642. mese

 

Új mesék, új gyűjtőtől:

CSUDAVILÁG

Fordította: Győry Ilona

A csákó. (Szavak száma: 1545)

A fővárosnak egyik félreeső utczájában, egy magas, régies, komor külsejü ház emelkedett. Ebben egy halvány, beteges ifju élt, kinek az volt minden vágya, hogy annak idején mint ügyes orvos, hasznára lehessen a szegényeknek és szenvedőknek.

Egyelőre azonban még sok hiányzott ahhoz, hogy János óhajtása beteljesülhessen. Ugyanis atyja - ki eddig szerény tanitói fizetéséből fedezte a fiu tandiját - most meghalt s igy Jánostól ezen segitség is meg lőn vonva.

De az ifju azért mégis reménytelt szivvel érkezett a fővárosba, hogy az egyetemre be­iratkozzék. Bizott Istenben, ki az elhagyottakat mindig megsegiti, másrészt pedig remélte, hogy a fővárosban feltalálja atyjának egy ifjukori barátját, ki ez időben egyike volt a város leghirnevesebb orvosainak. János haldokló atyja is arra figyelmeztette, hogy a tudós tanárt mindenesetre keresse fel, mert ennek segélyével talán sikerülni fog kieszközölni azt, hogy tanulmányai ne kerüljenek oly sokba.

Azonban fájdalom, János hiába kisérlette meg azt, hogy a tudós tanárral beszélhessen. Már kétszer hiába járt nála s ekkor egy hosszu, megható levélben adta elő neki szenvedéseit és vágyát. De a válasz oly sokáig késett, hogy az ifju végre - miközben bátorsága és félénksége nagy tusát vivtak egymással - elhatározta, hogy még egyszer felkeresi a tanárt, remélve, hogy igy csak fog levelére némi választ nyerni.

De a szolga ez alkalommal is elutasitotta s mig beszélt, hangja remegett a szomoruságtól. Az orvos fiacskája ugyanis előtte való nap halt meg vörhenyben s atyja, kinek a legnagyobb igyekezete mellett sem sikerült kedves kis betegét megmentenie, egészen össze volt törve a fájdalomtól s természetesen, senkit sem volt hajlandó elfogadni.

Szegény János leverve távozott. A fájdalom és a gond oly sulyosan nehezedtek ifju lelkére, hogy még a gyönyörü, ragyogó tavaszi nap sem egyhamar tudta felviditani. De fénylő sugarai oly vigan tánczoltak körülötte, hogy János végre mégis felderült kissé s felemelve busan le­csüggesztett fejét, végig tekintett a napfényben uszó hosszu utczán.

Ekkor ugy tetszett neki, mintha valami tenger hullámzanék az utcza közepén s néhány pillanat mulva harsogó induló hangjai ütötték meg fülét.

„Katonák! Katonák!” kiálták most az utczagyerekek s teljes erejükből futásnak eredtek, hogy mielőbb elérjék a csapatot, mely a hadgyakorlatról jött s épen a kaszárnya felé tartott.

János megállt s bevárta mig a katonák elhaladtak mellette. A csapat előtt és mögött száz meg száz fiu és leány lépkedett az induló hangjaira, ugy hogy végre több volt az utczagyerek, mint a katona.

János figyelmét legjobban egy kis fiu vonta magára, ki komolyan, feszesen lépkedett a gyermeksereg élén.

Fürtös, barna haja szabadon röpködött kipirult rózsás arczocskája körül. Ragyogó tekintete, büszkén kiegyenesitett alakja s szorosan oldalára szoritott karja mind arra mutattak, hogy egész lelkesedéssel van eltelve a katonaság iránt.

János önkénytelenül követte egy darabig a kis ficzkót s hallotta, a mint ez a zene meg­szüntével igy szólt egyik pajtásához, rámutatva egy nyalka, délezeg katonára: „Nézd csak, olyan csákót szeretnék én! Mit gondolsz, nem adna-e nekem a jó Isten ilyent, ha szépen kérném?”

A toronyóra e perczben ütötte el a déli tizenkét órát, mire a kis fiu ijedve mondott bucsut pajtásainak s futott, a mint csak lábai birták. János látta, hogy ugyanabba az utczába szaladt be, a hol ő lakott s nagy meglepetésére a kis fiu ugyanabba a házba fordult be. Néhány percz­czel később János is belépett a kapun s a kis fiu mindig előtte ment. Igy értek fel a negyedik emeletre, hol a gyermek nemsokára eltünt a János lakása melletti ajtóban. „Tehát szomszé­dom!” mondá az ifju szobájába lépve s körültekintve a szegényes butorzaton, mely mindössze egy tábori ágyból, egy fenyőfaasztalból s néhány székből állott.

Az ifju most kirakta az asztalra erszényének csekély tartalmát, megszámolta s azután elvett belőle egy ezüstpénzt, hogy azon délután egy csákót vegyen valami játékkereskedésben. Csakugyan meg is vette s este aztán lefekvés előtt odalopódzott a szomszéd ajtó elé s a selyempapirba takart csákót, mely szépen át volt kötve piros selyemszalaggal, odatette a küszöbre.

Másnap reggel egy vidám, boldog gyermekhang kiáltása ébreszté fel Jánost. A meglepetés hangját nem sokára vig kaczagás váltotta fel s az ifju ebből aztán kitalálhatta, hogy tréfája tökéletesen sikerült, s ezért bár éhezve, de megelégedetten ült könyvei között. Délfelé azon­ban ismét felhangzottak az induló hangjai s ekkor János nem állhatott ellent, látni akarta, hogy fog masirozni a kis fiu uj csákójában, pajtásai élén az igazi katonák előtt.

A szegény tanuló e napon is hiába várta, hogy a tanártól majd valami hir érkezik. Estére kelve már annyira elcsüggedt, hogy szüksége volt egy kis felüdülésre. Nem birt tovább szobája szük falai közt maradni, hanem kiment az utczára szabad levegőt szivni.

De a mint a folyosóra ért, megbotlott valamiben. Gyorsan gyufát gyujtott, hogy meglássa, mi az, s ime, bámulva látta, hogy a csákó fekszik ott gondosan betakargatva s ugyanazon piros szalaggal átkötve. Egy kis czédula is volt hozzá csatolva s arra kusza gyermekirással e sorok voltak irva:

„Édes jó Istenkém! Kérlek vedd vissza ezt a szép csákót s inkább ennek az árát add nekünk, mert a nagymama azt mondja, hogy pénzre sokkal nagyobb szükségünk volna. Hanem tudod mit, ha leszel olyan jó, én nagyon szeretném, ha holnapra még kölcsön adnád nekem a csákót, este aztán majd megint visszateszem ide.” A levélben egy nagy tintafolt is diszelgett, a végére pedig ez volt irva: „Szivesen üdvözöl a te szerető Ferid.”

János felvette a levelet, összehajtogatta s tárczájába téve azt, még egyszer visszatért szobá­jába.

Ott aztán a telehold fényénél még egyszer kiüritette erszényét s kiszámitva, meddig lesz még elég a csekély pénz, elvett belőle néhány hatost s papirosba takarva, odatette azt a csákóval együtt a küszöbre.

Másnap reggel ismét a fiucska örömujjongása ébreszté fel Jánost s délben ismét látta a kis szomszédját, a mint harczias diszben lépkedett a katonák mögött. De Jánosnak nem volt ma sem ideje, sem nyugalma arra, hogy kis barátjában sokáig gyönyörködjék. Az jutott ugyanis eszébe, hogy a kórházban bizonyosan megtudhatná, mily órákban található ott a tanár.

Csakugyan sikerült megtudnia, hogy az orvos mindennap ott van a kórházban háromtól négyig. Megörült, hogy legalább ezt tudja s elhatározta, hogy másnap ujra eljön a kórházba s beszél az orvossal.

Csakugyan, pontban három órakor ott volt a kórházban s itt könyörgő szavai s könyben uszó szemének beszédes tekintete annyira meghatották a felügyelőt, hogy azonnal bevezette a betegszobába s megmutatta neki, hol van az, a kit keres. A nagy tudományu tanár ott ült néhány fiatal orvos társaságában, egy beteg gyermek ágya mellett.

A mint az ifju megpillantá a tanár arczát, melyen a bánat és a jóság egyaránt visszatükrö­ződött, egyszerre ugy érzé, mintha szive vigasztalást nyert volna. Már első pillanatra is a leg­mélyebb tiszteletet s a legőszintébb rokonszenvet érzé a tanár iránt s bizalomtelten lépett az ágy mellé. De mit látott? A vánkosokon egy aranybarna fürtös fej nyugodott s a halvány arczról csakugy patakzott a piros vér. Az ágy melletti széken ott feküdt a fiucska egyszerü ruházata s e mellett János bámulva pillantá meg a jól ismert fényes, aranyos csákót.

De mielőtt még gondolatait rendbe tudta volna szedni, a fiucska igy kiáltott fel fájdalmasan zokogva:

„Haza akarok menni! Vissza kell adnom a jó Istennek ezt a csákót, mert csak kölcsön kaptam tőle. Bocsássanak haza!”

„Csak azt sikerülne kitudnunk”, mondá a tanár, „hogy kicsoda és hova való, vagy hogy miért sir, mert különben nem lehet megvigasztalnunk.”

A mint János e szavakat hallá, gyors elhatározással lépett oda a beteg gyermek ágyához s udvariasan meghajolva a tanár előtt, kinyujtá kezét s megsimogatta a gyermek homlokát.

„Légy csendesen Feri”, mondá neki, „engem a jó Isten küldött hozzád s azt izeni általam, hogy megtarthatod a csákót, mert neked ajándékozza.”

„Igazán?” ujjongott a gyermek.

„Igen, s hogy elhidd, nézz ide”, mondá János. „Itt egy levélke, melyet tegnap irtál. A jó Isten nekem adta át, hogy megőrizzem.”

A tanár, a ki e jelenetet csendesen és csodálkozva nézte végig, Jánost barátságosan magához hivta, hogy felvilágositást kérjen tőle. Erre az ifju elbeszélte az egész történetet, mire a tanár pedig arról értesitette, hogy a szegény kis katonát az utczán egy nagy kutya támadta meg, minek következtében elesett s az esés közben összetört csákónak egy darabja annyira fel­sértette arczát, hogy eszméletlenül feküdt az utczán s onnan hozták ide a kórházba.

„De honnan tudta ön, hogy a gyermek itt van?” kérdé a tanár jóságos tekintetével, az ifju okos szemébe nézve.

„Nem tudtam”, felelt János zavartan, „hiszen nem is a gyermek végett jöttem ide.”

„Hogyan, nem a gyermek végett?”

„Nem. Már többször voltam bátor önt lakásán is felkeresni, tanár ur, de mindeddig hiába vártam. Végre elhatároztam, hogy megkisértem, hátha itt sikerülne találkoznom.”

Az orvos arczán e pillanatban bánatos kifejezés vonult át s aztán igy szólt, figyelmesen nézve János arczát: „Az elmult napokban oly fájdalmat állottam ki, hogy szinte érzéketlenné váltam mások bajai iránt. Most tudom, hogy ön kicsoda. Boldogult atyja jó barátom volt s az, a mit ön e gyermekért tett, arról győzött meg, hogy méltó fia édes atyjának. Mától fogva ön bará­tom és tanitványom lesz. Az Isten áldja meg önt! De most hamar, kötözzük be a kis fiu sebét.”

A szolga, kit azért küldtek, hogy a kis fiu szülői felől tudakozódjék, nemsokára visszatért, még pedig azon hirrel, hogy a gyermek szülői már ugysem élnek, nagyanyja pedig, ki már régen beteges volt, a délelőtt folyamában meghalt.

A tanár ez órától fogva saját gyermekének tekintette a kis fiut s midőn ezt János előtt ki­nyilatkoztatá, hozzátette:

„E gyermeket ön adta nekem. A csákó segélye nélkül talán soha sem láttam volna meg. De igyekezni fogok az ön jóságát meghálálni. Gondoskodni fogok önről s ha Isten ugy akarja, ön idővel utódom lehet!”