640. mese...

 

Új mesék, új gyűjtőtől:

CSUDAVILÁG

Fordította: Győry Ilona

A hattyu. (Szavak száma: 1471)

Valahányszor egy kiterjesztett szárnyu, ragyogó fehér tollu hattyut látok büszkén uszni a tó hullámain, mindig eszembe jut gyermek-koromból egy szomoru kis történet.

Az a gyönyörü madár, melyet oly sokan megbámulnak, korántsem oly szelid és békés ter­mészetü, a minőnek látszik. Fájdalom, természete nem igen felel meg gyönyörü tollazatának, mely az ártatlanság szinét viseli s épen ezért mondom el intés gyanánt azt a dolgot, mely a kis Ottóval történt.

Ottó szüleinek gyönyörü nagy birtoka volt s ennek közepén, épen az udvar és a park között állott a lakóház óriási jegenyék s százados hársfák árnyékában.

Bármelyik oldalról lépett ki az ember a házból, akár a nagy tölgyfa kapun, melynek felső része tarka üvegből állt, akár pedig a régies kis hátsó ajtón: mindenütt gyönyörü látvány tárult szeme elé. Az egyik oldalon üde pázsittal boritott térséget lehetett látni, melyet pompás virág­ágyak tarkitottak, mig a setét bükkfák s a hamvas füzek keretében kristálytiszta tó csillogott; - a másik oldalon pedig a kocsik robogása, a nyájak kolompja s a baromfiak zaja szórakoztatta a szemlélőt s közbe-közbe oda hallatszott a kút csobogása, meg a cselédek beszéde, melybe belevegyült néha a ház urának erős érczes hangja.

Ottónak ugyancsak jó dolga volt! Talán meg is irigyeltük volna, ha nem szeretjük annyira ezt a hamis szőke fürtös kis ficzkót. S aztán meg mi is élveztük a kastélyt és a parkot, mert az iskolaév végeztével a nyári nagy szünetet két izben is Ottó szüleinél töltöttük. Ekkor aztán részünk volt minden jóban s mindenki oly szives, oly nyájas volt irántunk, hogy nem csoda, ha hamar megbarátkoztunk a kastélyban minden emberrel, sőt az állatokkal is. Ezekkel Ottó barátkoztatott meg bennünket. Látszott rajta, hogy falusi fiu, mert ugy tudott bánni minden­féle állatokkal, hogy mi, mint városi gyerekek alig tudtunk hova lenni bámulatunkban. A mint kilépett az udvarra, jó barátai azonnal körülfogták. A téglaszinü és kékesszürke galambok ott röpködtek feje körül, a kotlós tyukok pedig egyre ott járkáltak mellette, mintha figyelmét akarták volna felhivni kis csirkéikre. Ottó sokszor mondta, hogy ő érti az állatok beszédét; de ha ez nem volt is egészen ugy, annyi mégis bizonyos volt hogy az állatok csakugyan értették Ottó szavait, mert ha kiment a luczernásba, hol a kis csikók legeltek s itt elkiáltotta egyiknek-másiknak a nevét, hogy: „Csillag!” „Ajax!” vagy „Bársony!” akkor az, a melyiket hivta, rögtön felkapta fejét s fülét hegyezve nézett körül, s mikor aztán Ottót meglátta, vesd el magad, árkon-bokron keresztül rohant oda hozzá. Ilyenkor néha nagy versenyfutást csináltak. Ottó kiment a kerités mellé s jelt adott a futásra, mire a csikó a sövényen belül szintén el­kezdett szaladni s Ottó nagy szomoruságára kettejük közül rendesen az lett a nyertes.

De nem csak a lovakkal volt jó barátságban, hanem atyja vadászkutyáival is ép ugy mint a macskákkal, sőt még a seregélyekkel is, melyek a körtefán tanyáztak.

Csak egyetlen egy lakója volt a ház környékének, mely nem akart Ottóval megbarátkozni, s ez nem volt más, mint a tavon uszó gyönyörü fehér hattyu, melynek ragyogó tollazata és méltó­ság­teljes mozdulatai annyira megtetszettek a kis Ottónak, hogy órákig el tudta volna nézni a gyönyörü madarat. Megérkezésünk napján mindjárt félrehivott egyszer bennünket s nagy titkolódzva mondta el, hogy ez a szép hattyu bizonyosan egy elvarázsolt királyfi s hogy csak azt a szót kellene tudni, a mi a varázslatot megtörje s akkor a királyfi meg lenne szabaditva. Órákig el tudott üldögélni az ezüstös fűzfák között, csakhogy minél tovább lássa a hattyut, melyet mindenféle megszólitásokkal iparkodott közelebb hivni. Máskor ismét virágfüzéreket nyujtott feléje, vagy pedig piros és fehér rózsaleveleket szórt neki a vizbe, de a hattyu azért bizony csak nem változott át, sőt még csak nem is hederitett a fiu kedveskedéseire, hanem hidegen, megvetően szórta le magáról a rózsaszirmokat. Ha pedig néha arra jött kedve, hogy a szárazra menjen, akkor a világért sem jött volna ki a fiucskához a partra, hanem mintha csak daczból tette volna, bement a tó közepén lévő szigetre. Ottó minden bámulata, minden szeretete hiába volt, a hattyu sohasem közeledett feléje, legfeljebb akkor, ha Ottó kenyér­morzsát, vagy buzát tartott kezében. Ilyenkor a szép hattyu odauszott Ottó felé, de mihelyt az eleséget elfogyasztotta, azonnal megfordult s otthagyta a fiucskát.

Egyszer észrevettük, hogy két kotlós tyuk, - melyek néhány nappal ezelőtt gyönyörü kis csirkéket költöttek ki - sehogy sem tud egymással megférni. Ottó anyja ekkor arra kért bennünket, hogy vigyük el az egyik tyukot nyolcz kis csibéjével együtt a parknak egy távol eső részébe s viseljük ott gondját a kis csirkéknek. Néhány szem buza segitségével oda csal­hattuk az egész családot, a hova akartuk s mivel nagy buzgóságunkban egy egész szakajtó eleséget vittünk magunkkal, persze a galambok mind utánunk jöttek s igy a tó partján, - hol fő hadiszállásunkat felütöttük, nemsokára egész sereg szárnyas csattogott, turbékolt és csiripelt. Az eleséggel telt szakajtó, ugy látszik, még a méltóságteljes hattyu figyelmét sem kerülte ki. Mint valami király, ki népéhez leereszkedik, ugy közeledett a hattyu a többi szárnyasok felé a partra s annyira megalázta magát, hogy nem röstelte hosszu, karcsu nyakát meghajlitani s résztvenni a nálánál sokkal egyszerübb madaraknak, a tyukoknak és galamboknak a lakomá­jában.

Ottó ilyenkor figyelmesen, merengő szemmel nézte kedves madarát. A mint igy álldogált a parton egyszerre valami jutott eszébe, mire szeme felragyogott s szép kis arcza egészen ki­pirult örömében. Valószinüleg valami uj eszköz jutott eszébe, melynek segitségével sikerülni fog a királyfit megszabaditania. A nagy juharfa alatt álló kőasztalon egy szép virágfüzér feküdt, melyet Ottó font rózsából és szőlőlevélből s melyet arra szánt, hogy holnap a mama születésnapján feldiszitse vele az asztalt. Most nem habozott sokáig, hanem elhozta a virág­füzért s annak két végét két kezébe fogva, odavetette azt a hattyu nyakába.

„Megfogtalak, királyfi!” kiáltá: „Most szállj ki a partra!” Többet azonban nem mondhatott, mert a hattyu nem értette a tréfát s haragosan kapta vissza fejét, hogy a láncztól megszaba­dul­hasson. De a mint a virágfüzér elszakadt, szegény Ottó hanyat esett a parton. Erre a hattyu, mely csakugy sziszegett haragjában, elkezdte a széttépett virágfüzér egyik végét csipkedni és rángatni. Ottónak azonban most eszébe jutott, hogy az egész tréfa sem érdemli azt, hogy ez a szép rózsafüzér tönkremenjen s azért nem akarta engedni, hogy a hattyu egészen széttépje, hanem ő is elkezdte rángatni s nagy erőlködés után végre sikerült neki visszaszerezni a füzért, mely azonban oly siralmas állapotban volt, hogy azt bizony nem lehetett többé arra használni, a mire szánva volt.

Azt még láttam, mint ragyogott Ottó arcza, mikor ugy a hogy, de mégis sikerült a virágfüzért megmentenie. Ekkor aztán ismét odafordultam kedvencz kis csibéimhez s nem figyeltem többé a haragos hattyura. Néhány pillanat mulva azonban vérfagyasztó sikoltást hallottunk, mire rémülten fordultam vissza. Első perczben az a gondolat villant fel előttem, hogy a kis Ottó talán a vizbe esett, de oda sietve láttam, hogy ott fekszik a part füvén. Arcza halálsápadt volt, fehér harisnyája pedig csupa vér.

Keserves sirását hallva néhány percz mulva mindnyájan körülötte voltunk. Mi is sirtunk vele együtt s egyre kérdezgettük: „Édes, kedves, egyetlen kicsikém mi bajod? Miért sirsz?” De Ottó eleinte nem is tudott felelni s később is csak ennyit mondott: „A hattyu, a hattyu!”

A szép állat azonban ekkor már ismét ott uszott a tó közepén nyugodtan, méltóságosan, mintha semmi sem történt volna.

Ekkor már az egész háznép ott volt Ottó körül, atyja, anyja, az ispán, a kasznár, sőt még a cselédek is. Atyja ölébe vette a szegény gyermeket, kinek lábából csakugy patakzott a vér. Képzelhetni, hogy mit állt ki a szegény anya, ki nem is sejtette, mi történhetett.

Ottó atyja találta ki leghamarább, de nem akarta a harisnyát a fiucska sebes lábáról anyja szeme láttára lehuzni, azért szép lassan bevitte a gyermeket a szobába s aztán azonnal orvosért küldött. Ez szerencsére nem lakott messze s igy csakhamar megérkezett s miután a sebet meg­vizsgálta volt, ő is megerősitette Ottó atyjának azon szavait, hogy a gyermek lábát csak­ugyan a hattyu harapta meg, még pedig oly erősen, hogy nemcsak a husba harapott bele mélyen, hanem még a csonthártyát is megsértette. Sohasem fogom elfeledni, mennyit szenvedett szegény gyermek A lábán érzett fájdalomhoz nemsokára erős sebláz is járult s bizony három egész hónap telt bele, mig végre Ottó anyjának levele arról értesitett bennünket, - kik már akkor természetesen hazatértünk volt - hogy Ottónak végre szabad felkelnie. De irta, hogy még akkor is nagyon halavány volt s nagyon megsoványodott.

Mikor végre elhagyhatta az ágyat, ujra kellett neki járni tanulni, mintha egészen kis gyermek lett volna. Olyan jól azonban, a mint előbb tudott futni és ugrándozni, nem tanult meg többé, mert hiába, az olyan láb, mely ily nagy sérülést szenvedett, mindig merev marad egy kissé.

S mindezt egy hattyu harapása okozta. Ugy-e nem is hinné az ember, hogy ilyen gonosz tudjon lenni az a madár, mely oly méltóságteljesen lebeg a vizen, hófehér szárnyaival? De hiába, nem mind arany, a mi fénylik.

Ottó azóta megnőtt bajuszos, szakállas férfi lett belőle. Most ott él szép nagy birtokán, hogy azonban a park taván, hol számtalan vizityuk s fényestollú vadkacsa uszkál, egyetlen egy hattyu sincsen, azon - azt, hiszem - senki sem csodálkozhatik.