10. mese

A fehér farkas (Szavak száma: 1081)

Egy hatalmas király egyszer egyedül ment vadászni a sűrű rengetegbe. Meglepte a sötétség, a lova letért az ösvényről, s a király eltévedt a fák között. Éhség kínozta, szomjúság gyötörte, de az utat hiába kereste, nem lelte.

Egyszer csak előtte termett egy pöttöm fekete emberke, mintha a földből nőtt volna ki. megörült a király, s az utat tudakolta tőle.

-       Megmutatom én szívesen – mondta a fekete emberke -, de cserébe add nekem, ami elsőnek szalad eléd, ha hazaérsz.

Megígérte a király, azt gondolta, majd valamelyik kutyája szalad elébe, mint máskor.

-       Köszönöm a jóságodat, emberke – mondta neki.

-       Jó szívvel neked adom akár a legkedvesebb kutyámat.

Hanem a pöttöm emberke azt felelte:

-       Mást kérek én, nem a legkedvesebbik kutyádat!

Aztán megmutatta az utat a királynak, és eltűnt, mintha ott se lett volna.

Hazaért a király, s alighogy belépett kastélya kapuján, elébe röppent a legkisebbik lánya, a legkedvesbbik, s apja nyakába borult. Megrettent a király, és így kiáltott:

-       O, jaj, nekem, miért nem a legkedvesebb kutyám szaladt inkább elébem?

Elszomorodott a legkisebbik királylány ezen a beszéden. Sírva fakadt, úgy panaszolta:

-       Lám, a kutyádnak jobban örültél volna! Nem szeretsz te engem apám!

Megölelte a király a legkisebbik lányát, és elbeszélte neki, hogy eltévedt az erdőben, s milyen áron mutatta meg neki az utat a pöttömnyi fekete emberke. Megmondta azt is, hogy a pöttömnyi emberke nyolc nap múlva eljön a palotába, és elviszi, amit a király odaígért neki.

A királylány azt felelte:

-       Cseppet se búsulj, felséges apám! Nagyobb baj lett volna, ha eltévedsz az erdőben.

Nyolc nap múlva egy fehér farkas futott be a palota kapuján, hátára kapta a legkisebb királykisasszonyt, s vágtatott vele hegyen-völgyön, árkon-bokron át.

Szaladt egy jó darabot, akkor a királylány megkérdezte:

-       Messze megyünk még?

-       Hallgass ne kérdezz! Bizony messze megyünk, az üveghegy tövébe! Ha még egyszer megszólalsz, levetlek a hátamról!

Azzal rohant tovább, sebesen, mint a szél. Fáradt volt már nagyon a királylány, alig tudott kapaszkodni. Megkérdezte megint a fehér farkastól:

-       Messze még az üveghegy?

-       Még messze van. De ha még egy szót ejtesz, levetlek, és itt hagylak! – fenyegette meg a farkas.

Hanem a királykisasszony nem állhatta meg, hogy harmadszor is meg ne kérdezze. Akkor a fehér farkas nem szólt egy szót se, levetette a hátáról és továbbvágtatott.

Ott maradt a szegény királylány egy szál maga a sötét erdőben. Elindult, ment, mendegélt, hátha találkozik valakivel. Végül egy kunyhót pillantott meg a fák között. A kunyhóban tűz égett, a tűzön egy öreg erdei anyóka főzött valamit a bográcsban.

Megkérdezte tőle a királylány:

-       Nem láttál-e errefelé egy fehér farkast, öreganyó?

-       Nem láttam, leánykám – felelte az anyóka.

-       Kérdezd meg a Széltől, az sokat jár-kel a világban. De előbb ülj le nálam, mindjárt megfő a tyúkleveském, tarts velem!

-       Megköszönte a királylány, s ott maradt nála egy kicsit. Amikor a tyúkleves megették, azt mondta a vénséges vén anyóka:

-       Vidd magaddal a tyúkcsontokat, hasznukat veheted!

Aztán megmutatta neki, merre keresse a Szelet.

Ment, ment a királylány, végre megtalálta a Szél kunyhóját. Ott ült a Szél a tűznél, tyúklevest főzött ő is. Megkérdezet tőle a királylány, nem látta-e a fehér farkast. Azt felelte rá a Szél:

-       Nem láttam, leánykám. Ma még nem léptem ki a kunyhómból, ma pihenni akarok. Kérdezd meg a Napot, az lát legtöbbet a világból, mert mindennap elsétál fölötte. De előbb pihenj egy kicsit nálam, egyél a tyúklevesemből, és vidd magaddal a csontocskákat – szükséged lehet rájuk.

Megszívlelte a szavát a királylány, és kendőjébe kötötte a csontokat. Elindult aztán, hogy megkeresse a Napot.

Hajszálra úgy történt minden, mint a Szélnél, csak a Nap a tulajdon tűzén főzte a tyúklevest, s úgy sokkal hamarabb megfőtt. A Nap is megvendégelte a királylányt, odaadta neki a csontocskákat, s azt mondta végül:

-       Nem láttam a fehér farkast, kérdezd meg a Holdat. A farkas biztosan csak éjszaka jár, nem láthatja hát más, csak a Hold.

Továbbindult a királykisasszony, megkereste a Holdat. Tyúkleves főzött a Hold is, s a királylány kérdésére azt felelte:

-       Későn keltem fel az éjjel, nem láttam a fehér farkast.

Sírva fakadt akkor a szegény királylány, s így kiáltott:

-       Istenem, hát ki vezet nyomára?

-       Türelem, leánykám – intette a Hold. – Ülj előbb az asztalomhoz, egyél a levesemből, s tedd el jól a csontocskákat, hasznukat látod még. Valamit azért tudok. Az üveghegy tetején ma tartja lakodalmát a fekete emberke, a holdbéli ember is hivatalos rá.

-       Ó, az üveghegy, oda akartam én is menni, oda akart elvinni a fehér farkas! – kiáltott fel a királykisasszony

-       Odáig világítok neked, mutatom az utat, nehogy eltévedj – mondta a Hold. – Itt ne feledd a csontocskákat!

Kendőjébe kötötte a királylány, hanem nagy siettében egy csontocskát mégis ottfelejtett.

Fölkerekedett, ment, mendegélt, s a jószívű Hold világított neki. Elért végre az üveghegy tövébe. Hanem a tetejére fel nem juthatott, mert sima volt a hegy oldala, akár a tükör, csúszós, mint a jég.

Eszébe jutott akkor a királylánynak a sok apró csont, amit az erdei anyótól, a Széltől, a Naptól meg a Holdtól kapott, elővette kendőjéből s egy hosszú-hosszú létrát készített belőlük. Majdnem felért az a létra az üveghegy tetejéig, csak egy fok híja volt – az a csontocska hiányzott belőle, amit ottfelejtett siettében a Holdnál. Nem sokat gondolkodott a királylány, levágott egy fürtöt aranyos hajából, abból fonta meg a létra utolsó fokát, aztán sebesen felkapaszkodott rajta.

Nagy nyílást talált az üveghegy tetején, abból egy széles lépcső vezetett lefelé. Elindult rajta a királylány, s egy hatalmas, fényes terembe jutott. Nagy vendégsereg ült a roskadásig rakott asztalok körül, vidám zene szólt. Az asztalfőn ült a fekete emberke, mellette egy hajadon – a menyasszonya. De a feketeemberkének szomorú volt az arca, olyan igen szomorú, hogy a királylánynak megsajdult a szíve érte.

Azt gondolta a királylány, énekel egy dalt a fehér farkasról, hátha ráismer a fekete emberke s megvigasztalódik.

Nem kell legkedvesebb kutyád

más kincsed kell nekem!

A fehér farkas elfutott,

nyomát meg nem lelem.

Aranyhajból fontom én

a létra egy fokát…

Nem látja meg a vőlegény

igaz menyasszonyát?

Felpattant nyomban a fekete emberke, s abban a szempillantásban daliás királyfivá változott. Odalépett a királylányhoz, karjaiba zárta, s elbeszélte neki, hogy egy gonosz varázsló változtatta pöttöm fekete emberkévé, majd fehér farkassá, s azzal az átokkal sújtotta, hogy addig kell az üveghegy belsejében maradnia, míg egy királylány meg nem keresi, és le nem vágja érte aranyos hajfürtjét.

Feloldódott hát a varázslat, eltűnt az üveghegy, el a másik menyasszony is, aki maga volt a varázsló. Nyomban lakodalmat ültek, a daliás királyfi palotájába vitte ifjú feleségét, s boldogan élt vele. Talán még ma is élnek, ha meg nem haltak.