638.mese...

Új mesék, új gyűjtőtől:

CSUDAVILÁG

Fordította: Győry Ilona

Az almafa. (Szavak száma: 1503)

Egy nagy kert szélén, hol már a mező kezdődött, gyönyörü terebélyes almafa állott távol a többi gyümölcsfáktól. Gyökerei ott ágaztak szét a kőfal körül s a ki a szép fát látta, bizony nem gondolta, milyen mélységből s milyen nehezen kell felszivnia a földből a szükséges táplálékot. Ugyan ki ültethette ide erre a szellős, napos magaslatra?

Talán egy gyermek evett itt réges-régen egy piros almát s az ejtett le egy almamagot. Vagy egy vándor, ki itt pihent meg. Vagy talán egy kis madár hullatta el a magot csőréből. Ki tudja? A szép fa ott állt büszkén, évek hosszu során keresztül szélben és napfényben, esőben és hóviharban.

Az almafa képezte a kert határát. Mindenki ismerte a környékben, mert magasan kiemelkedett a többi fák közül. Minden tavasszal kizöldült, csakugy, mint a többi kisebb fák, bokrok és virágok, melyek ott tenyésztek körülötte. Tavasszal tele volt az ágak vége szép rózsaszin virágokkal s mikor ezek elhullottak, már akkor mindegyiknek a helyén ott duzzadt egy-egy alma, mely egyre nőtt, egyre pirosodott. Micsoda gyönyörü almát is termett ez a fa! A ki csak tehette, mind errefelé vette utját, arra gondolva, hátha leráz a szél egy pár almát. S a fa olyan különösen tudott suttogni és zugni, de hát nem is csoda, hiszen olyan sok mindent látott és tapasztalt.

Az a darab föld, melyet a kőfal zárt körül, egy öreg kertészé volt, ki virágokat, veteményeket és gyümölcsöt termesztett. Volt neki egy kis háza is a kert közepén, mig a kert végében virágos mező kezdődött, melyet felülről a kőfal határolt. A fák nyájasan borultak oda a kis háztetőre s nyári estéken a kis kert az egész környéket édes virágillattal töltötte meg.

A kertész, ki magános öreg ember volt, nagyon szerette a gyermekeket; sokszor maga köré gyüjtötte őket, hogy oktassa és mulattassa. A környékbeli gyermekek mind ismerték és szeret­ték s nagyon örültek, ha megengedte nekik, hogy segitsenek neki a kertben dolgozni, vagy hogy a mezőn játszanak és kora tavasszal ibolyát szedjenek a kőfal tövében.

Az öreg kertész, kinek annyi fája és virágja volt, különösen szerette a szép almafát. Hiszen gyermekkorától fogva ismerte; együtt nőttek fel, együtt öregedtek meg. Az öreg kertész nem is ugy tekintette ezt a fát, mint a többit, hanem mint valami élő lényt. Ki-kiment mellé s beszélgetett hozzá, mintha a fa értette volna.

Szép tavaszi nap volt; a fákat friss zöld lomb boritotta s az ibolya ugyancsak sietett kibujni a sötét föld mélyéből a napra.

Az öreg kertész ott járkált a virágágyak közt s oly örvendő csodálkozással nézte a rügyeket és a fakadó bimbókat, mintha most látná először.

A gyermekek a szomszédból mind oda sereglettek az öreg kertész köré, ki sok jóra tanitotta őket; intette, ha valami illetlen dolgot tettek s megdicsérte, ha szépen viselték magukat.

Pali és Mariska szintén odamentek játszani és segiteni s mikor elbucsuztak az öreg kertésztől, egy-egy szép virágot kaptak ajándékba, mert még nem volt itt az az idő, mikor egy-egy marék cseresznyét vagy epret adhatott volna nekik.

Végre a gyermekek lassanként hazafelé mentek s az öreg kertész is felkelt az almafa alatt álló kis padról és csupán Pali meg Mariska maradtak ott a szellős kis dombon. Ott ültek egészen napnyugtáig, s élvezték a virágok illatát, mely alkonyat felé mind erősebb lett.

Pali lovaglók módjára ült a kőfalon az almafa mellett s a hegyek mögött lenyugvó napot nézte, mely biborfénybe boritott mindent, ugy hogy az almavirágok is piros szinben pompáz­tak, mint egy-egy pompás rózsacsokor.

A fiu most meg sem gondolva, mit csinál, lehasitott a fa törzséről egy darab kérget. A dolog nem ment épen könnyen, de ugy látszott, mintha épen ez ingerelné a fiut, mert mind nagyobb és nagyobb darabot tépett le belőle.

De egyszerre valami recsegést hallott s midőn feltekintett, látta, hogy Mariska egy szép virágos ágat tört le a fáról. A mint épen egyet rántott rajta, a fa különösen kezdett el zugni az alkonyi szélben, mire a gyermekek meglepetve pillantottak egymásra.

„Tudod mit, Mariska?” szólt a fiu, „ugorjunk le a fáról, nehogy valaki meglássa, mikor ke­resz­tül megyünk a kerten. Ezt az ágat pedig jó lesz a kötényed alá dugni.”

E perczben ujra zugás hallatszott a fa ágai között; mintha egy haragos hang igy szólt volna: „El innen, ti kegyetlen szivü, rossz gyermekek! Hát azért adtam nektek nyáron át üditő árnyékot és jóizü gyümölcsöt, hogy most megsebezzetek és megcsonkitsatok?”

„Most még senki sem tudja; siessünk!” sugta Pali, mialatt hugával együtt leugrott a kőfalról. Erre aztán mindketten futásnak eredtek, mig a szegény virágos ág ott maradt az ut porában.

Másnap a két testvér ujra együtt játszott a többi gyermekekkel s az öreg kertész nézte őket, csakugy, mint máskor.

De a mint egyszer véletlenül az almafára pillantott, ijedten emelkedett fel helyéből s szomo­ruan mondá: „Ki bántott téged, szegény almafám? Ki törte le legszebb ágadat? S micsoda gonosz kéz volt az, mely még kérgedet is leszaggatta? Szegény fa, most meg kell halnod, pedig még mennyi ideig élhettél volna.”

Könyes szemmel fordult most a gyermekekhez és igy folytatta:

„Milyen rossz szive lehetett annak, gyermekeim, ki ezt tette, mert jó szivü ember bizonyára nem tenne ilyen kárt. Istenem, mennyi időbe telt, mig a parányi almamagból ekkora fa vált. Nemcsak ti mind, de már szülőitek is játszottak e fa árnyában; gyönyörködtek virágaiban s élvezték izes gyümölcsét. S most többé sohasem lesz oly ép, a milyen volt; jövő tavaszra nem lesz virága s nemsokára kiszárad s akkor kivágják és a tüzre vetik. Mit vétett ez a szép fa annak, a ki ily kegyetlenül bánt vele?”

A gyermekek e szókat hallva megdöbbenve néztek egymásra s némelyiknek köny is csillogott szemében. Ekkor az öreg kertész felemelkedett és bement a kis házikóba, hogy kihozza a fabekötözéshez szükséges eszközöket.

De e pillanatban Mariska igy szólt bátyjához: „Menjünk haza Pali, én már ugy szeretnék otthon lenni.”

Ezzel megfogták egymás kezét s szomoruan indultak hazafelé.

„Hát olyan nagyon rosszat cselekedtünk?” kérdé most Mariska, mialatt félénken tekintett az almafára, de e pillanatban az ágak ismét zugni kezdtek s a hang most még fenyegetőbb volt, mint tegnap.

De mivel a két testvér azt hitte, hogy az öreg kertész nem tudja, ki a bünös, másnap megint elindultak a kert felé, hanem mikor az ajtóhoz értek s be kellett volna lépniök, egyszerre oly félelem fogta el őket, hogy kénytelenek voltak visszafordulni.

Ezentul azután csak messziről nézték, hogy a többi gyermekek, kiknek lelkiismerete tiszta volt, mily vigan játszanak a kertben s mily jóizűen eszik az édes cseresznyét és illatos földi epret.

Egy este, mikor a többi gyermekek már mind hazamentek volt a kertből, Pali és Mariska busan sompolyogtak a kőfal felé s elgondolkozva tépdesték a fal repedéseiből kinőtt fű­szálakat.

„Tudod mit?” szólalt meg Mariska, „most bemehetnénk, hiszen most senki sincs odabenn.”

Csakugyan, a kertben minden csendes volt s csak egy-egy tücsök czirpelt a fű között.

Összeszedték bátorságukat s beléptek a kis ajtón át a kertbe, melyben most már a nyár legszebb virágai pompáztak. De a két gyermek most a világ minden kincséért sem mert volna egy virágot leszakitani, sőt ellenkezőleg szépen, illedelmesen haladtak mindketten a kis domb felé. De a mint ideértek, ijedten állapodtak meg, mert az öreg kertész ott ült a kis padon az almafa alatt. Mikor Mariska ezt látta, vissza akart fordulni, de Pali szorosan tartotta kezét s nem eresztette el.

„Mit akartok gyermekeim?” Kérdé az öreg nyájasan.

Mariska e szókra zavarodottan csipkedte köténye szélét, de Pali most egyszerre elbocsátotta huga kezét s oda sietve a pad mellé, könyek közt kiáltá, mialatt megragadta az öreg kertész kérges kezét: „Mi voltunk a bűnösök! Én hasitottam le a fa kérgét, az ágat pedig Mariska törte le!”

„Azt hiszitek, nem tudtam ezt már régen?” mondá az öreg ember komolyan. „Vagy nem magatok száműztétek-e magatokat kertemből, s fosztottátok meg azon ártatlan örömöktől, melyekben itt játszótársaitok részesülnek. Oh a rossz lelkiismeret sokkal hatalmasabb vádló, mint maga a szó!”

E szókkal komolyan, de minden harag nélkül tekintett a gyermekekre.

„Hát csak annyiba vettétek intéseimet, hogy nem sajnáltatok egy ily szép viruló fát megcson­kitani? Hányszor mondtam előttetek, hogy a növényeknek is van életük. A ki a fákat bántja, az gonosztevő és büntetést érdemel. Nézzétek ezt a szép fát, hogy hanyatlik; hogy gyengül. Azzal, hogy megsebeztétek, nemcsak neki okoztatok nagy fájdalmat, hanem az én szivemnek is.”

A két testvér e szókat már sirva hallgatta, mire a kertész kezét nyujtotta nekik s igy szólt hozzájuk: „Ugy-e ezentul nem feleditek el, a mire tanitottalak benneteket s mától fogva ismét eljöttök hozzám a többi gyermekekkel együtt?”

Ezzel megcsókolta mindkettőt s igy szólt hozzájuk mialatt a dombról lefelé indult velük: „Csak jertek el ismét, mert meg vagyok róla győződve, hogy nem rossz szivüségből tettétek, csak meggondolatlanságból.” Most megengedte, hogy epret szedjenek s akkor aztán boldo­gan, könnyü szivvel siettek haza.

Az öreg kertész még sokáig ápolta fáit és virágait s még sok jóra tanitotta a gyermekeket, kik naponta meglátogatták.

Az almafa sebe pedig egészen behegedt a kertész gondos ápolása alatt, de Pali azért mindég megszégyenülve nézett a fa derekán lévő forradásra, Mariska pedig sohasem tört le róla egyetlen egy virágot sem.

Pali annyi gyönyörüséget talált a kerti foglalkozásban, hogy eltökélte, hogy nagy korában ő is oly hü gondozója lesz a növényeknek mint az öreg kertész, kitől oly sok szépet és hasznosat tanult!