Dióbél
királyfi. XXIX rész Öreg diófák alatt. (Szavak száma: 371)
Mosolygó
egével, langyos szellőivel, csörgő ereivel, menyasszonyruhás fáival, bimbózó
virágaival, dalos madaraival nagyon szép az ifjú tavasz. Csupa ígéret, csupa
reménység. Csupa bizakodás, csupa vágyakozás az ember lelke.
Szép,
szép a tavasz, hanem azért mégis jobban szeretem én az olyan derült őszt, mint
ez a mostani. Olyan nyugalom árad el az egész világon, mintha az Isten lelke
lebegne felettünk, aki betöltött mindeneket az ő áldásával. Aki nemcsak ígért:
adott is, nemcsak reménységet bimbóztatott: gyümölcsöt is érlelt.
Igaz,
nem olyan vidámkék most az ég, mint tavaszon, hanem fátyolos a mosolygása, mint
az öreg emberé. Álmosan hunyorgat a napocska. Sebaj, rászolgált a nyugalomra,
megérlelte tüzével aranyszemű gabonánkat.
Igaz,
lustán csacsog és köddel takaródzik a patakocska, mely az újmalajdoki malmot
hajtja. Sebaj, hadd pihenjen el szegény, elvégezte dolgát! Aranyszemű
gabonánkat lánglisztté őrölte, lesz kalács a rácson, ha jön a karácsony.
Igaz,
leperegnek virágaink, s úgy ingatják ágaikat a fák, mintha kezüket nyújtanák
búcsúra. Sebaj, kigyönyörködtük magunkat a virágok pompájában, s méhecskéink
telehordták mézzel a kaptárt.
Piros
gyümölcsüket, édes gyümölcsüket ideadták a fák: hadd pihenjék ki magukat a jövő
tavaszig!
Ti
is, öreg diófáim, aludjatok szépen, öreg szemem megnyugoszik derék törzseteken,
hatalmas koronátokon, mely annyiszor betakart esőben, napsugárban. Úgy álltok
itt, mint őrszemei a falunak, mely alattatok nevekedett. Megvagytok erőben,
egészségben, nem hiányzik közületek csak egy, a Matykó fája. Azt kivágtam:
belőle faragtam koporsót Malajdoki Mátyásnak, mikor munkás élet, boldog öregség
után magához szólította az Úr az égi mezőkre...
Hanem
azért nem maradtam magam. Körüllebeg azoknak a képe, akiket szerettem, s
körülvesznek azok, akik szeretnek: Újmalajdok népe. Aztán van itt még valaki,
aki velem van lépten-nyomon, soha el nem marad tőlem. Most is itt hever a
lábamnál, s nézi, hogy írok. Csuri, a nádi róka. Oda se néz öreg barátom annak
az elkésett sárgarigónak, amelyik Dióbél fájáról rikoltozik rám: - Kell-e dió,
fiú?
Eredj,
bolondos rigó, eredj! Nincs már dió se, nincs már fiú se. Öregember vagyok, s
hálát adok az Istennek, hogy befejezhettem ezt az írásomat az öreg diófák
alatt. Megírtam az életem történetét, mielőtt a Jóisten pontot tenne utána.
Lehet, hogy nem olyan érdekes, amilyennek én látom, de egyet meg lehet belőle
tanulni: hogy nincs boldogság ezen a földön, csak annak, aki embertársait
szereti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése