643. mese...

Új mesék, új gyűjtőtől:

CSUDAVILÁG

Fordította: Győry Ilona

Gerda születésnapja. (Szavak száma: 3212)

„Meg ne próbálj még egyszer lépni be a főkapun” kiáltott a kis Gerda, ki szép uj fehér prémes köpenyében s bársony kalapjában épen most lépett ki a téli kertből. E kemény szavakat egy szegényesen öltözött leánykához intézte Gerda, ki rövid szünet után igy folytatá: „Azt hiszed, hogy ez a szép szőnyeg a te piszkos czipődnek van ide teritve? Az ilyen magadfajta vendég­nek a hátsó ajtó is elég jó. S különben sincs itt semmi keresni valód! Nem tudsz olvasni? Nem látod mi van ide irva? Tilos a koldulás! Pusztulj innen!”

Az idegen gyermek tágra nyilt szemmel, ijedve nézett a pompásan öltözött, de barátságtalan leánykára s igy szólt félénken, remegő hangon: „Hiszen én nem koldultam. Csak azt szeret­ném tudni, hol lakik az a kisasszony, a kinek ezt át kell adnom. Anyám küldte ezt a csoma­got.”

„Ide vele, bizonyosan nagynénémé lesz, majd én átadom neki,” mondá Gerda még mindig nyersen.

A szegény leányka aggódó arczczal s zavartan tekintett Gerdára. „Bocsánatot kérek,” mondá, miközben gyengéden félretolta Gerda kezét, melyet az már kinyujtott a csomag után, „de anyám azt parancsolta, hogy ezt magam adjam át a kisasszonynak. Hogy miért mondta igy, azt nem tudom, de szót kell fogadnom.”

„Mi jut eszedbe?” nevetett Gerda. „Hát azt hiszed, hogy bebocsátanának Gertrud néni szobájába? Az igaz, épen oda illenél a kék selyem butorok közé és sáros czipőd ugyancsak javára válnék a drága szőnyegnek. S azonkivül Gertrud néninek most vendégei vannak!”

„De talán várhatnék valahol, mig a kisasszony kijön.” Kezdé ismét a leányka félénk, szomoru hangon.

„Hányszor mondjam még, hogy nagynénémmel nem beszélhetsz. Ide azzal a csomaggal, az­után eredj! Szeretném tudni, mi dolga lehet a te anyádnak nagynénémmel. Bizonyára koldulni akartok!”

E szókkal Gerda csakugyan kivette a kék kendőbe göngyölt csomagot a leányka fagyos, vörös kis kezei közül, mire a szegény gyermek keserves zokogásra fakadt s igy kiáltott fel, Gerda kezét megragadva:

„Az Istenért, ne vigye el a csomagomat kisasszony. Bizonyosan valami munka van benne, a miért anyámnak pénz jár. Ne vigye el, kérem!”

Gerda szép arcza e perczben komor, boszus kifejezést öltött s a gőgös leány durván taszitá el a szegény gyermek fagyos kezét. De e pillanatban egy hang szólalt meg felülről a lépcsőházból: „Mit csinálsz Gerda? Miért sir az a gyermek? Bizonyosan megbántottad! Gyere fel azonnal s hozd magaddal a leánykát is.”

„Jer hát!” mondá Gerda röviden s ezzel előre szaladt a szőnyeggel beteritett lépcsőn, mig a másik leányka félénken, szivdobogva követte.

Fenn három uri nő állt, kik közül kettőnek drága bársonyköpenye s szép tollas kalapja volt, mig a harmadik - egy nyájas, halvány arczu urhölgy - egyszerü setét háziruhát viselt.

„Már látom,” szólt az utóbbi - miközben a szegény leányka könyáztatta arczát nyájasan meg­simogatta - „hogy Gerdát meg kell leczkéztetnünk dölyfös magaviselete miatt. Nem szégyen­led magadat, hogy ilyen rossz szived van? Hát illik valakit szegénységeért kigunyolnunk? Te talán azért élsz jólétben, mert érdemeket szereztél rá?” Az urnő itt mélyen felsóhajtott s aztán e szavakkal fordult a másik két hölgyhöz: „Az a baj, hogy Gerda anya nélkül nevelkedett, ugyszólván idegenek között, kik azt verték fejébe, hogy a gazdagság mindennél többet ér. Sógorom pedig nem igen ért rá vele vesződni. De most már itt vagyok én s reménylem, még nem érkeztem későn!”

Az urnő most nyájasan nyujtá kezét barátnőinek bucsura s aztán kézen fogva a szegény leánykát bevezeté szobájába, mialatt Gerda megszégyenülve s duzzogva állt egy virágállvány mellett.

Jó ideig maradt itt állva s meg nem foghatta, mit csinál a kis hamupipőke oly soká a néni szobájában s ugyan mit beszélgetnek egymással olyan vidáman, hogy nevetésük hangja Gerdához is elhat.

Végre megnyilt az ajtó s a kis leány elbucsuzott, de Gertrud néni ekkor igy szólt hozzá: „Tehát a viszontlátásra, Bettike!” Gerda kiváncsi lett volna tudni, vajjon mi történhetett ott benn, mert a leányka arcza csakugy ragyogott a boldogságtól!

Harmadnap Gerda születése napját ünnepelték a kastélyban.

A nagy ebédlőben az asztal dusan fel volt diszitve ibolya- és gyöngyvirágfüzérekkel s rajta annyi ajándék volt felhalmozva, hogy ha száz gyermek között osztották is volna el ez ajándékokat, még akkor is mind a száz boldognak érezte volna magát. Voltak ott gyönyörü lenge szövetek, nyári ruhákra valók, továbbá himzett selyemkötények, szép szines szalagok, hosszu haju viaszbabák s mindegyik számára sok ruha és fehérnemü, sőt szekrény, mosdó­asztal s evőkészlet is. Ezek mellett pompás képeskönyvek feküdtek az asztalon, továbbá két csörgő aranykarperecz, egy kis gyémántkereszt fehér selyem szalagon s végül sok-sok finom czukor, sütemény és déligyümölcs.

S ime mégis, Gerda nem hogy örült volna e kincseknek, sőt ellenkezőleg, kedvetlenül, durczásan állt az asztal mellett. A mint ugyanis belépett a szobába, első pillanatra észrevette, hogy valami hiányzik az ajándékok közül, még pedig épen az, a mire legjobban örült. Máskor születésnapja ünnepén atyja mindig meghivta a Gerda korában lévő leányokat és fiukat a kastélyba álarczos bálra, s ilyenkor aztán a mamák és nénik heteken át törték a fejüket azon, hogy micsoda szép és uj jelmezt csináltassanak gyermekeik számára.

Gerda atyja ez alkalomra mindig egy-egy pompás jelmezt varratott leánya számára, még pedig a főváros legügyesebb szabójánál s igy természetesen mindig Gerda volt az ily álarczos bálokon a legszebben s legeredetibben öltözve.

De ez évben a leányka nagynénje, ki Gerda végett jött a kastélyba, legjobban szerette volna, ha az egész dolog elmarad, mert azt találta, hogy ez az álarczos tréfa csak a hiuságnak és versengésnek felébresztésére szolgál. Csakhogy Gerda annyira könyörgött s atyja is annyira biztatta fiatal sógornőjét, hogy ez végre is kénytelen volt beleegyezni s igy a meghivókat az idén is szétküldték s ekkor Gertrud mosolyogva igérte meg, hogy gyönyörü, uj öltözékről fog gondoskodni Gerda számára.

S a leányka most mégis hiába kereste az ajándékok közt az igért szép öltözéket s mivel azt nem találta, mit legjobban óhajtott, a többi nem is szerzett neki örömöt.

„Csak ezt kaptam, Gertrud néni?” kérdé kedvetlen, csalódott hangon.

„Hát nem vagy megelégedve?” szólt nénje. „Valami mást is vártál?”

„Hiszen megigérted -.”

„Vagy ugy, a jelmezt keresed,” szólt közbe nénje. „Az valószinüleg csak néhány nap mulva lesz készen s igy ma be kell érned a tavalyival.”

Gerda oly tekintettel nézett nagynénjére, mintha nem értette volna, a mit ez mondott. Nem értette, hogy lehetett ezt ilyen könnyedén kimondani? Hogyan, még egyszer felvegye tavalyi ruháját? Azt, a melyet kis vendégei már mindnyájan ismernek? Hiszen igy vége minden mulatságnak, mert az a fő, hogy a mig csak lehet, fel ne ismerjék egymást.

„De Gertrud néni, hisz az lehetetlen”, kiáltá Gerda annyira kétségbeesve, mintha igazán valami szerencsétlenség érte volna. „Nekem minden áron uj ruha kell, különben inkább ott sem leszek a bálon!”

„Hát akkor lemondunk, az lesz a legegyszerübb!” Felelt nénje nyugodtan.

„Gertrud néni!” Kiáltá Gerda és sirva tette hozzá: „Oh, hogy lehetsz ilyen kegyetlen? Miért nem mondtad előbb, mikor a papa még itt volt?”

„Hiszen nem kérdezősködtél jelmezed felől”, volt a rövid válasz.

„Oh, bárcsak a papa visszajönne!”

„Azt bajos lesz bevárnunk. Tudod, hogy a papa a gyülésen van s onnan csak este hét órára jön haza, vendégeid pedig már négykor itt lesznek. Igy most vagy fel kell venned a tavalyi várurnő-jelmezt, vagy egyáltalán nem jöhetsz be a terembe.”

Gertrud néni mindezt nyugodtan, de oly határozott hangon mondta, mely nagyban külön­bö­zött szokott szelid nyájas hangjától. Midőn kiment, Gerda haragosan nézett utána. A kis leány egyideig még azt hitte, hátha Gertrud néni csak tréfált, csak próbára akarta őt tenni, de nem­sokára ez a remény is elpártolt tőle. Nagynénjét nem is látta egész délelőtt, kivéve, ha valami látogató jött, hogy Gerdát születése napja alkalmából megköszöntse. Csakhogy ilyenkor persze nem lehetett a ruhakérdést előhozni s mivel Gertrud néninek néhány barátnője ebédre is ott maradt, Gerda ekkor sem merte bánatát elpanaszolni.

Végre elérkezett a délután s az inas már a karos gyertyatartókat kezdte gyujtogatni s aztán a gyümölcsös és süteményes tálakat is behordta az ebédlőbe.

„Nos, hát még nem öltözöl, Gerda?” kérdé nagynénje odalépve a leánykához, ki az asztalra könyökölve, szomoruan, könyes szemmel nézett ki a jégvirágos ablakon a szürkületbe.

Gerda nem felelt. „Szaporán!” szólalt meg ismét nagynénje, „mert később egy szabad perczem sem lesz!” E szókkal kézen fogta Gerdát s miközben úgy tett, mintha észre sem venné, hogy a leányka sirt, bevezette szobájába, megmosdatta, megfésülte s ráadta a szép kék atlasz ruhát, melyben a leányka tavaly annyi bámulatnak s mitöbb, irigységnek tárgya volt.

„Itt a legyező és a keztyü”, mondá aztán „s most, vedd álarczodat és siess, mert a kertajtó csengetyüje épen most szólalt meg; bizonyosan vendégeid jönnek!”

Ezzel kivezette Gerdát a szobából, maga pedig visszatért oda s gondosan bezárta az ajtót. A tánczteremben már kezdődött a zene s néhány vendég már ott sétálgatott a fényes padlón, vidáman nevetgélve és beszélgetve.

„Már most mindegy”, gondolá, „igyekeznem kell, hogy legalább a többiek ne lássák meg, hogy haragszom. Hátha talán már el is feledték, hogyan voltam öltözve tavaly!”

Ezzel leküzdve sirni való kedvét, feltette a világoskék álarczot s belépett a tánczterembe.

Gerda vidám akart lenni! A teremben mind hangosabban, mind vigabban folyt a beszélgetés s ha egy-egy uj vendég jött, azt először mindig bevezették Gertrud szobájába. Gerda figyel­mesen nézte a közeledő vendégeket s látta, mint vált a csoportozat mind tarkábbá, mind élénkebbé! Most egy kis japáni leány lépett be, kinek virágos, lenge selyem ruhája s apró legyezőkkel és pillangókkal teletüzdelt hajéke valóban pompás látványt nyujtott. Két fiu is jött vele, kik közül az egyik kaczkiás magyar huszár egyenruhát viselt, kék attilát arany­zsinórzattal, mig a másik töröknek volt öltözve, s fején fekete bojtos piros fezt viselt.

Bizonyára nem ismerték fel egymást, mert jókedvüen évődtek egymással, elváltoztatott hangon beszélve, miközben ki nem fogytak a jókedvű kaczagásból.

Gerda odament suhogó selyemruhájában a három vig álarczos vendéghez, hogy neki is része legyen a jókedvben.

De ime, mi történt? Alig ért közelükbe, a három kis vendég hidegen fordult el tőle s tovább tréfáltak és kaczagtak. Ugy látszott, tavalyi ruhája daczára sem ismerték meg, mert akkor csak nem bántak volna vele ily módon! Gerda nem tudott meglepetéséből magához térni s jóideig mozdulatlanul állt a terem közepén, mialatt a vendégek csakugy özönlöttek be a szárnyas ajtón. Először egy karcsu spanyol fiu lépett be piros ruhában, csörgő dobbal, utána egy him­zett ruhás szép olasz leányka jött, ki aranysárga narancsot hozott egy kosárban. Ezek mögött egy kis franczia marquis jelent meg, ki piros selyem frakkot s hófehér hajporos parókát viselt. Ruháját finom csipkegallér és kézelő diszitette s kezében arany burnótszelenczét tartott, mi­alatt vidám beszédbe ereszkedett egy kis fehér fejkötős komornával, ki finom csipkekötényé­vel babrált beszédközben. Nem messze tőlük orosz nőknek öltözött leánykák állottak szép himzett ruhában, ezek mellett egy bohócz, kinek fehér selyemköntösén ökölnyi piros gombok ékeskedtek. Majd egy fekete ördög lépett be, utána pedig a tavasz tündére, kezében virág­kosarat tartva.

Mig ezek mind megérkeztek, Gerda figyelmesen nézte őket s midőn egyikről-másikról azt hitte, hogy felismerte álarcza alatt, odalépett hozzá s fülébe sugta nevét.

De ugy látszott, hogy ma már nem lesz szerencséje. A mint valakit megszólitott, az fejét rázta s elfordult tőle, sőt néhányan ott is hagyták. Előbb attól félt, hogy tavalyi ruhájában azonnal felismerik, most meg már bántotta, hogy nem ismerték meg s rá sem hederitett senki.

Ime, a gyermekek már felállnak a tánczra s egyik vidám tréfával, a másik udvarias meghaj­lással kéri fel tánczosnőjét, de Gerdát egyik sem veszi észre. Végre ő maga megy oda egy kis fiuhoz s azt kérdezi tőle: „Akarsz velem tánczolni?” de erre ez is elfordul s nem is felel neki, hanem helyette egy kis tiroli parasztleányt kér fel a tánczra.

Gerda szeme könybe lábad, de most egészen más okból, mint előbb. Az elkényeztetett, gőgös gyermek most érzi életében először mi az, mikor valaki mellőzést szenved s mikor valakivel egyáltalán seki sem törődik. „Oh bárcsak kitalálnák, ki vagyok,” sóhajt fájdalmasan, miköz­ben egészen a terem szögletébe huzódik.

A tánczoló párok ezalatt vigan lejtenek a zene hangjára.

Egyszerre azonban mindenki megállapodik s az egész társaság feszült várakozással néz a nagy szárnyas ajtóra, mely lassan nyilik meg. E perczben bámulat és gyönyörködés moraja zúg át a termen. Gerda is oda pillant s ekkor úgyszólván elfeledi minden szomorúságát, mert egész lelkét az a gyönyörü tünemény foglalja el, mely most az ajtón belép. Az érkező gyer­mek olyan, mint valami mesebeli királykisasszony. Aranyszinű selyem ruhája kápráztató fényben csillog s ennek ragyogását még jobban emeli a sok gyöngy és ékkő. Még haja is be van szórva gyémántporral, lábán pedig gyöngyhimzésü sárga selyem czipőt visel.

De a szép gyermek mégis oly szerényen halad át a termen, mint a ki nem is sejti, hogy most ő a közfigyelem tárgya. Nemsokára egész kör képződik körülötte s mindenki örül, ha vele tánczolhat vagy beszédbe eredhet. A kis marquis mind neki adja czukorkáit, az olasz leányka a legszebb narancsot válogatja ki kosarából az ismeretlen kis vendég számára, mig a tavasz tündére gyönyörü gyöngyvirágcsokorral ajándékozza meg.

Az idegen leányka mindezt nyájasan, hálásan köszöni meg s mindenkihez van egy barátságos szava.

Gerda szivét e perczben keserü fájdalmas irigység tölti el. Látja, hogy ő vele senki sem törődik s hogy egészen elhagyatva áll itt, mig az ismeretlen leányka egyszerre minden szivet meghódit. De ki ez a gyermek? Gerda gondolkozik, de hiába, nem tudja elképzelni sem, ki lehet.

A szép gyermeket most épen aranyzsinóros huszár kéri tánczra s a mint elrepülnek Gerda mellett, az ismeretlen leányka azonnal észreveszi az elhagyott várurnőt, ki ott szomorkodik a terem egyik zugában. A mint meglátja, azonnal megáll s néhány szót sugva tánczosának, oda lép Gerda mellé.

„Miért vagy oly szomoru?” kérdé s a mint nyájas, szelid hangja megcsendül, Gerdának ugy tetszik, mintha már hallotta volna ezt a hangot. „Bántott valaki?”

Gerdának eszébe jutott, hogy eddig soha senkinek sem volt oka arra, hogy őt sajnálja s mikor most e nyájas szavakat hallja, egyszerre elfakad sirva.

„Oh ne sirj!” szól a másik leányka. „Mondd meg inkább, miért vagy ilyen szomoru. Ha azt látom, hogy sirsz, akkor nekem is sirnom kell, pedig lásd, soha életemben nem voltam olyan boldog, mint ma!”

Ezzel szeliden kézen fogta Gerdát s igy biztatta „Tudod mit, sétáljunk egyet a teremben! Istenem, mily szép itt minden! Ha akarod, maradjunk együtt, sőt tánczolhatnánk is egymás­sal.” A mint ezt mondá, átkarolta Gerdát s csak ugy repült vele a termen keresztül.

„Milyen jó vagy te!” mondá Gerda, mikor végre leültek pihenni a terem egyik sarkában egy vörös bársony kerevetre. „De mondd meg, ki vagy?” „Ah, ezt még most nem szabad meg­mon­danom”, felelt a leányka, de ha majd mindnyájan leteszszük álarczunkat, akkor meg­tudod.

„Ugy szeretném, ha barátnőm lennél!” sóhajta Gerda s még sokáig ülnek a kereveten, mialatt sokan jönnek, hogy a kis királyleányt tánczra kérjék, de ez csak fejét rázza s mosolyogva kéri őket, hogy ne haragudjanak, de most szeretne még a kis várurnővel maradni. S csodálatos, még ekkor sem jut eszébe senkinek, hogy a kis várurnőt is megszólitsák. Gerda szeme ujra meg ujra könybe lábad s csak az vigasztalja szomoruságában, hogy ilyen kedves kis barátnőre tett szert.

„Istenem, ha én is olyan lehetnék, mint te!” mondja Gerda busan, mire a másik igy felelt sajátságos rezgéssel hangjában: „Ki tudja, cserélnél-e velem, ha tudnád, ki vagyok?”

„Oh mennyire szeretném tudni, ki vagy! Ugy-e mindig szeretni fogjuk egymást?”

„Ha te akarod, mindig!”

„Oh hogy ne akarnám!”

E perczben harsogó zene hangzik a teremben s a feltárult szárnyajtón Gerda szép nagynénje lép be fehér báli ruhában, kezében egy óriási bőségszarvat hozva, mely tele van apró virág­csokrokkal s csillogó rendjelekkel.

„Hölgyeim és uraim!” kiáltja vidáman, „tessék felállni, kezdődik a füzértáncz; le az ál­arczokkal!”

„Nos, gyorsan”, sugja a leánykának Gerda, „először én veszem le - ide nézz!”

De mi ez? Midőn álarczát levéve, odafordul barátnője felé, ez egészen összeretten az ijedtségtől. Rémülve védekezik, midőn Gerda feléje nyul, hogy az ő álarczát is levegye:

„Ne bántsd!” „Bocsáss el!” kiáltja ijedten s mire Gerda kissé felocsudott rémületéből, a kis leány már eltünt előle.

Gerda most igazán megretten. Hát mindenki kerüli ma este? Mi van rajta, a mi mindenkit elrémit? De nem, azt nem engedi, hogy ez a kedves leányka is itt hagyja! Felszökik s villám­sebességgel siet utána. Legalább látni akarja még egyszer s megtudni, miért rémült meg annyira, midőn Gerda arczát megpillantotta?

Az ajtó közelében végre utóléri, de ekkor a tündér ujra megkisérli a menekülést, mire Gerda karjait feléje terjesztve könyörög neki, hogy maradjon.

A leányka aggódva tekint körül, mintha segitséget keresne, de aztán villámgyorsan fut le a lépcsőn, Gerda ott is a nyomában van s szivében valami csodás, meseszerü érzés lopódzik, miközben igy kiált: „Megfoglak!” Az ismeretlen leányka ekkor már majdnem egészen lenn van, de e perczben egyszer csak megvillan valami a lépcső egyik fokán Gerda előtt s látja, hogy ez a leányka gyöngyhimzésü czipőcskéje. A valóságos hamupipőke-papucs!

„Megvagy! Megvagy!” ujjong Gerda. „Harisnyában csak nem mehetsz ki a sáros utczára!”

Valóban, ezt a leányka is belátta, mert megállt, fejét lehajtva s zavarodottan nézve féllábára, melyről lemaradt a czipő.

„Megfogtalak!” kiáltja ismét Gerda, leszaladva hozzá. Most átöleli s levonja arczárói az álarczot, miközben ezt ismétli: „Megfogtalak kis hamupipőke!” De e pillanatban Gerdán van a sor a rémületben. Hol látta e szép arczocskát, mely most itt van előtte szomoru, zavart tekin­tetével? Most egyszerre eszébe villan valami, s e perczben mélyen elpirul, mig a másik leányka arcza halálsápadttá válik.

Mily megszégyenülés! De hát való-e az, a mit lát?

„Te vagy az, Betti?” Kérdi végre Gerda. „De hát hogy jutottál e gyönyörü ruhához? S hogy kerülsz ide?”

„Csak ugy a hogy a mesebeli hamupipőke a királyudvarba jutott”, hangzik e perczben az emeleten Gertrud néni hangja. „Tündérkezek által! Még pedig azért, hogy általa mások gőgje meg legyen büntetve! De most ideje, hogy feljöjjetek gyermekek, különben meg találtok hülni.”

„Jer hát!” szól Gerda egész zavartan, miközben megfogja Betti kezét. De a mint néhány lépcsőn felhaladnak, Gerda egyszerre csak megállapodik s zokogásba tör ki, mialatt átöleli a leányka nyakát: „Megbocsáthatsz-e nekem?” kérdi, „megbántam mindazt, a mit tettem; ma, e hosszu, keserves délutánon át, mikor oly elhagyatott voltam, beláttam, mennyire helytelen volt eddigi viseletem s fel is tettem magamban, hogy többé soha sem leszek gőgös!”

„Ezt már szeretem”, mondá Gertrud, „mert nincs rutabb s egyszersmind esztelenebb valami a világon a gőgnél. Tudod-e mit hozott a kis Betti a multkor abban az igénytelen bugyorban? Ezt a szép ruhát, melyet anyja varrt s mely neked volt szánva; én azonban odaajándékoztam Bettinek, hogy az én gőgös kis hugomnak leczkét adjak. Nos, ugy-e jól áll a ruha Bettinek!”

„Kimondhatatlanul!” felelé Gerda, „Oh Gertrud néni, édes jó Gertrud néni, kérd meg Bettit nevemben, hogy bocsásson meg nekem. Annyira szeretem; hisz ő az egyedüli, ki nyájas volt irántam akkor, midőn a többiek még csak nem is törődtek velem!”

„Már most is megbocsátott”, mondá Gertrud. „Nézd, mily nyájasan néz reád. Nos, öleljétek meg egymást! Ugy! Most pedig hadd mondjak nektek egy jó ujságot! A kis Betti mától fogva az én fogadott leányom, ki itt fog élni a kastélyban velünk, neked pedig társad lesz a játékban és a tanulásban. Atyád kész örömmel egyezett bele tervembe. Betti édes anyjának ugyis hét gyermekre kell gondot viselnie, s azért nem kell neki Bettitől megválnia; - láthatja minden­nap!”

Ez volt aztán az öröm! Gerdára nézve még csak most kezdődött az igazi ünnepély. Most talált még csak mindent szépnek és jónak!

Nemsokára azt is megtudta, hogy a gyermekek csak azért kerülték, mert Gertrud néni mindegyiknek külön meghagyta, hogy mig az álarczokat le nem veszik, addig senki szóba se álljon azzal a leánykával, ki a várurnő-jelmezt viseli. Gertrud néni igy akarta megbüntetni a dölyfös gyermeket, kinek e leczke csakugyan használt is. Mikor Gerda megtudta, mi volt e mellőzés oka, akkor aztán az utolsó felleg is eloszlott s a leányka vidáman lépett be a terembe, hol örömujjongva, szeretettel fogadták. Még csak most indult meg a mulatság igazán s oly jó kedvvel folyt, hogy a gyermekek talán soha életükben nem mulattak olyan jól, mint ez este.