MESÉK
ÍRTA:
BENEDEK ELEK
A Nagy Bűbájos. (2. rész. Szavak száma: 931)
- Oh, Nagy Bűbájos, - kiáltott most fel mély zengő hangon Bűbájos - könyörgök néked, jelenj meg, szállj le hozzám, segíts rajtam! Azt igérte az én édesanyám egykor, hogyha majd nagy bajban leszek, csak hívnom kell téged és segítesz rajtam. Soha sem hivtalak, ezután sem hivlak, csak egyetlen egyszer: jer, oh, jer, te Nagy Bűbájos!
Hosszan, sokáig nézte a tükröt, de abban most sem látott egyebet, mint a maga rút, véres arcát, amelyet meg sem törölt, amióta a királykisasszony rája sujtott aranycsapós ostorával. Most, hogy így szemtől-szembe állott a tükörrel, s tisztábban, élesebben látta a maga rútságát, annál szebbnek látta képzeletben a királykisasszony szépségét. Szive majd megszakadt nagy keservében, ráborult a tükörre, hullott a könnye, mint a záporeső, hullott, hullott, ráhullott a tükörre, s im, könnyeinek záporától tiszta, világos lett a tükör!
A tűz fénye rávilágított a tükörre, s most már világosan látta benne a Nagy Bűbájost, akinek a képe először a tükörben jelenik meg, aztán egyszerre csak teljes valóságban előtte állott. Hiszen rút volt Bűbájos, de mi volt az ő rútsága a Nagy Bűbájoséhoz képest! Fél szeme valósággal belefuródott a Bűbájos arcába, fogatlan nagy szája szörnyen eltorzult, amint szóra nyilt, mennydörgés hangjától megremegett a ház fala, ablaka, ajtaja, s a baglyok és kuvikok rémülten rebbentek s bujtak el a szoba sarkába. Bűbájos azonban bátran állta a félszemű Nagy Bűbájos nézését, mert ő most a királykisasszonyra gondolt és a bosszura, amely valósággal égette a szivét.
- Hivtál, hát eljöttem, fickó, - mennydörgött a Nagy Bűbájos, de ne hidd, hogy a te kedvedért jöttem hozzád. Jöttem, mert megigértem egykor az anyádnak, hogy eljövök hozzád, ha olyan nagy bánatod lesz, hogy könnyeidnek záporával mosod le a varázstükör porát. Nos, hadd hallom, mi bajod?
A Nagy Bűbájos leült a kemence elé s egy varangyos békát simogatott, amely ott ült a padkán s kimeredt szemmel bámulta a szörnyeteget. Bűbájos a földre ült, fejét a Nagy Bűbájos ölébe hajtotta és mondá, amint következik:
- Oh, Nagy Bűbájos, sokat kell nekem beszélnem, ha azt akarom, hogy megismerd az én nagy bánatomat. Ismerted az édesanyámat, a Hegyek Bűbájosát, ő sokszor mondta nekem gyermekkoromban, hogy te még akkor sem haragudtál rá, amikor földi ember felesége lett; hogy te megvédelmezted őt a többi Bűbájosok haragja ellen, s apámat is te hoztad ide, ebbe a kis házba, ahol születtem és azóta is élek. Apámra alig emlékszem, s bár anyám nem mondta, mégis tudom, hogy miattam ment vissza az emberek közé. Amikor megszülettem, a legszebb gyermek voltam, aranyszőke hajú, égszinkék szemű, mosolygós arcú, mindenkit szerettem, s engem is szeretett mindenki, aki egyszer is csak látott. Világosan emlékszem, hogy gyermekkoromban nem halálfejek vigyorogtak az ablakban virágcserepek helyett, mázas cserepekbe ültette édesanyám a rózsákat s oly szépen, oly édesen dalolt reggelente, amikor a rózsákat öntözé. A kemence padkán nem fekete kandur, hanem cicácska dorombolt, bele-belenyalt az ételembe és én nem bántam, de még biztattam: egyél, cicácskám, egyél! A kalitkában tengelic fütyült, kuvikot látni se láttam, csak ezt a két baglyot láttam, de azok is a jegenyefán huhogtak éjjelente.
Történt egyszer, hogy anyám elment apámmal a városba, mert igen-igen vágyakozott megismerni az ottani világot. Hisz jól tudod, hogy anyám egész ifjuságát a hegyek közt töltötte, s apám, aki mint eltévedt vadász bukkant rá egy hegy tetején, sokat beszélt neki az emberekről, a városokról, a ragyogó szép ruhákról, a csillogó-villogó ékszerekről, amiket ő sohasem látott. Addig kérte s olyan szépen kérte apámat, hogy elvitte a városba, engem azonban itt hagytak egyedül, s bár sirtam utánuk gyermekmódra, de félni nem féltem a nagy magányosságban, hiszen még sohasem bántott senki, s nem tudtam, mi a félelem. Már akkor is végtelenül szerettem a virágokat és az állatokat s megtanultam édesanyámtól, hogyan kell beszélni velük. Leültem hát egy rózsabokor alá s vígan beszélgettem egy vérvörös rózsával, meg egy gyönyörű rózsabogárral. Egyszerre csak, amint a rózsával meg a rózsabogárral beszélgettem, az egyik bagoly, amelyik most itt ül a kalitka tetején, lerepült a jegenyefa tetejéről, szemét mereven rám szegezte s mondá:
- Uhu, huhu, kis Bűbájos, bujj el, bujj el, mert jön a Bűbájosok királya!
Kérdeztem én: Mért bujjak el? Nem félek én tőle!
- Uhu, uhu, bizony csak félj, kis Bűbájos, mert haragszik az anyádra.
- Az anyámra? - kérdeztem én. - Az én édes jó anyámra? Ugyan, mért haragszik rája?
- Uhu, huhu, azért haragszik rá, mert földi embernek lett a felesége.
Nem tudtam, mit szóljak erre, nem értettem a bagoly beszédét, hisz én nem tudtam, honnan tudtam volna, hogy tündér volt az anyám, földi ember az apám. Nem bujtam el, nyugodtan játszottam tovább az aranyos rózsabogárral, s csak akkor szöktem fel ültömből, amikor az ég hirtelen-váratlan elsötétedett, a föld megrendült s egy szörnyű, rút óriás állott előttem.
Mosolygásra torzult a Nagy Bűbájos fogatlan szája, megsimogatta Bűbájos fejét s kérdezte:
- Ugy-e, ez még nálamnál is rútabb volt?
- Oh, ne is kérdezd, Nagy Bűbájos, mert ennek a rútságát emberi szó ki nem tudja mondani. Pedig még most is úgy látom, mintha előttem állana. A virágok nyomban lehorgasztották fejüket, a csigák rémülten huzódtak vissza házukba. A virágcserepek halálfejekké változtak. A tűz magasan lángolt a kemencében, de az én kedves, fehér cicuskám nem heverészett, nem dorombolt már a padkán, helyén egy szörnyű nagy fekete kandur nyujtózkodott s görbítette a hátát felém. A tengelic édes füttye elnémult s helyét a kuvik huhogása foglalta el. És most merőn rám nézett a Bűbájosok királya, érthetetlen szavakat mormogott magában, varázs-pálcájával megérintett s mondá:
- Halljad itéletemet, földi ember fattya! Anyád tilalmam ellenére földi ember felesége lett, minket Bűbájosokat hűtlenül elhagyott s én ezért megbüntetem őt a legnagyobb büntetéssel: téged, aki a szivéről szakadtál le, elrútítalak, az emberektől elvadítalak, hogy soha örömed, soha nyugalmad ne légyen!
Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési
és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-534-6 (online)
MEK-22729
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése