MESÉK
ÍRTA:
BENEDEK ELEK
A Nagy Bűbájos. (1. rész. Szavak száma: 944)
Bűbájos szédítő gyorsasággal repült át Mirkó király palotája felett, a fekete fellegbe burkolózva s látatlanul tünt el a rengeteg erdőben, ahol egy kicsi, csudálatos házikó mellett ereszkedett le. Ebben a kis házikóban lakott egymagában Bűbájos, idetért megpihenni, valahányszor el-elcsatangolt egy-egy különös növény után, amelyre szüksége volt a varázsitalok és a gyógyító balzsamok készítéséhez. Kert vette körül a házikót, de ebben a kertben a virágoknak olyan szine és illata volt, amilyen szine és illata a virágnak sehol sem volt a föld kerekségén. Ezer meg ezer virág nyilt és illatozott az ő kertjében. Ismerte valamennyit névszerint, nevükről szólítgatta őket,
kényeztette, becézgette, cirókálta-morókálta, hogyha velük beszélhetett, ez volt a legnagyobb boldogsága. Amelyik virág elhervadott, kiásta, más földbe ültette, s tavasszal még szinesebben, még illatosabban keltek új életre. Ezek a virágok voltak az ő igazi barátai, aztán az állatok, nevezetesen: a baglyok, a kuvikok, a varangyosok és a kigyók, akik egyetlen füttyentésére megjelentek nála, s elmeséltek neki mindent, ami történt szerteszét a nagy világban.
Sem a virágok, sem a baglyok és a kuvikok, akik a házikó nyitott ablakában vártak reá, nem látták ilyen rettenetesnek az arcát, mint most, amikor a fekete fellegből kiszállt és felrohant a szobájába. Rőt haja előre hullott a szemébe, a szeme szikrázott a szertelen haragtól s a véres csik az arcán még véresebbnek látszott.
- Huj, huj, fahasábok, huj! Huj, huj, vesszők, huj! Pattogjatok, szikrázzatok! - ordított magánkivül, amint belenézett a kemence szájába, amelyben a tűz lehamvadt, amíg ő a királykisasszonynál járt.
S im, halljatok csudát, a tűz Bűbájos kiáltására halk szisszenéssel beleharapott az apró vesszőkbe, sziporkáztak, pattogtak a vesszők s egyszerre csak hatalmas lánggal lobogtak a fahasábok.
Bűbájos kis kandért tett a tűz fölé, aztán a tégelyeihez szaladt, egyiket a másik után nézegette, vizsgálgatta, aztán egy nagy butykosba cseppentett belőlük, a haragtól eltorzult arccal morogta magában:
- Oh, drága macskám, nem bosszultam meg a halálodat, de megbosszulom, ha addig élek is. S nem kellek neked, szép királykisasszony? Oh, ne félj, nem kérlek többet, ide jösz te. Magadtól jösz ide!
Aztán, amint csöppentgette a csöppeket a butykosba, minden csöppentésre mondta:
- Csöpp, csöpp, csöppenj csak!
Majd a tűz felé fordult s mondta:
- Tűz, tűz, égess csak!
Amikor már százféle csöppet csöppentett a butykosba, kihajolt az ablakon, ahol koponyákban égő piros rózsák virítottak, mindenik rózsából leszakított egy-egy szirmot, azt is beledobta, s főtt, zümmögött, duruzsolt, kavargott a butykosban a varázsital, s Bűbájos vérző arca most felvidultan, boldogan bámult bele a tűzbe. Nem gondolt semmi egyébre, csak arra, hogy bosszut álljon a királyon, meg a leányán, bosszut a kandur haláláért, bosszut a maga szégyenéért.
Aztán, amikor kész volt az ital s erős illata kékes szinben párállott a szobában, ledült az ágyára, nagyot sóhajtott s egy pillanat mulva mély álomba merült.
A két öreg bagoly, akik száz esztendősnél idősebbek voltak, bepislogtak a szobába, s látván, hogy gazdájuk alszik, a tégelyek közé röppentek s szomorúan nézték Bűbájos vérző arcát. Nézték, nézték, hosszan nézték, aztán egyszerre csak megszólalt az öregebbik bagoly:
- Vajjon mi baja lehet, a mi szegény, jó gazdánknak? Nézd, milyen véres az arca! Vajjon hol járt, merre járt, ki bántotta szegényt?
Mondta a másik bagoly:
- Kérdezzük meg a felhőtől, az bizonyosan tudja, hol járt, hiszen mindig beléje rejtőzködik, akármerre jár.
A felhő ott gomolygott a kert fái fölött, meghallotta a bagoly kérdését s leüzent egy fecskével:
- Mirkó királynál járt a ti gazdátok, az ő leánya sujtotta meg az arcát aranycsapós ostorával.
- Uhu, uhu, - huhoglak a baglyok haragosan, - a királykisasszony vérezte meg, akiért éjjel-nappal sóhajtozik, epekedik. No, legalább többé nem epekedik utána.
Hallotta ezt a kuvik s ez meg gúnyosan, csufondárosan ezt kuvikolta:
Kuvik,
kuvik, úgy kell neki,
Király lányát mért szereti?
Bűbájos felébredt a kuvikolásra, s első pillantása is a varázsitalra esett, amely a hamvadó tűzön most már csak lassan füstölgött. Két arany üvegbe osztotta el a varázsitalt. Az egyikbe vérző arcából cseppentett egy vércseppet, aztán lefutott az ablak alá, ahol gyönyörű, virágos fejfa alá temette volt a kandurt. A sírjáról leszakított egy örökzöld levelet, azzal visszament a szobába, ott az örökzöld levelet hamuvá égette és a hamut a másik aranyüvegbe öntötte. Aranydugóval bedugaszolta az üveget, aztán szólt a tűzhöz:
- Ne aludj, tűz, pattogj, szikrázz! s csakúgy szikrázott, pattogott a tűz.
Aztán ismét nagy fahasábokat vetett a kemencébe, amelynek szájából vörösen világított ki a tűz az elsötétedő kertbe. Szép csendesen felkapaszkodott az égre a hold is, bebámult a szobába, s a fehér halálfejek mintha visszamosolyogtak volna rá, a kert virágai pedig úgy árasztották be illatukat a nyitott ablakon, mintha gazdájuk háborgó lelkét le akarnák csendesíteni. Mintha csak hivták volna ki a virágok a kertbe:
- Jere, jere, jer közénk, itt megszünik lelked háborgása!
De hiába hívták, hiába csalogatták, Bűbájos ma nem ment ki a kertbe. Nem szedegette ki a virágok kelyhéből kis kanalával a mézet, a mérget, a harmatcseppet, amit minden este összegyüjtött varázsitalnak. A baglyok sem ültek ki a nagy jegenyefára rendes szokásuk szerint, ott ültek komoran a kuvik kalitkáján, s kimeredt szemmel nézték gazdájukat. Bűbájos jó sokáig fejét tenyerébe hajtva ült az asztal mellett, aztán hirtelen felugrott s különös munkába kezdett.
A baglyok, tudvalevőn, mindent szeretnek tudni és látni, hiszen azért olyan bölcsek, most se hunyták le a szemüket, úgy nézték, bámulták, hogy mit csinál a gazdájuk. Hiszen, volt is, amin bámuljanak. Bűbájos poros, mocskos tükröt vett ki egy ósdi, roskatag szekrényből. Ezt a tükröt letette a szoba közepére, aztán lekuporodott melléje, törülgette, fényesítgette, illatos vizzel öntözgette, s aztán, amint tisztábbnak és tisztábbnak látta a tükröt, hosszan belémeredt a tekintete, mintha látni akarna benne valamit. De a tükör nem kapta vissza egészen a régi fényét és tisztaságát, s amint félbehagyta a törülgetést, újra homályossá lett, s alig-alig látszott benne Bűbájos rőt haja, csillogó szeme.
Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési
és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-534-6 (online)
MEK-22729
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése