Mahmud, a vadász, Ozmán, a vitéz, és Aszad, a katona (Szavak száma: 2879)
Valamikor régen egy
Avdal nevű aga kormányozta Must. Negyvenezer ház volt az uralma
alatt, tizenhétezer harcosból álló sereget tudott kiállítani,
ha kellett. Volt Avdalnak hét fia: Rosztám aga, Balul aga, Avdi
aga, Szalmán aga, Mahmud, a vadász, Ozmán, a vitéz és Aszad, a
katona. Rosztám aga, Balul aga, Avdi aga és Szalmán aga az első
feleségétől való volt, aki gazdag, előkelő családból
származott. Mahmud, Ozmán és Aszad anyja a második felesége volt
Avdalnak, és egyszerű családból származott.
Avdalnak a hét fián
kívül volt egy lánya is, Merdének hívták. De az olyan szép
volt, hogy nem akadt párja a kerek világon. A keze fehér, mint a
hó, az arca piros, mint a tündéralma, a haja a földig ért. Mikor
eljött az ideje, hogy férjhez menjen, az ország minden sarkából
odasereglettek a legények lánykérőbe, de Avdal aga egyikhez
se akarta hozzáadni a lányát. Azt mondta, alattvalójához nem
adja a lányát.
Eltelt egy év, el a
másik. Aziz aga, aki maga is megkérte Merdét, de kikosarazták,
rábeszélte a szomszédait meg a rokonait, hogy ne fizessenek adót
Avdal agának. Bizony elszegényedett az Avdal aga kincstára.
Avdal aga hívatta a
fiait, és így szólt hozzájuk:
- Látjátok,
gyermekeim, mennyire elszegényedett a kincstáram. Nem a lányom
tehet róla, hanem én magam, amiért alattvalómhoz nem akartam
hozzáadni. Mondjátok hát meg, mit csináljak! Lehet, hogy
meggyöngült már az eszem. Tanácsot kérek tőletek.
A négy idősebb úgy
gondolkodott, mint az apjuk, ők se akarták, hogy a testvérük az
apjuk alattvalójához menjen feleségül. Hanem a három kisebb fiú
azt mondta:
- Rosszul teszed,
apám, hogy csak azt keresed, ki a legelőkelőbb. Az a fontos, hogy
jó ember legyen a vőlegény, nem az a fő, hogy előkelő-e vagy
se.
Megharagudott nagyon
Avdul aga, elkergette a háztól a három kisebb fiút. Mahmud, a
vadász, Ozmán, a vitéz és Aszad, a katona, azt mondta:
- Miért kergetsz el
bennünket, elkelne még a mi segítségünk a bajban!
Lóra ültek, és
elmentek. Mentek, mentek, egy napig vagy kettőig, nem tudjuk, de
egyszer csak háromfelé ágazott előttük az út. Elhatározták,
hogy mindegyikük más-más útra tér. Három esztendő múlva
ugyanitt találkoznak, és megnézik, mi lett az apjukból és a
testvéreikből. Mahmud jobbra ment, Aszad balra, Ozmán pedig a
középső úton indult el.
Szétfutott a hír
az országban, hogy Avdal aga nem adja alattvalójához a lányát,
és hogy a három kisebb fiát elkergette a háztól. Az emberek
megharagudtak Avdalra. Közben az a bizonyos Aziz aga, aki megkérte
Merdét, tanácsot hívott össze, és elhatározta, hogy haddal
támad Avdal agára. Sereget gyűjtött, és megüzente Avdal agának,
hogy készüljön a csatára. Ahogy Avdal aga ezt hírül vette,
szétküldte mindenfelé a kengyelfutóit, és nekilátott sereget
gyűjteni. De nem sokan hajlottak a szavára. Csak kétezer lovas
gyűlt össze, azokkal indult el a csatába.
Aziz agának pedig
húszezer harcosa volt. Kivonult velük a musi síkra. Ott
találkozott a két sereg. Avdal aga telivér paripáján nyargalt, a
kezében hosszú kopja, az oldalán kard, a hátán pajzs. Ahogy Aziz
aga meglátta Avdal agát teljes fegyverzetben, elénekelte ezt a
dalt:
Hej, te Avdal aga, hej, te istentelen!
Még ma összekondul a pajzs meg a szablya,
még ma bosszút állok a dölyfös Avdalon!
Paripáink szügyig selymes fűben állnak,
a csatára várnak lovaskatonáink.
Aki Avdal agát nyergéből kiveti,
ezer kondor bárányt kap érte jutalmul.
Kedves földijeim, nemes szomszédaim!
Nyíl-esőtök verje Avdal harcosait,
de a szép Merdének megkegyelmezzetek,
a szép Merde előtt boruljatok arcra!
Még ma összekondul a pajzs meg a szablya,
még ma bosszút állok a dölyfös Avdalon!
Paripáink szügyig selymes fűben állnak,
a csatára várnak lovaskatonáink.
Aki Avdal agát nyergéből kiveti,
ezer kondor bárányt kap érte jutalmul.
Kedves földijeim, nemes szomszédaim!
Nyíl-esőtök verje Avdal harcosait,
de a szép Merdének megkegyelmezzetek,
a szép Merde előtt boruljatok arcra!
Alighogy Aziz aga
befejezte a dalt, a két sereg egymásnak rontott. Reggeltől estig
vívtak, este szétváltak. Számba vették a harcosokat, Aziz agának
is ezer halottja meg sebesültje volt, Avdal agának is. De Avdal
négy idősebb fia is elesett a csatában. Mikor Avdal aga ezt
megtudta, sírva fakadt. Merde gyászában levágta a haját, és ezt
a dalt énekelte:
Mus mezeje, széles szép mező!
Kecskét, juhot táplálgatsz, nevelgetsz,
békés pásztor tereli a nyájat,
de ma felperzselte a halál,
mint a tűzvész, Avdal aga házát...
Nem akarok élni én magam se!
Országom, a földdel egyenlő vagy,
könnyé váljon minden patakod!
Aziz aga négy bátyám megölte...
Kisebbik bátyáim, merre vagytok?
Kedveseim, merre vagytok?
Már csak bennetek reménykedünk.
Kecskét, juhot táplálgatsz, nevelgetsz,
békés pásztor tereli a nyájat,
de ma felperzselte a halál,
mint a tűzvész, Avdal aga házát...
Nem akarok élni én magam se!
Országom, a földdel egyenlő vagy,
könnyé váljon minden patakod!
Aziz aga négy bátyám megölte...
Kisebbik bátyáim, merre vagytok?
Kedveseim, merre vagytok?
Már csak bennetek reménykedünk.
Avdal serege
szétszóródott. Ő maga éjjel a szomszéd országba menekült a
feleségével és a lányával. Ott beállt egy gazdag emberhez
pásztornak, a feleségéből meg a lányából szolgáló lett. Az
ellenség pedig megosztozott a vagyonukon.
Most térjünk
vissza Mahmudhoz, a vadászhoz, nézzük meg, mi történt vele.
Mahmud éjjel-nappal
lovagolt, egyszer elérkezett egy ismeretlen városba, és
bekopogtatott egy özvegyasszonyhoz. Az asszony megvendégelte, ő
pedig megkérdezte tőle:
- Van gyermeked,
anyó?
Az asszony azt
felelte, hogy nincs. Akkor azt mondta Mahmud:
- Én árva vagyok,
se apám, se testvérem, fogadj be, jó fiad leszek.
A jó asszony
beleegyezett, befogadta. Mahmud eljárt vadászni, eladta a vadat,
abból éltek az öregasszonnyal. Egyszer azt látta, hogy hadat
gyűjtenek a falvakban. Megkérdezte az asszonyt, hogy miért
toborozzák a katonákat. Az asszony azt felelte, hogy az ő
padisahjuknak volt egy lánya, Telli-Nigarnak hívták. Azt ellopta a
fekete dzsinn, és elvitte a Kék várba. Azóta a padisah minden
esztendőben sereget toboroz, és megpróbálja kiszabadítani a
hercegnőt, de nem tudja.
Mahmud azt mondta:
- Eredj el, anyó,
holnap a padisahhoz, és mondd meg neki, hogy én megölöm a
dzsinnt, és kiszabadítom a hercegnőt, ha a padisah megígéri,
hogy hozzám adja feleségül a lányát.
Az öreganyó elment
a padisahhoz, átadta neki a Mahmud üzenetét.
A padisah tüstént
hívatta Mahmudot, és így szólt hozzá:
- Igaz-e, te legény,
hogy ki akarod szabadítani a lányomat?
- Igaz, ha te hozzám
adod - felelte Mahmud.
A padisah megígérte,
hogy hozzá adja a lányát feleségül.
Mahmud hazament,
felfegyverkezett, lóra pattant, és elindult, hogy megvívjon a
dzsinnel. A dzsinn meg épp akkor jött meg a vadászatról. Meglátta
a fegyveres lovast a Kék vár kapujában, és felordított:
- Hej, te
boldogtalan, hányszor jöttek ellenem nagy seregek, és mégsem
tudtak legyőzni, vajon te egy szál magadban mit árthatsz nekem?
Eltakarodj, míg jódolgod van!
- Eddig suhancokkal
vívtál, nem férfiakkal - felelt meg neki Mahmud.
A dzsinn kapta a
kardját meg a pajzsát, nyeregbe pattant, és kilovagolt Mahmud
elébe. Összecsaptak, küzdöttek. Sokáig küzdöttek. Egyik se
hátrált. Hanem Mahmud előkapta az íját, elröpítette a nyilat,
megölte vele a dzsinnt. Aztán bement a Kék várba, megkereste
Telli-Nigart, és elvitte a padisahhoz. A padisah nagyon megörült,
és hozzáadta feleségül a lányát. Hét nap, hét éjjel mind
lakodalmaztak.
Most meg azt nézzük
meg, hogy Ozmán mit csinál.
Ozmán éjjel-nappal
lovagolt, egy forrásnál megállította a lovát. Körös-körül
zöldellő, virágos rét. A levegőben fülemülék röpködtek.
Ozmán leszállt a lóról, megbéklyózta, és eleresztette legelni,
maga meg letelepedett a forrás mellé, egy platánfa alá. Meg is
mosakodott, ivott is, pihent is egy sort, aztán fogta az íját, és
elment vadászni. A közelben hegyek magasodtak. Felment Ozmán az
egyik hegyre, lőtt egy szarvast, odavitte a forráshoz, megsütötte,
jóllakott belőle. Aztán leheveredett a fa alá, és mélyen
elaludt. Egyszer csak valami zajra felriadt. Felugrott, és mit
látott: egy vadmacska akaszkodik egy szép nagy madárba, a madár
csapkod a szárnyával, de csak nem tud kivergelődni a vadmacska
körme közül. Ozmán kapja az íjat, kilövi a nyilat, megöli a
vadmacskát. Aztán odamegy, óvatosan kihúzza a macska karmait a
madárból. Hanem ez a madár csodálatos madár volt. Emberi hangon
szólt Ozmánhoz:
- Mivel háláljam
meg, hogy megszabadítottál, te bátor legény?
Elcsodálkozott
Ozmán, és azt felelte, hogy neki semmi se kell.
Akkor így szólt a
madár:
- Kincseim, amit
megoszthatnék veled, nincsenek. Tépj ki egy tollat a szárnyamból!
Ha bajba jutsz, dobd tűzbe a tollat, és én menten odarepülök a
segítségedre.
Ozmán kitépett egy
tollat a madár szárnyából, és eltette. Aztán lóra ült, és
ment tovább. Ment, ment, és megint csak elérkezett egy rétre.
Gondolta, itt is megpihen. De alighogy leszállt a lováról,
ismeretlen lovasok tűntek fel a közelben. Odavágtattak Ozmánhoz,
és rákiáltottak:
- Nem tudod, te
esztelen jövevény, hogy még az égi madár se mer átrepülni e
fölött a rét fölött? Ez a rét Aszlán bégé.
Ozmán elmondta
nekik, hogy nem tudta, kié ez a rét.
- Engedjetek el,
elmegyek innen - kérte őket. De a lovasok nem hajtottak a szavára:
- Innen ugyan el nem
mégy, viszünk az urunk elébe!
Látta Ozmán, hogy
szépszerével el nem engedik, kirántotta a kardját, és azt
mondta:
- Hé, Aszlán bég
szolgái! Úgy látszik, még nem hallottátok hírét Ozmán
vitéznek. Nem megyek én a ti uratokhoz, jöjjön ő ide, és
próbáljon meg elfogni!
A lovasok
megpróbálták megfogni Ozmánt, de az nekik ugrott, és egy
szempillantás alatt megfutamította őket. Futottak a lovasok
Aszlán béghez, elmondták neki, hogy mi történt. Aszlán bég
szörnyű haragra gyűlt, lóra ült, és kivágtatott a rétre.
Meglátta Ozmánt a réten, és ezt a dalt énekelte:
Kóbor fattyú, nemtelen csavargó,
mért jöttél ide?
Görbe karddal a fejed lemetszem,
kopjával a szívedet kitépem.
Katonáim előtt meg nem állhatsz,
bátrabbak a sárga oroszlánnál,
pusztulás és halál jár nyomukban.
Aszlán bég áll előtted, nyomorult!
Csókold meg hát ezüst sarkantyúmat,
keserves halállal halsz különben!
mért jöttél ide?
Görbe karddal a fejed lemetszem,
kopjával a szívedet kitépem.
Katonáim előtt meg nem állhatsz,
bátrabbak a sárga oroszlánnál,
pusztulás és halál jár nyomukban.
Aszlán bég áll előtted, nyomorult!
Csókold meg hát ezüst sarkantyúmat,
keserves halállal halsz különben!
Ozmán erre azt
felelte:
Magad vagy a nemtelen csavargó,
te bújtál el magas sziklavárba!
Majd megfelel neked görbe kardom.
Egy csapással pajzsod széthasítom,
Téged keserves halálnak adlak.
te bújtál el magas sziklavárba!
Majd megfelel neked görbe kardom.
Egy csapással pajzsod széthasítom,
Téged keserves halálnak adlak.
És a két lovas
egymásnak rontott. Aszlán bég már megvillantotta a kardját, de
Ozmán elkapta a karját, kikapta a kezéből a kardot, és kiütötte
Aszlán béget a nyeregből. Azután leugrott a lováról, és
kezét-lábát összekötözte a bégnek. Aszlán bég könyörgésre
fogta a dolgot:
- Ne ölj meg, te
leszel a váram ura, és én a szolgáimmal együtt szolgálni
foglak!
Ozmán feloldozta,
lóra ültek, és felmentek a várba Ozmán ott is maradt.
Egyszer Aszlán bég
azt mondta Ozmánnak:
- A Duman hegyi
várban lakik a vörös dzsinn. Elrabolta Gualit, a keleti padisah
lányát. A keleti padisah négy ízben is sereggel támadt a vörös
dzsinnre, de csak nem tudta kiszabadítani a lányát. Én is ott
voltam, de a dzsinn elkergetett bennünket. Gyerünk, szabadítsuk ki
a keleti padisah lányát! Azt mondta az apja, ahhoz adja a lányát,
aki megszabadítja a vörös dzsinntől.
Lóra ültek, és
útnak eredtek. Tíz nap múlva a Duman hegyre értek, és
megpihentek a vár mellett, a réten. Estefelé a vörös dzsinn
megjött a vadászatból, és meglátta a lovasokat. Odahussant
Ozmánhoz, és meglódította a buzogányát. De Ozmán röptében
elkapta a buzogányt, odaugratott a dzsinnhez, és egy ütéssel
megölte. Aszlán bég felkiáltott:
- Ó, Allah, micsoda
erő lakik ebben a legényben! Mi húszezer katonával se bírtuk
legyőzni a dzsinnt, ő meg egy csapással leteríti!
Pihentek pár napig a várban, aztán útnak indultak, vitték
magukkal Gualit is. Megérkeztek abba a városba, ahol a lány apja
lakott. A padisah a vezéreivel elébük ment, homlokon csókolta
Ozmánt. Hozzáadta a lányát, nagy lakodalmat csapott. Aszlán
béget megtette az egyik országrész helytartójának, a bég
vitézeiből mind kán lett, Ozmán pedig elfoglalta a trónt.
Hanem hát mi lett
Aszadból, a harmadik testvérből?
Mikor elvált
Mahmudtól és Ozmántól, éjjel-nappal lovagolt, és végül egy
várhoz érkezett. Leszállt a lováról, kikötötte a lovat legelni
a rétre, maga meg elment vadászni. Lőtt egy vadjuhot, tüzet
rakott, megsütötte, megette. Azután odament a magas fallal
körülkerített várhoz, és leült a kapujába. A várból kiugrott
egy fegyveres vitéz, és rákiáltott Aszadra:
- Hogy mertél
idejönni, te bolond vándor? Ebben a várban a fehér dzsinn lakik,
megöl, ha meglát!
De Aszad csak
üldögélt tovább a kapuban. A katona bement. Hamarosan megjött a
vadászatból a fehér dzsinn. Ahogy meglátta Aszadot,
hozzávágta a buzogányát. De Aszad röptében elkapta, fejbe verte
vele a dzsinnt, az mindjárt ki is adta a páráját. Aztán Aszad
bement a várba, végigjárta a palotát, még a tömlöcbe is
lement, hát, ott meglátott egy szépségesnél szépségesebb
lányt. Megkérdezte tőle:
- Hogy kerültél te
ide, a fehér dzsinn várába?
A lány elbeszélte:
- Nyolc éve
sínylődöm a fehér dzsinn rabságában. Éjjel-nappal csak a
könnyeimet hullatom. Apám, Zor-Ali kán, nyolc vár ura. Egyszer a
kertben sétálgattam, és hallgattam a fülemüle énekét. Hirtelen
egy kéz felemelt a levegőbe, és én ijedtemben behunytam a szemem.
Mire kinyitottam, már itt voltam, ebben a várban. Nem akartam
feleségül menni a fehér dzsinnhez, hát tömlöcbe vetett. Ó,
nemes vitéz, kiszabadítottál a rabságból! Ha nem jössz, életem
végéig itt maradok, sohase látom többé se apámat, se a
testvéreimet.
Aszad felültette a
lányt a lovára, és vitte Zor-Ali kánhoz. A kán kifutott elébük.
A lány szép sorjában elmondott mindent az apjának. Ali kán
homlokon csókolta Aszadot, és hozzáadta feleségül a lányát.
Nagy lakodalmat
csaptak.
Aznap, mikor letelt
a három esztendő, a három testvér összetalálkozott annál a
keresztútnál, ahol annak idején elbúcsúztak egymástól. Ki-ki
elmondta, hogy mi történt vele a három esztendő alatt, aztán
hármasban elindultak Musba. Amikor megérkeztek, és látták, hogy
csak rom van a szülői ház helyén, nagyon elbúsultak. Találkoztak
Rasóval, az öreg pásztorral, kikérdezték, hogy merre van
apjuk, anyjuk, nővérük, hol vannak a fivéreik. Raso elmondta,
hogy mikor ők hárman elmentek, Aziz aga sereget toborzott, és
megtámadta Avdalt. Idősebb fivéreik, Rosztám, Balul, Avdi meg
Szalmán, elestek a csatában, apjuk, anyjuk és nővérük a
szomszéd országba menekült.
A testvérek, ahogy
ezt hírül vették, felfegyverkeztek, rajtaütöttek Aziz agán,
legyőzték és kikergették Musból. Mahmud apja helyett kezébe
vette az ország kormányzását, Aszad pedig elindult a szomszéd
országba, hogy megkeresse a szüleit és a nővérét. Megtudta,
hogy az apjából pásztor lett. Estére kelve elment ahhoz az
emberhez, akinél az apja szolgált. Azt az embert Makszud bégnek
hívták. Úgy fogadta Aszadot, ahogy a vendéget illik, jóltartotta
étellel-itallal, megvárta, míg kipiheni magát, aztán
megkérdezte:
- Honnan jössz, és
mi járatban vagy, kedves vendégem?
Aszad elmondta neki,
hogy mi történt a szüleivel és a testvéreivel. Mikor Makszud bég
megtudta, hogy az ő pásztora az Aszad apja, rögtön érte
küldte a szolgáit. Az öregembert bevezették Makszudhoz.
Aszad ráismert az apjára, és a nyakába borult. Azután
odavezették az anyját meg a nővérét is, azokra is tüstént
ráismert. A szülei sírva fakadtak örömükben, és megkérdezték:
- Hát a testvéreid,
Mahmud meg Ozmán, hol vannak?
Aszad mindent
elmondott, amit Mahmudról és Ozmánról tudott. Azt is, hogy Azizt
elkergették Musból, és most már haza lehet térni. Elkezdtek
készülődni az útra. Hanem Makszud bég így szólt hozzájuk:
- Az én Hasszán
fiamnak se éjjele, se nappala, úgy szereti a szépséges Merdét.
Adjátok hozzá feleségül!
De Aszad azt mondta,
hogy most nem adhatják a testvérét feleségül Hasszán béghez,
mert az egész világ kineveti őket, azt fogják mondani, hogy
„Avdal aga pásztor volt Makszud bégnél, és hálából hozzáadta
a lányát a bég fiához.”
- Jöjjön el
Hasszán egy év múlva Musba, akkor Merde hozzámegy feleségül.
Apja, anyja is
egyetértett, Makszud bég is beleegyezett. Elbúcsúztak, elváltak.
Avdal aga Aszaddal, a feleségével meg a lányával visszatért
Musba. Egy esztendő múlva Makszud bég is megérkezett a fiával. A
szépséges Merdét hozzáadták feleségül Hasszánhoz.
Hanem közben annak
a dzsinnek a nővére, akit Ozmán megölt, megtudta bátyja halálát,
és megesküdött, hogy bosszút áll Ozmánon. Éjjel-nappal kereste
Ozmánt, mindenütt kérdezősködött felőle. És hát végül
meghallotta, hogy Ozmán Musban van, és épp a nővére lakodalmát
tartják. Éjnek évadján odarepült, felköltötte Ozmánt, és azt
mondta:
- Te megölted a
bátyámat. Ezért én most elviszem a nővéredet meg a vőlegényét
a Duman hegyre. Ha futja a bátorságodból, gyere oda, megvívunk.
De gyere ám, nehogy aztán késő legyen!
Azzal felragadta
Merdét és Hasszánt, és elrepült velük.
Keservesen sírtak a
szülők, mikor megtudták, hogy Merdét és Hasszánt elvitte a
rettenetes dzsinn nővére. Bánkódott nagyon Hasszán apja:
- Hej, de
szerencsétlen egy ország ez a Mus, mennyi baj meg nem esik itt! Ó,
sanyarú sors, hát mit vétettem én? Tehetek én róla, hogy a
menyasszony testvérei háborúságban vannak a dzsinnekkel? Ma van a
fiam menyegzője napja, és én sírván sírok... Minek is jöttem
ebbe az országba? Miért nem tört el a lábam? Egyetlen fiam volt,
most már az sincs. Mire nekem élni most már? Jaj nekem, jaj
nekem!...
Mind vele sírtak,
hanem Ozmán így szólt:
- A sírás nem
segít rajtuk. Én megmentem Merdét és Hasszánt.
Elővette Ozmán azt
a tollat, amit a csodálatos madár adott neki, mikor megmentette a
vadmacskától, és belevetette a tűzbe. A csodálatos
madár menten odarepült hozzá, és azt kérdezte:
- Mi bajod van,
Ozmán?
- A testvéremet meg
a vőlegényét elvitte a vérivó dzsinn nővére a Duman hegyre. Ha
késlekedem, megöli őket. Nem tudnál odavinni engem?
- Már hogyne
tudnálak! Ne azt nézd, hogy nem vagyok olyan nagy, mert a
varázserőm egy szempillantás alatt odaröpít téged a Duman
hegyre - felelte a madár, azzal meglengette a szárnyát, és Ozmán
már ott is termett a Duman hegyen, a vár mellett.
A dzsinn nővére
kiment hozzá, és viaskodni kezdtek. Viaskodtak, viaskodtak, és a
szálfa termetű Ozmán győzött. Aztán megkereste a várban Merdét
meg a vőlegényét, és a csodálatos madár visszaröpítette őket
Musba.
Mikor Avdal aga,
Makszud bég, Merde anyja és Mahmud bátyja meglátták otthon
Merdét és Hasszánt, nem hittek a szemüknek. Határtalan volt az
örömük. Akkorra már Aszad is megérkezett vendégségbe.
Volt olyan lakodalom Musban, amilyet még nem látott a világ.
A lányok felvették
az ünneplő ruhájukat, fekete festékkel szépen befestették a
szemöldöküket, megfésülgették a hajukat, színes kendőt
kötöttek a fejükre. Kézen fogták egymást, körtáncot jártak
és énekeltek:
Lányok, lányok, körbe álljatok!
Ma van Hasszán lakodalma.
Öltözzetek piros tafotába,
piros, piros kendőt kössetek!
Ozmán a dzsinn nővérét megölte,
Aszad bosszút állt az ellenségen.
Lányok, lányok, örvendezzetek!
Ma van Hasszán lakodalma.
Öltözzetek piros tafotába,
piros, piros kendőt kössetek!
Ozmán a dzsinn nővérét megölte,
Aszad bosszút állt az ellenségen.
Lányok, lányok, örvendezzetek!
Sok napig lakomáztak
és vigadtak. Aztán mindenki hazatért a maga országába: Makszud
bég Hasszán fiával és szépséges menyével a magáéba, Ozmán
keletre, ahol Guali, a felesége várta, Aszad a nyolc vár
birodalmába, ahol Zor-Ali kán lánya várta.
Csak Mahmud maradt
Musban, a szüleivel. És boldogan éldegéltek. A fivérek nem
felejtették el egymást, gyakran találkoztak, és együtt
örvendeztek. Ti se felejtsétek el a barátaitokat és
testvéreiteket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése