8. mese

Nyárfalevél (Szavak száma: 889)

Volt egyszer, hol nem volt, egy szegény napszámos. Egy fia volt meg egy lánya, János és Krisztinka.

Alighogy a gyerekek felcseperedtek, meghalt az apjuk. Krisztinka zsenge lány volt még, jó emberek vették magukhoz, János pedig szolgának szegődött el egy gazdag grófhoz.

Mielőtt kedves húgától elbúcsúzott, megfestette a szép lány arcképét egy jó barátjával, hogy ha másként nem, a képen láthassa húga arcát a messze idegenben, mert nagyon szerette.

A gróf nagyon megkedvelte a derék, szorgalmas legényt. Észrevette, hogy néha egy arcképet vesz elő, hosszan nézi, aztán megcsókolja. Megkérdezte tőle:

-       Talán a jegyesed?

-       A húgom – felelte János.

Megnézte a gróf a képet, elámult a szépségén. Nem látott még soha hozzá fogható gyönyörű teremtést.

-       Ha az életben is ilyen szép a húgod – mondta a gróf – olyan jó is, mint amilyen szép, feleségül kérem!

-       Életben még százszorta szebb – felelte János.

Befogatott akkor a gróf aranyos hintajába, s elküldte a dajkáját Krisztinkáért.

Útnak indult a dajka, megkeresse Krisztinkát, és azt mondta neki:

-       Édes bátyád küldött hozzád, látni kíván, jöjj el hozzá uram kastélyába!

Vágyódott Krisztinka édes bátyja után, nem sokat gondolkozott, felült a hintóra az öreg dajka mellé. Csak egy kis kutyát vitt magával, egyetlen jószágát. Vízből mentette ki egyszer, még gyermekkorában. Amikor kihúzta a folyóból, a szegény kis állat úgy reszketett, mint a nyárfalevél, s Krisztinka nyomban elnevezte Nyárfalevélnek. Hűséges állat volt, minenüvé követte Krisztinkát, s a lány se vált volna meg tőle semmi kincsért.

Boldogan indult útnak Krisztinka, de a dajka gonosz tervet forralt.

Tiszta vizű, csendes folyó hídján vezetett át az útjuk. A híd közepén így szólt a dajka Krisztinkához:

-       Nézd csak, milyen szép aranyhalacskák úszkálnak a folyóban!

Krisztinka kihajolt a hintóból, a gonosz öregasszony pedig csak ezt várta: kilökte a lányt, egyenest a folyóba! A kocsis nem vett észre semmit, továbbhajtott. Egy helyen aztán, ahol megitatta a lovakat, a dajka titokban húgát csempészte a hintóba, egy pártában maradt, csúf leányt, aki egy bokorba rejtőzve várta.

Megérkeztek a kastélyba, a dajka a gróf elé vezette a rút leányt. Sűrű fátyol födte a lány arcát, s a vén dajka azt mondta a grófnak:

-       Fogadalmat tett ez a szépséges hajadon, hogy fél esztendeig nem veti le a fátylát.

Kíváncsi volt az arcára a gróf, szerette volna látni. De bízott a hűséges Jánosban, aki azt mondta neki, hogy húga életben százszorta szebb, mint a képen. Megülte hát a dajka húgával a lakodalmat.

Amikor aztán egybekeltek, az ifjú asszony már nem húzódozott, eldobta a fátylát. Megijedt a gróf, mert csúnya volt, mint a sötét éjszaka. Azt hitte, becsapta hűséges szolgája, haragjában megkötöztette, és börtönbe záratta, hiába esküdözött János, hogy ez a lány nem az ő Krisztinkája. Az arcképet pedig a gróf felakasztotta a füstnyílásba.

Egy éjjel a gróf ajtónállója különös dolgot látott. Csodálatos szép tündérleány közeledett a kastély kapujához. Zöld fátyol volt a ruhája, fején vizinefelejcsből font koszorú. Megállt a tündérlány a kastély kapujában, s halkan elkiáltotta magát:

-       Nyárfalevél. Nyárfalevél!

Ott hált a kiskutya a küszöbön, mert a vén dajka meg a húga nem tűrte meg a kastélyban. Odaszökkent a szépséges tündérlány mellé, és azt felelte emberi hangon:

-       Itt vagyok, kis gazdám, itt vagyok, Krisztinkám!

-       Hol az én édes bátyám? – kérdezet a tündérlány.

-       Vasban-láncban, börtön mélyén!

-       Hol a képem?

-       Füstön függ.

-       Hol a dajka húga?

-       Nyugszik a gróf nyoszolyáján.

-       Istenem, teremtőm! – sóhajtott a tündérlány.

-       Eljöhetek még kétszer, de ha nem lesz, aki megváltson, nem lehetek földi leány többé!

Mondta, s azzal eltűnt, mint a pára.

A gróf ajtónállója azt hitte, csak álmodott, s nem szólt róla az urának.

A következő éjszaka újra megjelent a szép tündérlány, s hajszálra úgy történt minden, mint előző éjjel. Azt mondta végül a hajadon:

-       Most már csak egyszer, örökre ott kell maradnom a vizitündérek birodalmában.

Aztán eltűnt megint, mintha ott se lett volna.

Az ajtónálló most már tudta, hogy nem álmodott. Tisztán hallotta tündér szavait. Jelentette urának, mi történt az éjszaka.

A következő éjjel a gróf elrejtőzött a kastély kapuja mögött, s várta a szép tündérlányt. Nem kellett sokáig várnia, pontban éjfélkor megjelent, és szólította a kutyát:

-       Nyárfalevél, Nyárfalevél!

Odaszökkent hozzá a kiskutya, csóválta a farkát örömében.

-       Itt vagyok, kis gazdám, itt vagyok Krisztinkám!

-       Hol van az én édes bátyám?

-       Vasban-láncban, börtön mélyén!

-       Hol a képem?

-       Füstön függ.

-       Hol a dajka húga?

-       Nyugszik a gróf nyoszolyáján!

-       Jaj, nekem! – sóhajtotta a szép tündérlány. – Ha most sem vált meg földi ember, nem jöhetek vissza soha többé!

Előlépett akkor a gróf, s mielőtt a tündérlány eltűnhetett volna, karjába zárta. Abban a szempillantásban lefoszlott a hajadonról a tündérfátyol, eltűnt fejéről a vizinefelejcskoszorú, földi ruhában áll a gróf előtt, s amikor az rátekintett, nyomban ráismert az arckép élő mására

Elbeszélte neki rendre Krisztinka, mit művelt vele a gonosz dajka, hogyan taszította be a hídról a folyóba. Csakhogy nem fúlt vízbe, mert a vizitündérek karjukra vették, s befogadták víz alatti birodalmukba. Azt kívánták, legyen tündértársuk, de megengedték neki, hogy három éjjel elmehessen a gróf kastélyához. Hogyha földi ember karjába zárja, újra földi lány lehet belőle, de ha nem, örökre vissza kell térnie a tündérek birodalmába.

Elámult a gróf, most már mindent értett. Kastélyába vezette Krisztinkát, bátyját pedig nyomban kiszabadíttatta a börtönből, s magas rangra emelte. A gonosz dajkát meg a csúf húgát záratta a helyébe. Aztán lakodalmat ült Krisztinkával, s boldogan éltek, míg meg nem halak.