Ali, a gyáva vitéz (Szavak száma: 3233)
Valamikor
réges-régen élt egyszer egy Ali nevű szegény ember. Magas
termetű volt, széles vállú, a keze olyan erős, hogy a vaspálcát
is meghajlította. Aki a hegyek között találkozott vele, azt
hitte, óriást lát. Egy városszéli öreg házikóban lakott Ali a
feleségével. Gyermekük nem volt.
Ali mindennap kiment
az erdőre, fát vágott ki, faszenet égetett belőle, a faszenet
nádból font kosárba rakta, és szamárháton elvitte a városba
eladni. Abból élt a feleségével.
Csak eléldegéltek
így, nem panaszkodtak. Nem is lett volna semmi baj, ha Ali nem lett
volna olyan félős természetű. A világon mindentől félt, éjjel
az orrát ki nem dugta volna a házból. És ráadásul egyszer még
rosszat is álmodott, álmában széttépték a farkasok az erdőn.
- Nem megyek én
többet az erdőre - mondta a feleségének -, megesznek a farkasok.
- Még senki se
látott farkast a mi erdőnkben - felelte a felesége. - És te, aki
olyan erős vagy, hogy félhetsz a farkastól?
- Bizony félek én,
asszony! Gyere, menjünk el innen más vidékre!
És valahányszor
megjött az erdőről, mindig csak azt hajtogatta:
- Félek a
farkasoktól, megesznek... Gyere, asszony, menjünk el innen!
Megelégelte az
asszony a siránkozást:
- Menjünk hát,
elegem volt belőle, hogy minden áldott nap ugyanazt kell
hallgatnom!
Eladták öreg
házikójukat, feltették a szamárra a holmijukat, Ali régi kardját
se felejtették el, és útnak indultak.
Pár nap, pár
éjszaka mind csak mentek. Egyszer csak egy széles mezőben találták
magukat. Tiszta vizű patakok csörgedeztek a mezőben, suhogott a
magas fű. Azt mondja Ali a feleségének:
- Hány éjjel nem
aludtam már, látod! Málházzuk le a szamarat, hadd pihenjen, hadd
legeljen, én meg alszom egy sort. Te fogd a kardot, feleségem, és
vigyázz rám, hogy rajtam ne üssenek a farkasok!
A felesége
ráállott. Levette Ali a málhát a szamárról, letette a fűre, a
szamarat meg elengedte legelni. Az asszony le terített egy pokrócot
a férjének, Ali lefeküdt és elaludt.
Hanem az a rét,
ahol megpihentek, a padisahé volt. A padisah palotája se volt
messze. A padisah épp akkor ment fel a palotája tetejére, és
gyönyörködött a birtokaiban. És meglátta, hogy ismeretlen
emberek vannak a rétjén, de még a szamarukat is elengedték
legelészni. Megharagudott a padisah, hívatta tíz fegyveresét, és
megparancsolta nekik:
- Lovagoljatok ki a
rétre, kötözzétek meg azt az arcátlant, aki oda mert telepedni a
rétemre, dobjátok fel a szamárra, és hozzátok elébem!
A fegyveresek lóra
pattantak és kivágtattak a mezőre. Ali felesége észrevette az
úton a tíz lovast, és azt gondolta magában: „No, ezek nem jóban
járnak!”
Kihúzta az Ali
kardját a hüvelyből, és mikor a lovasok közelebb értek, elébük
ment. Levette a fejkendőjét, a lábuk elé hajította, és így
szólt:
- Át ne lépjétek
ezt a kendőt! Az én férjem a híres vitéz, Ali, egy csapással
tízet is megöl. Itt a kardja. Menjetek innen! Ha felébred,
hírmondó se marad belőletek.
Ránéztek a
fegyveresek az alvó emberre, látták, hogy milyen nagy, elhitték,
amit az asszony mondott, és megijedtek.
- És hová tart ez
a híres vitéz? - kérdezte félénken a legidősebb fegyveres.
- Megharagudott a
padisahjára, és faképnél hagyta. Aki először hívja, azt fogja
szolgálni.
A fegyveresek
megfordították a lovukat, és száguldottak vissza urukhoz. A
padisah megkérdezte:
- No, hát hol van
az az arcátlan fickó?
- Nem valami
jöttment ember pihen ám a mezőben, dicső padisah, hanem maga a
híres Ali vitéz! Szálfa termetű, roppant öklű. Azt beszélik,
egy csapásra tízet is megöl. Megharagudott a padisahjára, és
otthagyta. Aki hívja, annak fog szolgálni.
- Ha így van,
fogadjuk illendően! Készítsétek elő neki az egyik palotámat.
Gyűljenek össze mind a fegyvereseim, magam megyek a dicső Ali
vitéz elébe.
Nagy sürgés-forgás
támadt.
Az égen megjelent
egy kicsi felhő. Közelebb jött, közelebb jött, mind nagyobb
lett. Megzendült az ég, megeredt a zápor. Ali meg a felesége
bőrig ázott. Az asszony szapulni kezdte az urát:
- Ez is teérted
van, minek aludtál! Mihez kezdünk most, csuromvizesen? Se házunk,
se kemencénk, hogy megmelegedjünk, megszárítkozzunk. Itt hagylak
és megyek, amerre látok.
Megijedt Ali,
könyörgött a feleségének, hogy ne hagyja egyedül ezen az idegen
helyen.
- Hát itt hagynál
engem, kis feleségem? Hová legyek egyedül, mi lesz belőlem?
- No jó, nem megyek
el - mondta az asszony -, de esküdj meg, hogy mától fogva azt
csinálod, amit mondok!
- Esküszöm a szent
könyvre, a Koránra, hogy szót fogadok neked, csak ne hagyj el! -
rimánkodott Ali.
Hitt neki az
asszony, és azt mondta:
- Málházd fel a
szamarat, megyünk a padisah palotájába. Mikor elénk jönnek, te
csak nézz szigorúan mindenkire, de egy szót se szólj! A
köszöntésre ne válaszolj, ne hajolj meg! Csak bólints hanyagul!
Ha Ali vitéznek szólítanak, ne csodálkozz! Megjegyezted, amit
mondtam?
- Meg, úgy teszek,
ahogy mondtad.
Mikor a palotához
értek, a padisah a főembereivel meg valamennyi harcosával kiment
elébük. Ránézett Alira, és azt gondolta magában: „Igazat
beszéltek a fegyvereseim, ilyen öles termetű vitézt még
életemben nem láttam.” Odalépett a padisah Alihoz, és így
szólt:
- Isten hozott, Ali
vitéz, isten hozott!
Ali nem felelt, csak
biccentett, és szigorúan nézett a padisahra. A padisah egy kicsit
elbizonytalanodott a pillantásától.
Bevezették őket a
palotába. A szamarat bekötötték a padisah istállójába, és
külön szolgát rendeltek melléje, hogy ápolja és etesse. A
padisah a maga szabóját küldte Alihoz. A szabó mértéket vett,
és pompás ruhát varrt Alinak.
Az öreg szabó,
visszatérve a műhelyébe, azt mondta:
- Negyven éve
szolgálok a padisah palotájában, de ilyen hatalmas termetű embert
még nem láttam.
Már egy hónapja
élt Ali meg a felesége a palotában. A padisah nem háborgatta
őket. Hanem egyszer azt mondja Alinak az asszony:
- Nemsokára meghív
téged a padisah, megvendégel. Ha akármire kér, csak annyit mondj:
„Azt hittem, valami nehezebbet kívánsz, ez gyerekjáték.”
Egyebet semmiképpen ne mond, állj fel és gyere el!
Mintha csak
megálmodta volna az asszony! Másnap csakugyan megjelentek a
szolgák:
- Ali vitéz, a
padisah vendégségbe hív.
Felöltözött Ali,
és ment a padisahhoz. Már ott ültek nála az összes hadvezérek
meg főemberek. Ali belépett, és úgy inába szállt a
bátorsága, hogy még köszönni is elfelejtett. A padisah vendégei
pedig, látván, hogy milyen nagy, milyen széles a háta, milyen
hatalmas az ökle, suttogni kezdtek:
- Micsoda óriás,
micsoda vitéz! Még a padisah gazdagsága is semmi neki, ügyet se
vet az előkelő emberekre! Látszik, hogy sokat tapasztalt, sok
padisah udvarában megfordult.
Ali asztalhoz ült.
A vendégek sugdolóztak, fennhangon is beszélgettek, de Ali egy
szót sem szólt. Mikor megették a piláfot, a padisah Alihoz
fordult:
- Tudod-e, Ali
vitéz, hogy miért hívattalak?
Ali vállat vont, és
a padisah folytatta:
- Egy óriási
farkas jár mostanában éjszakánként a kertünkbe. Embereket
ragadoz el, mindenki retteg tőle. Kérlek, szabadíts meg bennünket
ettől a farkastól!
Mikor Ali
meghallotta a „farkas” szót, valósággal megbénult a nyelve.
Sokáig egy hang sem jött ki a torkán. A padisah meg a vendégek
várták a választ. Alinak eszébe jutott, hogy mit mondott a
felesége, és összeszedte magát:
- Azt hittem, valami
nehezebbet kívánsz, ez gyerekjáték - szólt.
Ennyit mondott,
felállt, és szó nélkül kiment. A hadvezérek meg a padisah
bizalmas emberei egymás szavába vágva örvendeztek:
- Ez aztán a vitéz!
Nagy szerencsét küldött ránk Allah!
- A farkas felfordul
rémületében, ahogy meglátja.
Ali lihegve futott
hazáig. Sötét volt már. Úgy repült be a szobába, mint az
elhajított kő:
- Menjünk el ebből
a városból, asszony! Itt nincs maradásunk. Menjünk el hajnalban,
mikor még mindenki alszik...
- Miért menjünk
el, összedűlt a világ? Legalább beszélj értelmesen!
- Azt mondja a
padisah, hogy egy nagy emberevő farkas jár a kertjébe éjjelente,
és arra kér, hogy szabadítsam meg tőle a várost. Hát én
szálljak szembe a farkassal? Hiszen azért jöttünk el az erdőszéli
házunkból, mert félek a farkastól! Menjünk el ebből a városból!
- Nem megyünk
sehova! - felelte a felesége.
- Hát a farkassal
mi lesz?
- Rá se gondolj, az
az én gondom.
Sokáig könyörgött
Ali az asszonynak, hogy menjenek el, de az csak nem hajtott a
szavára.
Éjfélkor Ali
mélyen aludt. Az asszony meg felkelt, fogott egy zsákot, kardot,
egy kis kerek pajzsot, és ment a padisah kertjébe.
Alighogy belépett a
kertbe, a bokrok mögül vészes üvöltés harsant fel. A farkas
volt az, és jött is közelebb, közelebb... Ali felesége kihúzta
a kardot, és bátran ment elébe. A farkas kiugrott a bokorból, és
rávetette magát az asszonyra. De az asszony nem ijedt meg,
beletaszította a pajzsot a farkas pofájába, a karddal meg levágta
a fejét. Aztán beletette a zsákba a farkas óriási fejét, és
hazavitte. Kikötötte a zsák száját, hogy kilátsszon a farkas
füle, oda tette, ahol Ali reggelente mosakodott, ő maga meg
lefeküdt aludni.
Ali otthon is, mikor
az erdőre járt dolgozni, korán kelő volt. Megszokásból az új
helyén is pirkadatkor kiugrott az ágyból, és kiment mosakodni.
Aznap is, alighogy megvirradt, kiment mosakodni, és épp a karjára
akarta paskolni a vizet, mikor meglátta a zsákot, annak a szájában
meg a farkasfület.
- Farkas! Farkas! -
ordított Ali, és eszméletlenül rogyott össze.
A kiáltásra
felébredt a felesége, odafutott, meglátta, hogy a férje ájultan
hever a földön, megfogta, bevonszolta a szobába, lefektette az
ágyra, és hideg vizet fröcskölt az arcára. Ali felocsúdott, és
tüstént ordítani kezdett:
- Farkas, farkas,
megesz a farkas!
Az asszony
csitítgatta:
- Ne félj, az csak
a döglött farkas feje. Amíg te aludtál, én elbántam vele.
Ali összeszedte
magát. Felkelt, megmosdott, evett. Azt mondja az asszony:
- Fogd a zsákot,
vidd el a padisahhoz, mutasd meg neki a farkas fejét!
- Nem én, asszony,
a zsákot se veszem a kezembe, úgy félek.
- Ne felejtsd el: ha
nem fogadsz szót nekem, faképnél hagylak!
Hát csak szót
kellett fogadni. Fogta a zsákot, és elvitte a padisahhoz. Ahogy
vitte, igyekezett minél messzebbre tartani magától. Odaért a
padisahhoz, a lábához dobta a zsákot, és szó nélkül kiment. A
padisah szóhoz sem jutott. A szolgák kibontották a zsákot,
meglátták a megölt farkas fejét, a vicsorító pofát, a tágra
nyílt szempárt, és felkiáltottak meglepetésükben.
- Éljen Ali vitéz!
Ez ám a hős! - dicsérték ujjongva.
A padisah azontúl
fizetést adott Alinak. Ali úgy élt, mint hal a vízben. Régen,
amikor az erdőre járt faszenet égetni, feketénél feketébb
volt, hanem most kimosakodott, kigömbölyödött.
Hanem egy kis idő
múlva megint csak érte küldött a padisah. Mikor Ali belépett a
palotába, megint csak ott ültek a padisahnál a vezérei és
főemberei. Amint Ali feltűnt az ajtóban, mind felálltak.
De most már Ali nem
jött zavarba, hangosan köszönt:
- Szálem alejkum!
A padisah vendégei
meghajoltak, és tisztelettel válaszoltak a köszöntésre:
- Alejkum szálem!
A padisah a mellette
levő helyre mutatott, és Ali le is ült a padisah mellé. Hozták a
finom falatokat. Sokáig lakmároztak, utána a padisah Alihoz
fordult:
- Ali vitéz, egy
szörnyű medve tűnt fel az erdőnkben. Az emberek nem mernek
kimenni az erdőre. Sokat széttépett már. Vigyél magaddal vagy
száz harcost, és szabadíts meg bennünket ettől a medvétől!
Mikor Ali
meghallotta, hogy mit kíván tőle a padisah, megdermedt ijedtében,
és sokáig azt se tudta, mit feleljen, de aztán eszébe jutott, mit
parancsolt a felesége, és így szólt:
- Dicső padisah,
azt hittem, valami nehezebbet kívánsz tőlem, mert ez gyerekjáték.
És most is felállt,
szó nélkül kiment a palotából, hazasietett. Ahogy hazaér, azt
mondja a feleségének:
- Most aztán te is
belátod, asszony, hogy nagy hamar itt kell hagynunk ezt a várost.
Szedelőzködjünk!
- Legalább mondd
meg, mi a baj! Miért kell elmennünk? Miért hívtak a palotába,
mit parancsolt a padisah?
- A padisah megint
megvendégelt, aztán azt mondta: „Egy szörnyű medve tűnt fel az
erdőnkben. Az emberek nem mernek kimenni az erdőre. Sokat
széttépett már. Vigyél magaddal vagy száz harcost, és szabadíts
meg bennünket ettől a medvétől!” Láthatod, először a farkas,
most a medve, aztán majd egyszer csak azt mondja a padisah: eredj,
öld meg az oroszlánt, a tigrist vagy az elefántot! Nem, nem,
asszony, menjünk csak el ebből a városból!
- Megesküdtél,
ugye, hogy szót fogadsz nekem! Eredj, ahova küldtek! Hiszen nem
egyedül mégy, hanem száz fegyveressel! Ha nem mégy, még ma
itthagylak.
- Ne hagyj itt, már
megyek is az erdőbe! - kiáltott fel ijedten Ali.
Másnap a padisah
felnyergelt lovat meg puskát küldött Alinak. A szolga, aki a lovat
odavezette, azt mondta:
- A dicső padisah
lovat és puskát küldött neked, hogy pattanj lóra, és menj az
erdőbe. A harcosok készen állnak, a téren várnak rád.
Alinak soha életében
nem volt puska a kezében, azt se tudta, hogy kell vinni. Fogta, a
vállára vetette tusával felfelé, csövével lefelé, felült a
lóra, és kiügetett a térre, ahol a harcosok várták.
A térre nagy
sokadalom csődült össze. Mikor meglátták az emberek, hogy Ali
tusával felfele viszi a puskát, összesúgtak:
- Nézzétek, ez
aztán a hős, a puskát se úgy viszi, mint más földi halandó!
Szerkar, a
fegyveresek parancsnoka, jelt adott, és kilovagolt a csapat a
városból: elöl Ali vitéz, utána a harcosok. Mentek, mentek,
elérkeztek az erdőig, és hamarosan egy nagy tisztásra jutottak.
Szerkar így szólt:
- Erre szokott járni
a medve, Ali vitéz. Itt kell megvárni.
Sarkon fordult, és
ment a harcosaihoz, akik lesben álltak az erdőben. Ali egyedül
maradt. Már régóta hiányzott neki az erdő, és ahogy ott állt a
tisztáson, megfeledkezett a félelméről. Leszállt a lóról,
elnézegette a fákat, számolgatta magában: „Ha kivágnám ezt a
fát, ennyi meg ennyi faszenet égethetnék belőle...” Így
járkált fától fáig, míg csak a sűrűbe nem keveredett.
Egyszer csak meglátta a medvét: a medve két lábra állt, és
egyenesen felé tartott. Megijedt Ali,
egy szemvillanás, és már fenn is volt a fán, onnan pislogott
lefelé, hogy mit csinál a medve. Az pedig felordított, odament a
fához, a mancsa közé kapta a törzsét, és megrázta. Az az ág,
amelyen Ali ült, letört. Ali lehengerbucskázott, és épp a medve
hátára esett. Ijedtében úgy belekapaszkodott a medve
fülébe roppant markával, hogy a medve felüvöltött fájdalmában.
A medveüvöltésre
előrohantak a harcosok Szerkarral az élükön. Azt gondolták, hogy
Ali vitéz megfogta a medvét, és szándékosan ült a hátára.
Odafutottak, összekötötték a medve mellső lábait, bemadzagolták
a pofáját is, és bevonszolták a városba.
Szerkar megírta
jelentését, és elküldte a padisahnak. Azt írta: „Dicső
padisah, Allah sokasítsa meg éveidet! Megjelentem neked a nagy
örömöt és a színtiszta igazat. Lesben álltunk, és egyszer csak
medveordítást hallottunk. Előugrottunk, és azt láttuk, hogy Ali
vitéz megfogta a medvét, és a hátára ült. Odafutottak hozzá a
harcosok, összekötötték a medve pofáját meg a mellső lábait,
de Ali vitéz még akkor se szállt le róla. Mikor az eleven medvét
vezettük, Ali vitéz még akkor is ott lovagolt rajta.”
Hírnök vitte a
jelentést a padisahnak, a padisah felolvasta. Az egész város
megtudta, hogy Ali vitéz megfogta a szörnyű medvét, sőt még
lovagolt is a hátán. Megtudta Ali felesége is. Futott a
padisahhoz, és azt mondta:
- Hatalmas padisah,
a férjem, Ali vitéz nagyon haragszik. Ha nem engedik, hogy ő ölje
meg a medvét, rettenetes haragra gerjed. Ha ideérnek a városba a
medvével, hadd menjek Ali elébe én egyedül!
A padisah
megparancsolta a fegyvereseknek, hogy fogják körül a teret, és a
feleségén kívül senki se menjen oda Ali vitézhez.
Megérkeztek a térre
a harcosok, akik a medvét vezették. Ali a medve hátán lovagolt.
Az asszony odafutott Alihoz, lesegítette a medve hátáról, és
hazavitte, hadd pihenjen.
A padisah már
sok-sok éve adót fizetett egy másik padisahnak, hogy ne dúlja fel
a földjét. De amióta Ali ott élt az országban, a padisah nem
fizetett adót, úgy gondolta, majd a vitéz megvédi. Megtudta ezt a
hatalmas szomszéd, megharagudott, roppant sereget gyűjtött, és
útnak indult. „Feldúlom az országukat, és rákényszeríteni
őket, hogy megfizessék az adót” - mondta.
A padisahnak, akinél
Ali lakott, hírül hozták, hogy roppant ellenséges sereg közeledik
a határhoz. A padisah hívatta Ali vitézt, megint megvendégelte,
és azt mondta neki:
- Hallgass ide, Ali
vitéz, megmondom, miért hívattalak. Néhány évvel ezelőtt a
szomszéd padisah háborút üzent nekem. Akkor ő győzött. Attól
fogva adót fizettem neki. Sok ezer véka búzát, sok ezer bárányt,
bikát, tehenet és lovat. Tönkrement bele az országom, és úgy
határoztam, hogy ezentúl nem fizetek adót. Most hírül
vettem, hogy a gonosz szomszéd roppant sereggel tör ellenünk.
Kinevezlek összes hadaim fővezérévé. Eredj, készülj a
hadjáratra!
Ali vitéz most nem
gondolkozott, mindjárt azt mondta:
- Allah adjon hosszú
életet a padisahnak! Megteszem, ami tőlem telik.
Hazament Ali, és
azt mondta a feleségének:
- Háborúba megyek.
A padisah ideadja az összes fegyveresét, arra kér, állítsam meg
az ellenséget, amely az ország romlására tör. Adjál úti
elemózsiát, és búcsúzzunk! Lehet, hogy nem látjuk többé
egymást. Sohase voltam vitéz, most se vagyok. Biztosan otthagyom a
fogam... Tedd be az iszákomba azt a kis képedet is!
- Ne félj,
visszajössz te, mégpedig győztesen. Hiszen veled lesz az egész
hadsereg - felelte az asszony.
Odaadta a férjének
a pajzsot meg a kardot, finom lepényt csomagolt az iszákba,
legfelülre meg a maga képét tette. Akkorra már ott is volt a
szolga a hírrel, hogy a sereg indulásra kész. Ali lóra ült,
elbúcsúzott a feleségétől, és a sereggel elindult az ellenség
elébe. A padisah azt parancsolta a nagyvezírnek:
- Te csak
engedelmeskedj mindenben Ali vitéznek! Akármit mond, teljesítsd
azonnal, amit ő csinál, azt csináld te is az egész sereggel
együtt!
Ali elöl lovagolt,
mellette a nagyvezír, utánuk meg a sereg. Hamarosan egy folyóhoz
értek, és látták, hogy az ellenség a túlsó parton tanyázik.
Ali serege is megállt az innensőn. Egyiknek se akarózott
átúsztatni a folyón, és csatát kezdeni.
Ősz volt, meleg
idő. Míg a sereg tábort vert a parton, Ali leszállt a lováról,
és leballagott a vízhez. A víz szélén sűrű nádas zizegett.
Alinak eszébe jutott, hogy réges-régen, mikor még otthon volt, de
még szenet se égetett, lejárt a folyóhoz, nádat vágott, csomóba
kötötte, bevitte a városba eladni. Kedve támadt nádat vágni.
Elővette a kését, és munkához látott. Összekötött egy csomó
nádat, vízre eresztette, megint összekötött egy csomót, megint
vízre eresztette.
Hanem a nagyvezír,
aki most csak a segédje volt Alinak, látta, hogy mit csinál a
vitéz, és eszébe jutott a padisah parancsa: „Amit Ali csinál,
azt csináld te is az egész sereggel együtt!” Megparancsolta a
harcosoknak, hogy menjenek le a vízhez, vágjanak nádat, kössék
csomóba, és dobják a vízbe.
A sereg lement a
vízhez, nekifogott nádat vágni, a nádat csomóba kötni, a csomót
a vízbe hajigálni. Olyan sok nádcsomó úszkált már a vízen,
hogy híddá álltak össze.
Ali elfáradt, meg
is éhezett. Felkapaszkodott a magas parton, odament a lovához,
levette az iszákot. Először a felesége képét vette elő, és
maga mellé akarta tenni, de nem volt mihez támasztani. Fogott hát
egy lepényt, és abba tűzte bele a képet. Aztán elővett még egy
lepényt, és eszegetni kezdett.
Evett, a felesége járt az eszében, meg az, hogy vajon visszatér-e
a háborúból.
Hirtelen ott termett
egy kutya, felkapta a lepényt képestől, és futásnak eredt. Ali
felugrott, kapta a kardját, és üldözőbe vette: nem akart
megválni a felesége képétől. Rohant, rohant a karddal, hanem a
kutya már a nádcsomókon ugrált a túlsó part felé. Ali utána.
Mikor az óriás termetű, kardot villogtató Ali megjelent az
ellenséges parton, valaki felkiáltott:
- Itt jön a
legnagyobb vitézük! Fogjátok csak körül, kapjátok el gyorsan!
És vágtattak az
ellenség legjobb harcosai Ali felé, mindenfelől körülvették.
Bizony Alinak vagdalkozni kellett! Tízesével hullott az ellenség a
kardcsapásai alatt. Hanem akkor már a segítség is megérkezett.
Mikor a nagyvezír meglátta, hogy Ali rohan a karddal át a folyón,
úgy vélte, most kell kezdeni a csatát. Parancsára az egész sereg
átkelt a folyón. Hídnak ott volt a nád. Az ellenség nem állta a
váratlan rohamot, futásnak eredt.
Ali vitéz győztesen
tért haza.
Elébe ment a
felesége, elébe ment a padisah, elébe ment az egész város.
Így szabadult meg
Ali a félelemtől, így lett híres vitéz.
Kívánom, hogy ti
se féljetek soha semmitől és senkitől!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése