639. mese...

Új mesék, új gyűjtőtől:

CSUDAVILÁG

Fordította: Győry Ilona

 

A hangverseny. (Szavak száma: 2584

Ismerek egy hires hegedüművészt, kinek nagy tehetségét annyira bámulják, hogy talán el sem hinné róla senki, milyen rakonczátlan, vásott fiu volt a művész kis korában.

A vig, pajkos Ernő és kis huga, Malvin egy szegény özvegy asszony gyermekei voltak, ki minden örömét bennük lelte fel.

A leányka meg is érdemelte édes anyja nagy szeretetét, mert csakugyan ritkitotta párját a jóságban. Szelid arcza - melynek szine a legszebb rózsáéra emlékeztet - hű tükre volt a leányka gyengéd lelkének. Malvin még ugyszólván gyermek volt, de azért már mindenben segitségére tudott lenni anyjának. Ha kellett, elment tejért, zsemléért, sőt hust is hozott ebédre; napközben pedig felvarrta ügyesen a gombokat és kötőszalagokat a fehérnemüekre, melyeket anyja reggeltől estig varrt berregő gépén az üzletek számára.

Ernő ellenben nem hogy segitségére lett volna anyjának, ellenkezőleg, lépten-nyomon tudott valami bajt vagy alkalmatlanságot okozni. Anyjának egy rendőrtiszt éberségével kellett fel­ügyelnie arra, hogy Ernő megirja és megtanulja feladványait, mielőtt vásott pajtásaival elmen­ne hazulról, hogy elbarangoljon Isten tudja, hova. Ha az olló egyszer eltünt, akkor bizonyosan Ernő volt az, a ki elcsente, s ilyenkor bizonyosra lehetett venni, hogy az olló ott lóg két konyhaszék között egy czérnaszálra akasztva, mert Ernő harangozni szeretett vele. Ha pedig elküldték valamiért, akkor anyja mérget vehetett rá, hogy Ernő a felét is elfelejti s azonkivül gyakran olyan csodálatos kalandjai voltak utközben, hogy egyáltalán vissza sem jött, csak késő este.

A szegény anya nagyon sokat busult miatta, mert látta, hogy fián az intés, a dorgálás cseppet sem fog. Anyja figyelmeztetéseit egyik fülén beeresztette, a másikon ki s néhány percz mulva csak olyan vigan fütyörészett, mintha a világon semmi sem történt volna.

„Istenem” sóhajtá egyszer a szegény anya, „csak már gondolkoznék a felől, milyen pályára lép; talán akkor még megváltoznék.” Elhatározta, hogy beszél szomszédjával, a könyvkötővel s megkéri, venné be Ernőt az üzletbe, hol talán megtanul egy helyben ülni. Igen ám, csakhogy a csendes, homályos szobában Ernőnek bizony semmi sem tetszett, kivéve az öreg mester tanulékony seregélyét, melyet Ernő mindenféle nótára tanitott. Hazatérve mindössze azt jegyezte meg uj mesterségéről, hogy a csiriznek igen kellemetlen szaga van és hogy ő bizony a világért sem lesz könyvkötő.

Nemsokára azonban mégis megtalálta Ernő azt a hivatást, melynek következtében a pajkos fiu egészen megváltozott.

Ernő anyja bebutorozta a kis lakás legtágasabb szobáját azon butorokkal, melyek még a jobb időkben a nappali szobában álltak s igy aztán bérbeadta egy fiatal orvosnak, kit azonban most egy más városba helyeztek át. A lakást hirdető sárga czédulát azonnal kifüggesztették az ajtóra s néhány nap mulva egy hallgatag öreg ur kereste fel az özvegyet azon szándékkal, hogy szeretné bérbe venni a szobát. Csakhamar megegyeztek s az öreg ur másnap beköltözött. Midőn málháját behordták, Ernő bámulva nézte azt a különös alaku, óriási fatokot, melyet két ember czipelt fel a lépcsőn. Már első este csodálatos, mély, lassu hangok hallatszottak át az öreg ur szobájából, ki egészen egyedül, minden segitség nélkül rendezte el szobáját s rakta el holmiját a szekrényekbe és fiókokba. Ernő, épen teljes erejéből fujta a forró ételt, hogy mi­előbb visszamehessen pajtásaihoz, kik Ernő inditványára rablósat játszott az utczán. De a mint e hangokat meghallotta, egyszerre csak letette kanalát s lélekzetét visszafojtva figyelt, miköz­ben vidám, élénk arcza egészen áhitatos kifejezést öltött.

Anyja és kis huga szintén élvezettel hallgatták a halk, édes hangokat s midőn az öreg ur be­végezte játékát, az anya megmagyarázta gyermekeinek, hogy a hangszer, melyen a művész e gyönyörü dalokat játsza, az ugynevezett gordonka, vagyis egy nagyobb fajta hegedü. Másnap reggel Ernő még nagyon jól emlékezett a három zenedarab főbb dallamaira s tiszta, csengő hangján egész nap azt énekelte anyja és Malvin előtt.

E naptól kezdve Ernő egészen megváltozott. Az volt minden kivánsága, hogy bárcsak meg­ismerkedhetnék az öreg urral, bárcsak szabad bejárása lenne hozzá, hogy kedvére gyönyör­ködhessék a szép zenében. Az anya titkon örömmel vette észre, hogy az ő szeleburdi fiából, - ki előbb napestig az utczán csatangolt - most egyszerre milyen jó otthonülő lett. Ernő most minden ürügyet felhasznált arra, hogy a szobában maradhasson, mert igy alkalma nyilt a művész játékát hallani s titokban nem mondott le azon reményről, hogy egyszer még talán beszédbe is eredhet az öreg urral. Csakhogy ez nem igen mutatkozott hajlandónak a beszél­getésre. Ha találkozott szomszédaival, jó napot kivánt nekik, de ez volt az egész. Általában rendkivül csendes, komoly, szótalan embernek mutatkozott, sőt majdnem szomorunak. Dél­előttönként könyvei közé temetkezett; délután pedig iróasztala mellett ült; látogatóba nem jött hozzá senki, de ő sem ment sehova, csak korán reggel a város végére sétálni és délben a vendéglőbe. Ilyenkor Ernő többször találkozott az utczán, vagy a lépcsőn az öreg urral, kit nagy tisztelettel köszöntött s ki mindannyiszor megállt egy pillanatra s bele tekintett a fiu hamis barna szemébe, mely néma, szent tisztelettel függött a müvész halvány, barázdás arczán. Hogy a fiut megszólitsa, az soha sem jutott eszébe az öreg urnak, kit csaknem rideg­nek és szivtelennek tarthatta volna az, a ki nem hallotta esténként hangszerének édes, szivhez­szóló hangját. E hangszer minden este sok élvezetet és gyönyörüséget szerzett az öreg ur szomszédjainak, de legkivált Ernőnek, kinek most már egész sereg dallam zsongott a fejében.

Csak szombat este volt minden csendes az öreg ur szobájában, mert ez fontos nap volt mind reá, mind hangszerére nézve. Ilyenkor a müvész mindig eltávozott hazulról, még pedig ünneplő ruhájába öltözve. Felvette barna kabátját s felkötötte sötétkék nyakkendőjét, melyben egy gyémánttal kirakott melltű tündökölt. Akkor aztán utra kelt az öreg ur s csodálatos, de a gordonka is mindannyiszor vele ment. Persze, nem a saját lábán, feszesen lépkedve, mint gazdája, hanem tokba zárva, egy szolga hátára téve, ki minden szombaton eljött az öreg urért egészen pontosan, mindig egy és ugyanazon órában. Ez a szolga volt az, kitől az özvegy egy este megtudott annyit, hogy az öreg ur azért megy el minden szombat este, mert ilyenkor egy „négyes”-ben vesz részt két barátjával, kik közül az egyik hegedül, a másik fuvolázik, mig az öreg tanácsos, kinek házánál vannak, zongorán kiséri őket.

E „négyes” alatt Ernő valami leirhatatlan szépet képzelt s elgondolta, hogy az öreg zenész bizonyosan nagyon örül már ez estékre, melyek Ernő számára meg ellenkezőleg a hét leg­szomorubb estéjét képezték. A fiu már annyira megszerette e szép zenét, hogy nagyon nehezé­re esett, mikor ezt nélkülöznie kellett. Ilyenkor aztán vagy ott ült egész este busan a sarokban, vagy visszatért előbbi szilaj mulatságához s lármázva, énekelve kóborolt pajtásaival a külvárosi kertek sövényei mellett.

Egy szép nyári délután igy sóhajtott fel Ernő, mikor az utolsó vonást irta meg feladványán: „Ma van megint az a szomoru szombat!”

Midőn anyja ezt hallotta, elmosolyodott s aztán igy szólt: „Mit tudjátok ti azt, gyermekek, hogy mi a szomoruság! Ha én beszélek igy, az egészen más! Ma már igazán bekopogtat hozzánk a szükség. A kereskedő szolgájának ma kellett volna eljönnie a fehérnemüekért s egyszersmind elhozni a pénzt, de ime esteledik s még mindig nincs itt. Pedig oly nehezen várom a pénzt. Ha tudnám, hogy vigyázni fogsz Malvinra, akkor magam vinném el a munkát!”

Ernő erre addig biztatta anyját s addig erősitette neki, hogy megbizhatik benne, mig ez végre csakugyan utnak indult. Hogy egészen nyugodt volt-e, azt nem tudom, de hát végre szükség törvényt ront.

Azonban alig lehetett száz lépésnyire, mikor otthon valami nagy dolog történt. A mint a két gyermek bent ült a szobában, egyszerre csak valaki halkan kopogott az ajtón, s a másik percz­ben az öreg ur lépett be, teljes diszben; még a gyémántos tű is ott csillogott nyakkendőjén. A mint belépett, először is azt kérdezte a fiutól, itthon van-e anyja s mikor Ernő azt mondta, hogy elment, akkor az öreg ur néhány pillanatig vizsgálódó, szigoru szemmel tekintett Ernő arczára s igy szólalt meg:

„Nos fiu, bizhatnék-e reád valamit? El tudnád-e végezni azt, a mit mondok?”

Ernőnek e szóra minden vére arczába tódult az öröm és izgatottság miatt s hévvel erősitette, hogy akár egész délután is itthon marad, ha a művész ugy parancsolja s igyekezni fog mindent jól elvégezni.

„Nem lesz valami nagy dolog” mondá az öreg ur „mindössze arra kérlek, hogy ha a szolga - a ki hangszeremért szokott jönni - becsenget, akkor nyisd ki neki az ajtót, s mondd meg, hogy ma nem szükséges gordonkámat elvinnie, mert ma egy másikon játszom. Hogy azonban fáradsága ne legyen hiába, azt akarom, hogy kapja meg a szokott harmincz krajczárt csakugy, mintha elvitte volna a hangszert. A pénzt belecsomagoltam egy papirba, tehát csak ezt a kis csomagot kell neki átadnod.”

Ernő a legnyájasabb arczczal biztositotta az öreg urat, hogy mindent megértett. Lehet, hogy a fiu ragyogó barna szemének lelkesült tekintete tetszett meg az öreg urnak, mert ujból megállt s figyelemmel szemlélve a nyájas, nyilttekintetü gyermekarczot, egyszerre csak igy szólalt meg félig nyers, félig barátságos hangján:

„Mondd csak, ficzkó, te vagy az, a ki egész nap az én dalaimat fütyülöd és énekeled?” Ernő zavartan hajtá le fejét e szókra.

„Nos, ez még nem a legnagyobb vétek”, szólalt meg most az öreg ur, mialatt finom fehér kezével megfogta a fiu állát, hogy lehajtott fejét felemelje. „Csak arra vigyázz, hogy ennél nagyobb hibát soha ne kövess el! Soha! Érted?”

E különös figyelmeztetés után sarkon fordult s elhagyta a szobát, de az ajtónál Malvin barna fürtös fejét is megsimogatta. A gyermekek azután hallották, mikor szobájában levette a fogasról kalapját és felöltőjét s aztán eltávozott lassu léptekkel.

A fiunak ugy tetszett, mintha valami nagy ajándékot kapott volna, annyira megörült annak, hogy végre beszélhetett a müvészszel. Egyideig ott ült az ablaknál s ott nézte, a mig csak láthatta az öreg urat, ki lassan, komolyan haladt a hosszu utczán végig. Mikor aztán nem látta többé, akkor eszébe jutott, hogy az öreg ur szobájában levő erkélyről sokkal messzebbre el lehet látni s erre minden további gondolkozás nélkül kézen fogta Malvint s beszaladt vele a másik szobába.

De alig lépett be Ernő, azonnal megfeledkezett arról, hogy ő tulajdonkép azért jött ide, mert az öreg ur után akart nézni. Most ugyanis oly valamit pillantott meg, mely azonnal lekötötte minden figyelmét s e perczben a fiu egyszerre meglassitá lépteit s lábujjhegyen ment tovább. A gordonka ugyanis ott állt tok nélkül a falhoz támasztva. Tehát ez volt az a zengő, éneklő jószág, melynek hangja minden este áthatolt a szomszéd szobába. Mellette, a széken ott feküdt a vonó is. A mint ezt Ernő meglátta, odalépett s ugyszólván azt sem tudva, mit cselekszik, megfogta a vonót s félénk, remegő kézzel végighuzta a húrokon. Ernő nem tudta letenni kezéből a vonót s majd lenn, majd fenn érintette meg vele a húrokat, örömmel hallgatva minden ujabb hangot.

„Istenem, Ernő, ha az öreg ur haza talál jönni!” mondá Malvin, ki egészen megrémülve nézte bátyja vakmerőségét.

„A felől nyugodt lehetsz, hogy egyhamar nem jön haza”, mondá Ernő, de e pillanatban összerezzent, mint a tetten ért bűnös, mert az előszobában megszólalt a csengetyü.

„A szolga lesz” gondolá Ernő, a mint az első ijedelemnek vége volt s ezzel futott az ajtót kinyitni, de ime, nem a szolga állott a küszöbön, hanem egész csapat gyermek, kik a szom­széd­ból jöttek át, mert a doktorék kis leánya, Róza épen babakeresztelőt tartott a kertben. A gyermekek most egyszerre mindnyájan elkezdtek beszélni, hogy mielőbb értésére adhassák Ernőnek és Malvinnak, milyen nagy dolog van készülőben. Róza egy gyönyörü babát kapott mamájától, ki most megigérte, hogy mindnyájuknak csokoládét főz uzsonnára, hadd legyen a keresztelői lakoma egészen ünnepélyes. Már mind együtt voltak a kertben, de akkor észre­vették, hogy Ernő és Malvin még hiányoznak a társaságból s azért mindjárt át is jöttek, hogy meghivják őket. „Jertek hamar, hamar!” kiáltá a vidám Róza. „Te leszel a pap, Ernő s te keresztelheted meg a babámat.”

Képzelhetni, milyen nehezére esett Ernőnek, mikor e szives meghivást vissza kellett utasita­nia; de hiába, nem mehetett el, mig a reábizott dolgot el nem végezte. Rögtön el is mondta kis pajtásainak félig szomoruan, félig fontoskodva, hogy milyen nagy végzendője van.

„Ah!” kiáltá erre az egyik fiu „hát hegedü van abban a nagy ládában, melyet minden szom­baton elvisz innen egy ember?”

„Ugyan mutasd meg!”

„Igen, igen, mutasd meg” kiálták mindnyájan.

Ernő nem volt elég erős s engedett pajtásai kivánságának. A gyermekek most zajongva ugráltak a máskor oly csendes szoba fehérre surolt padlóján s körülállva a hangszert, vak­merően kezdték a húrokon a vonót ide-oda rángatni.

„Hegedülj, Feri, hegedülj!” kiáltá egy kis leány, „én meg majd csengetek ezzel a csengővel, ni!”

„Ernő pedig majd elhozza dobját és trombitáját s akkor aztán mi is csinálunk hangversenyt”, mondá egy nagyobb fiu s mielőtt Ernő megakadályozhatta volna, pajtása már hozta is a mondott két játékszert a mellékszobából. Most aztán mindegyik azt akarta, hogy neki is legyen egy hangszere s ekkor Rózának az a gondolata támadt, hogy be kellene hozni a konyhából a rézüstöt, fazékfedőt és tölcsért s ezeket kellene aztán dob és trombita gyanánt használni.

Ernő először kétségbeesve nézte ez őrült játékot s mikor a lárma és a hangzavar már türhe­tetlenné vált, a fiu igy kiáltott fel majdnem magánkivül: „De az Istenért, ha már mindenáron játszani akartok, akkor legalább tartsátok meg a taktust. Hisz igy meg kell itt bolondulni!”

E szókkal felugrott a székre s a mily hangosan csak tudta, elkezdte fütyülni azt az indulót, melyet már többször hallott az öreg művésztől. Közbe a dobverővel ütötte a taktust s a szép dallam oly tisztán csengett, hogy a többi gyermekek egész gyönyörüséggel hallgatták a kis karmestert s csak akkor szólaltatták meg hangszerüket, mikor Ernő jelt adott nekik a dob­verővel.

Igy mindig türhetőbbé vált a zene s midőn végre Ernő harsogó trombitahanggal bevégezte a hangversenyt, egészen megérdemlett jutalomnak tetszett az, hogy a többi gyermekek valósá­gos tapsviharba törtek ki.

„Bravó!” szólalt meg e perczben egy mély hang s ime - a művész állott az ajtóban. Oly váratlanul, oly zajtalanul jelent meg, mintha csak a föld alól emelkedett volna fel. E látványra a rézüst, a csipővas és a tölcsér mind kihullott a tetten ért bünösök kezéből s ill a berek! a másik perczben a gyermekek már mind tul voltak árkon-bokron.

Malvin is halálsápadtan osont ki, hogy becsukja az előszoba ajtaját az elillant pajtások után.

Ernő azonban ott maradt állva a művész előtt halványan, lehajtott fővel. El volt készülve a dorgálásra, szemrehányásra, sőt a büntetésre is s elhatározta, hogy mindennek aláveti magát egy panasz szó nélkül. De mikor az öreg ur csak némán nézett a fiura, akkor Ernő ugy érezte, hogy ez kinosabb minden büntetésnél. Nem is tudta e hallgatást sokáig kiállni, hanem felemelte fejét s nyiltan, bátran szemébe nézve az öreg urnak, elmondta, hogyan történt az egész dolog s töredelmesen bocsánatot kért tőle.

Csodálkozva, de egyszersmind örömmel vette észre, hogy elbeszélése alatt az öreg ur arcza mind nyájasabb és derültebb lett. A művésznek ugyanis roppantul tetszett az, mikor Ernő elmondta, hogy ő csak azért játszott velük, mert nem birta hallgatni, micsoda süketitő zene­bonát csináltak.

Mikor Ernő elvégezte, az öreg ur igy szólalt meg: „Jó, jó; hanem azért minden büntetés nélkül még sem menekülsz! Ha most vissza nem térek egy itt feledett hangjegyért, akkor bizonyos, hogy elrontjátok gordonkámat. Ezért az lesz a büntetésed, hogy mindennap - mondjuk délután öttől hatig - szobámban kell töltened egy órát! Nos; nem ijedsz meg?”

Ernőnek bizony eszeágában sem volt megijedni, sőt arcza csak ugy ragyogott az örömtől, mikor arra gondolt, hogy ezentul mindennap szabad lesz estefelé egy órát itt töltenie a müvésznél. Igy még azt is remélhette, hogy sikerül ellesni müvészetének titkát. „Oh, ha ez csakugyan igy lehetne”, gondolá Ernő, ki végtelen hálát érzett az öreg ur iránt!

Azt hiszem, nem nehéz eltalálni, hogy a művész csak azért hivta be a fiut mindennap, hogy alapos oktatást adhasson neki a zenében.

Ernőnél szorgalmasabb, törekvőbb tanulót képzelni sem lehetett. Most már megtalálta azt a pályát, melyen haladnia kell s e naptól kezdve egész lénye tökéletesen átalakult. Képzelhetni, mily hálás volt az özvegy is a nemesszivü öreg ur iránt.

Csak az a kár, hogy az agg mesternek meg kellett halnia, mielőtt megérhette volna azt, hogy növendékéből hirneves művész vált.