637. mese...

Új mesék, új gyűjtőtől:

CSUDAVILÁG

Fordította: Győry Ilona

Iza és Riza. (Szavak száma: 1555)

Iza és Riza ikertestvérek voltak. Mikor kis korukban kivitték őket az aranynyal diszitett kék függönyös gyermekkocsiban a sétatérre, nem volt a ki meg ne állt volna, hogy megnézze a két szép gyermeket, kik a csalódásig hasonlitottak egymáshoz. Mindkettőnek egyforma rózsás arcza, piros kis szája s nefelejtskék szeme volt s még aranyszőke hajuk is egészen egyformán göndörült homlokukra.

A szülők persze sokat nevettek azon, hogy az idegenek sehogy sem tudták a gyermekeket megkülönböztetni. A szülői szeretet azonban sokkal élesebben lát s igy mind a papa, mind a mama nagyon jól megismerte hogy melyik Iza és melyik Riza, mert valami kis különbség mégis volt a két gyermek arczkifejezésében. Iza arcza kissé komolyabb, Rizáé valamivel vidámabb volt. Csakhogy idegen ember szeme bizony sohasem fedezte fel ezt a különbséget s igy mindenki - még a cseléd is - folyton összecserélte a két gyermeket. Egészen addig, mig csak az iskolába nem kezdtek járni, a kis leányokat mamájuk mindig egészen egyformán öltöztette, még pedig rendesen világoskékbe, mert szőke hajukhoz ez állott legjobban. De alig voltak néhányszor az iskolában, s tanitónőjük - egy nyájas fiatal leány - kénytelen volt a mamájukat arra kérni: tegyen valami különbséget a két gyermek ruházatában, mert különben lehetetlen megismerni, hogy melyik Iza és melyik Riza. Az órák alatt még csak meg lehet valahogy jegyezni, mert akkor tudja róluk, melyik hol ül, de a szünetben örökös tévedések vannak.

Édesanyjuk nevetett a panaszon, melyet a tanitónő is nevetve adott elő s e naptól kezdve mindig tett a kis ikrek ruházatában valami megkülönböztetést. Például Iza nyakán mindig egy sor korallgyöngy volt, Riza pedig egy arany keresztecskét viselt fekete bársony szalagon.

Igy aztán csak ment a dolog addig, mig az alsóbb osztályokba jártak, de később aztán már nem sokat használtak e jelek, mert a gyermekeket ismerős tanitónőjük helyett most már uj tanárok tanitották s ezek nem tudták mind megjegyezni a különböző kötényeket és nyak­lánczo­kat. Arczra pedig most is csak olyan egyforma volt a két leányka mind előbb, ugy hogy a furcsábbnál furcsább tévedések most is napirenden voltak.

Egyszer Iza nagyon a szivére vette, hogy az egyik tanár az egész osztály előtt megdorgálta figyelmetlenségeért, mikor pedig az egész óra alatt feszült figyelemmel hallgatta az előadást s Riza volt az, a kinek máshol járt az esze. Máskor pedig vallástanáruk - kit az egész osztály nagyon szeretett - szemrehányást tett Rizának, hogy nem adta át atyjának a reá bizott izenetet. Riza erősitette, hogy ő semmit sem tud erről az izenetről s csakugyan, Iza sirva vallotta be, hogy a tanár ur őt bizta meg s ő volt a feledékeny.

„Az igaz, hogy lehetetlen benneteket megkülönböztetni!” mondá a tanár ur s nevetve tette hozzá: „Ugyan, kérjétek meg kedves anyátokat, hogy Izát ezentul mindig ibolyaszinbe, Rizát pedig rózsapirosba öltöztesse! Igy legalább megjegyezhetjük a kezdőbetükről!”

Édes anyjuknak persze nem igen volt kedve leánykáit ily feltünő módon különböztetni meg, de mivel az iskolából folyton érkeztek a panaszok, végre is kellett valamit tenni s ekkor a mamának egy szerencsés gondolata támadt.

A két gyermeknek már kis korukban is dus szőke haja volt s mikor nagyobbak lettek, a fürtös hajat már be kellett fonni, de persze, még hajfonataik is egészen egyformák voltak mind hosszu­ságra, mind szinre nézve.

Bizonyosan nincs olyan leányka, ki ne lenne egy kicsit büszke arra, ha szép hosszu haja van. Iza és Riza sem voltak e tekintetben kivételek s bizony mindig örültek, ha valaki mellettük elmenve megsimogatta s megdicsérte dus szőke hajukat.

De a gondos fésülés-kefélés reggelenként annyi időt vett igénybe, hogy a mamának már többször eszébe jutott, nem lenne-e jó a hosszu hajat levágni? Hiszen ha aztán később, tizenkét éves korától fogva megint megnövesztik valakinek a haját, azért még mindig elég hosszu haja lesz nagy korára s aztán meg a rövidre nyirt fürtös haj is nagyon csinos viselet.

Csakhogy a leánykák addig kérték a mamát, mig végre megkegyelmezett hajfonataiknak s igy még egyideig mindketten egyformán voltak fésülve, de akkor az jutott a mamának eszébe, hogy legalább egyiknek mégis le kellene a haját vágni, mert igy mindjárt megvolna az ismertetőjel is.

Mikor e tervet közölte a két gyermekkel, mindkettő sirva fakadt, mert hiába, nagyon sajnálták szép hosszu hajukat s egyikük sem akarta, hogy olyan haja legyen, mint egy fiunak. Csakhogy a nyájas, áldott jószivü mama komoly és határozott is tudott lenni, ha a dolog ugy kivánta.

„Ha egyitek sem képes magát rászánni, akkor nem soká kérdezgetlek benneteket!” mondá. „Ime, itt van két kis papirszelet. A melyitek a hosszabbat huzza, annak megmarad a haja, a melyiknek pedig a rövidebb, azét levágjuk.”

A két gyermek most kiváncsian fogott a sorshuzástól s remény és félelem között ingadozva huztak egy-egy czédulát a mama ujjai közül.

Mikor megtörtént, látták, hogy a rövidebbik Rizának jutott. Riza sirva fakadt, de Iza is oly szomoru volt, mintha a maga kárán busulna. Megfogta testvére aranyszinü hajfonatát s egészen elkeseredett, mikor arra gondolt, hogy ez a gyönyörü haj le fog hullani az olló alatt. Végre igy kiáltott fel: „Inkább az enyémet vágd le mamám, ne Rizáét.”

Csakhogy erre meg Riza nem akart ráállni s zokogva mondá: „Az lenne csak szép; - hisz a tiedért még nagyobb kár!”

„Nos”, szólt közbe anyjuk, „a sors döntött, Riza haját kell levágnunk! Most előbb ki­válogatom s elrakom az almát a gyümölcsös kamrába, s ha ezzel ugy négy óra tájban készen leszek, akkor aztán elmegyünk a városba s a fodrásznál mindjárt rendbe is hozzuk a dolgot és Riza fürtösen fogja a haját viselni, kerek fésüvel.”

Egy negyedóra mulva minden csendes volt az egész házban. A mama a szakácsnéval a gyümölcsös kamrában foglalatoskodott, Riza pedig hamar elment a könyvkötőhöz, hogy onnan olvasókönyvét haza hozza. Iza egyedül volt a lakásban s ott ült kis asztala mellett két kezére támasztott fejjel s szorgalmasan tanulta a leczkét.

De nemsokára neki is eszébe jutott, hogy valami végzendője van; azért egyszerre csak be­csapta könyvét s levéve kékszalagos kalapját a szegről, vidáman sietett ki az utczára.

Még egy óra sem telt bele s az alma-válogatás munkája be volt fejezve a gyümölcsös kamrá­ban. Szép egyforma halmokba volt rakva a barnás bőralma, a halványzöld borizü és a bibor­piros eperalma s mikor mindez megvolt, akkor a szakácsnő visszament a konyhába s már urnője is épen utána akart menni, midőn a kamra ablakát egyszer csak egy kis árnyék söté­titette el s e perczben egy halk s szokatlanul félénk hang igy szólalt meg: „Mamácskám!” Az anya e perczben csakugyan maga sem tudta volna megmondani, melyik áll az ablakban, Iza-e vagy Riza? sőt a mint feltekintett, még azt sem tudta, vajjon az a fejecske, a mely benéz, igazán az ő egyik kis leányáé-e?

„Mindjárt jövök”, felelt az anya nyugtalanul, de erre a hang ismét megszólalt: „Nem, nem, én jövök le hozzád!” Ekkor félénk lépések közeledtek s a másik pillanatban egy bőrig lenyirott gyermekfej simult a mama vállára.

„Iza” kiáltá anyja rémülten, „mi jutott eszedbe? Hát nem tudtál várni? Hisz én nem igy gondoltam; nem ilyen rövidre. S épen neked kellett igy tenned?”

A lenyirott bárányka valószinüleg nem érezte magát valami kellemesen. Zavartan simogatta végig kopasz kis fejét s végre igy szólalt meg: „Ne haragudjál édes jó mamám! De lásd, én nem akartam, hogy Riza haját vágják le; - olyan kár lett volna érte! Az enyém távolról sem volt olyan szép. Ugy-e nem haragszol? Hisz én igazán jót akartam.”

A mamának könyek gyültek szemébe, mikor a jószivü gyermek áldozatát látta. „Istenem, ez a szép haj!” mondá „Én csak vállig akartam lenyiratni. Most aztán beletelik egy idő, mig ujra megnő. No de a baj megtörtént; most már bele kell nyugodnunk! Hát Riza kedvéért hamar­kodtad el igy a dolgot; ennyire szereted testvéredet?”

Iza zokogva intett igent s ekkor anyja igy szólalt meg: „Nos, édes gyermekem, most fogd ezt a kis kosarat s jerünk fel; igazán kiváncsi vagyok mit mond Riza a dologhoz. Egyet legalább elértünk; most már igazán senki sem fog benneteket összetéveszteni!”

Ezzel megindultak s csakhamar megpillantották a szobában Riza kék ruháját, mire Iza igy kiáltott:

„Riza ide nézz, milyen meglepetés!” E szókkal beszaladt a szobába s csakugyan, a meglepetés óriási volt, még pedig mindkettőjük részéről, de a legjobban mégis a szegény mama volt meglepetve, mert mit látott?

Riza haja is le volt nyirva tövig!

A jó gyermek ugyanis meg akarta kimélni Izát attól a fájdalomtól, hogy lássa, mikor testvére haját lenyirják s ezért azt gondolta, jobb lesz, ha egyedül elvégzi a dolgot a fodrásznál, még mielőtt anyja vagy testvére tudnák. S igy történt aztán, hogy mialatt Iza szép haját a templom­téri fodrász nyirta le, azalatt Rizáé a kis-utczai borbély ollója alatt hullott el. S nagy buzgó­ságában Riza is tövig lenyiratta szép szőke haját.

Bizony jó idő beletelt, mig mindezt el tudta mondani anyjának ugy, a hogy történt. Először nem lehetett egyebet hallani mint sirást, jajgatást s közbe-közbe százféle kérdést majd az egyik, majd a másik részről.

A mama azt sem tudta, mit csináljon, annyira sajnálta gyermekei szép haját, de persze, mivel Izát meg nem dorgálta, Rizának sem tehetett szemrehányást elhamarkodott tetteért. - Hiszen mindketten jót akartak, csak az volt a baj, hogy most már igazán alig lehetett őket megkülön­böztetni.

Képzelhető, mennyire meg volt lepetve a papa is, mikor hazajött! Hát még a leánykák az iskolában!

De Iza és Riza mindezen tultették magukat s a jókedvben is tökéletesen hasonlitottak egy­máshoz.

Azóta azonban szép szőke hajuk meglehetősen megnőtt, de most Iza egy rövid vastag fonatban viseli, mig Rizáét koronként megnyirják egy kissé s mindig fürtös fejjel jár.

Szeretni most is csak ugy szeretik egymást s én azt hiszem, akármikor készek lennének hajukat egymás kedvéért tőből levágatni!