruhában, zilált hajjal hazatért, tudtam, ha nem is mondta, hogy hol járt s azt is, hogy hiába járt. Később el is mondta nékem, így, ahogy én most elmondtam néked, oh, hatalmas, Nagy Bűbájos. Nem sokáig élt ezután az én szegény, szomorú anyám, de mielőtt meghalt, ezt a tükröt adta nekem, s azt mondta:
- Ha olyan nagy bajba jutsz, hogy nem tudsz segíteni magadon, eljön hívásodra a Nagy Bűbájos és segít rajtad a te nagy bajodban.
- Hát csakugyan olyan nagy bajban vagy, fiam? - kérdezte a Nagy Bűbájos jóságos hangon.
- Nagy, oh, nagy bajban vagyok! Halálosan szeretem Mirkó király leányát, mert érzem, hogy az ő szerelme feloldana a varázslat alól és ismét emberré lehetnék, mint voltam azelőtt.
- Ugy? - csodálkozott a Nagy Bűbájos - halálosan szereted Mirkó király leányát? Hát akkor mért nem hozod ide? Hiszen, ha jól hallottam, te érted a mi mesterségünket.
- Ott voltam ma is, - mondá Bűbájos - el akartam hozni, de nézd ezt a véres csíkot arcomon; ő sújtotta rám aranycsapós ostorával. Látva-láttam, mennyire iszonyodik tőlem, a rútak-rútjától s kezem erőtlenül hullott le, képtelen voltam elrabolni őt.
A Nagy Bűbájos elkomorodva nézett Bűbájos szomorú arcára s mondá:
- Lám, lám, hiába Bűbájos a te neved, ember, földi ember volt az apád, s ez meglátszik rajtad. Az a Bűbájos, aki annyit tud, mint te és mégsem meri elvenni azt, amiért a szíve vágyakozik, hiába fordul segítségért a másik Bűbájoshoz.
Azzal felállt a Nagy Bűbájos, aztán elvette az asztalról azt a két arany üveget, amelyet csak az elébb töltött meg varázsitallal Bűbájos. Mindkét üvegből kihuzta az arany dugókat, egy-egy csöppet csöppentett a kezére mind a kettőből s fogatlan szája mosolyra torzult.
- Ugy látom, érted a mesterségedet, fiam. Ha jól emlékszem, az egyik üveg a királynak szól, akire, úgy-e, erősen haragszol a kandurod miatt? Ha ebből csak egy csöppet is iszik, bűbájos szavamra mondom, olyan fekete kandur lesz belőle, hogy még a macskák királya sem veszi észre az ő egykor emberi és királyi voltát.
Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési
és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-534-6 (online)
MEK-22729
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése