Dióbél
királyfi XXVIII. rész Kincskeresés (Szavak száma: 1230)
Egy
siralom volt abban az esztendőben az egész malajdoki határ. Rossz idő járt,
esős tél, fagyos tavasz, száraz nyár: az ősz nem hozott semmit. Támadt olyan
éhség a föld népe között, hogy aranyat adott volna a korpakenyérért. Csakhogy
nem volt se aranya, se korpakenyere.
Nádország
lakóit azonban nem bántotta az éhség. Nekünk tán bővebb termésünk volt, mint
más esztendőben. Meg is osztottuk a boldogtalanokkal, amink volt, de evvel nem
sokat segítettünk rajtuk, öt-hat falu népe, örege, apraja mégse élhet meg nádi
madarak, nádi emberek kosztján.
Matykó
bánatosan hajtotta a tenyerébe a fejét.
-
Hej, ha most megvolna a Malajdoki vagyon!
-
Az ám, de nem maradt belőle egyéb, csak a diófák - mondtam én -, s az idén
azoknak is hajába száradt a dió.
Matykó
fölugrott, és a vállamra ütött:
-
Te! Az Isten akarta, hogy te most a diófákat emlegesd. Tudod-e még, mennyit
emlegette szegény nagyapám, hogy kincs van a Cipóhalomban, csak meg kellene
keresni? Keressük meg, Dióbél, hátha megtaláljuk. Nem nekünk magunknak, hanem
az éhenhalóknak. Jaj, de sok könnyet föl lehetne vele szárítani!
Magamnak
is keresztülvillant a lelkemen a reménység: hátha meg lehetne útjában állítani
a rettentő aratót, az éhhalált. A tenyerébe csaptam Matykónak: - Hát gyerünk
kincset ásni!
Fönt
kezdtük a munkát a domb tetején, a diófaliget szélén, onnan haladtunk lefelé.
Fejsze kellett először a mi kincsásásunkhoz: ki kellett vágni a sűrű
borókabozótot. Harmatos hajnalon álltunk neki először a dolognak. Álmából
fölvert cinegék röpködtek a fejünk fölött, hol csúfolódva, hol ijesztgetve.
-
Kincs-kincs-kincs! Nincs-nincs-nincs! Nincs-nincs, nincs-nincs, nincs-nincs!
Így
ment a dolog egy-két hétig. Hajnalhasadástól napleáldoztáig folyt a szorgos
munka, néha megrövidítettük még a holdvilágos éjszakát is. A fejsze után
következett az ásó. Először lekopasztottuk, azután feltúrtuk a Cipóhalmot.
Szépen szaporodtak a gödrök, csak a kincs nem akart előkerülni. Nyoma se volt
sehol. Csendült-pendült néha az ásó, odaszaladtunk mind a hárman: terméskő volt
ott, semmi egyéb. Egyszer már le is tettük a szerszámot, hiszen hasztalan -
hiába fáradunk itt, hanem akkor a szívünkbe nyilallott a falu felől az éhes
gyerekek sírása:
-
Kenyeret, kenyeret!
Nem
mertünk egymásra nézni, csak felvettük megint az ásót. Tovább, tovább! Hiszen
nem sok volt már hátra, közel jártunk a nádszélhez. Egyszerre Tilinkó
elkiáltotta magát:
-
Hej, emberek, mi van itt! Itt azs Áttila kincse!
Lélekszakadva
szaladtunk oda: hát mégiscsak igaza volt Malajdoki Tamásnak!
Egy
nagy rézüstöt szorongatott Tilinkó, kaparta ki belőle a földet. Mire odaértünk,
már le is súrolgatta a fenekét, és nagyon elsavanyodott az ábrázata:
-
Nem azs Áttila kincse volt ezs, hanem édesapámé. Ő volt azs öreg Tilinkó, mikor
én még csak kis Tilinkó voltam. Egyser elvestette valahol a rézsbográcsot, s
nekem húzsta meg érte a fülem: “No, rajkó - azst mondzsa -, oda azs örökség.”
Hiába, csak megkerült ezs, mert nekem sánta azs Isten. Ahol ni, még azs a folt
is rajta, amit azs öreg Tilinkó vetett rá. Ó, de csak üdzses kezse volt. Áldja
meg azs Isten!
Csüggedten
hajítottuk el az ásót. A Cipóhalom fel volt ásva, s a mi reményünk elszállt,
mint déli napsütésre a reggeli köd. A domb tetejéről, a diófák ágáról
lehallatszott hozzánk a cinegék kárörvendő szava:
-
Nincs-kincs! Nincs-kincs! Nincs-nincs-nincs!
-
Kipp-kopp, igenis van, kipp-kopp, azért is van - mintha ezt mondták volna a
diók, ahogy a szél az ágakról beleszórta őket a gödörbe.
-
No - szólalt meg Tilinkó -, jövő ilyenkorra tele les a Csipóhalom
diófacsemetével. Ha azs a sok dió mind kikel, Malajdokon még azs uccsát is diós
rétessel kövezsik.
Összenéztünk
Matykóval.
-
Tudjuk már, micsoda kincset emlegetett Malajdoki Tamás! Hej, ha szőlőskertet,
gyümölcsfaligetet lehetne csinálni ebből a malajdoki dombból! Ha Nádországot
el lehetne venni évszázados gazdájától, a víztől s uralma alá hajtani az ekevasnak!
Hej, micsoda kincs lenne az!
-
Pénz kellene ahhoz, sok - szomorítottuk egymást. - Nekünk pedig nincs, csak
pénzecskénk.
Pénzecskének
hívják erre mifelénk a réti boglárkát, azt az aranyfejű virágot, amitől
tavasszal szinte káprázik az embernek a szeme.
Tilinkó
elfüttyentette magát, s lecigánykerekezett a nádasba öreg csontjaival. Hát ezt
ugyan mi lelte? - néztünk össze.
Már
akkor szaladt Tilinkó visszafelé. Ugyan mi van a kezében? Csak egy nagy
ökörkolomp biz az, aminek ronggyal van betömve a szája.
-
Mit tartogatsz ebben, öreg Tilinkó, csak nem kincset?
-
Azst én, nem is kicsit - mosolygott az öreg, s kifordította elénk a kolompot.
Csengve-pengve hullott ki belőle a sok arany, akár a mesében.
-
Ráismers-e a pénzsedre, úrfi? Jut-e még esedbe azs arany azs astalfiában,
Dióbél? Azs úrfi küldte ezst neked, te küldted ezst vissa azs úrfinak. Azs öreg
Tilinkó azsonban jó helyen tartja azs esit. Minek vinném én est vissa azs
úrfinak? - gondoltam magamban. - Majd eljön ő érte, ha süksége les rá. Minek mondtam
volna én ezst neked? Bizony még belehajigáltad volna a sárba. No, ugye, hogy
csak jó azs öreg a házsnál?
Megölelgettük
az öreget, aztán bementünk a faluba mind a hárman. Bekopogtattunk minden
házhoz, s minden asztalon hagytunk egy kis segítséget.
-
Vegyetek kenyeret, itt a rávaló. De nem adjuk ingyen, meg kell érte dolgozni.
Lecsapoljuk a nádast: ti ássátok a csatornát.
A
malajdoki határból elfutott az éhhalál, s gondunk volt rá, hogy soha többet
vissza ne térjen. Esztendő múlva fölszabadult Nádország a víz alól, amit elvitt
a nagy csatorna. A lakói is elhagyták Nádországot. Mi a diófák alatt vertünk
tábort, a vízimadarak elmentek a víz után, s hasztalan csikorogtak a száraz
nádbugák, panaszukat nem hallgatta már senki. Elhatároztuk, hogy fölgyújtjuk a
nádast. Én az egyik sarkát, Matykó a másikat, Tilinkó a harmadikat.
Matykó
leghamarabb elvégezte a munkáját: nagy piros lángnyelv csapott föl az égre.
Lengett‑lobogott, s hogy ne magában lengjen-lobogjon, én is közévetettem a
csóvát a száraz nádnak. Hanem a harmadik sarok csak nem akart kigyulladni,
hiába vártunk. Nyilván elaludt az öreg Tilinkó.
Dehogy
aludt, dehogy. Ott ült a parton, térdére támasztva a karja, karjára a feje,
bámult maga elé. Nézte, hogy milyen szépen ölelkeznek a pirosló lángok, s hogy
szórja föl az égre a föld a maga csillagait.
-
Hát te, Tilinkó, elfelejtetted a magad dolgát?
Az
öregnek kibuggyant a szeméből a könny:
-
Nem dzsujtom én föl a nádast. A hazsámat. Nincs nekem ahhoz sivem...
Hetekig
égett a nádas, hónapokig pislogott a hamu alatt a parázs, s kerek egy esztendő
telt bele, mire föl lehetett szántani, be lehetett vetni a malajdoki nádast.
Malajdoki nádas? Hol van az már! Piros tornyú temploma, csupa cserép tetejű háza van annak a tiszta szép falunak, amelyik a helyén áll. A neve: Újmalajdok. A népe a legdolgosabb, legtisztességtudóbb, legdúsabb nép messze-messze földön. A bírója Újmalajdoknak: Malajdoki Mátyás. Itt senki se tudja róla, hogy valaha méltóságos úr volt, csak Matykó bácsinak hívja mindenki, s ez neki jobban esik, mintha fölséges úrnak szólítanák. Az újmalajdoki iskolamestert meg Dióbél-Törőcsiknek hívják. Azt beszélik róla, hogy Kossuth Lajos katonája volt valaha...
Bíró,
tanító együtt élnek, együtt laknak, együtt járnak, mint édes egytestvérek.
Együtt laknak a három diófa alatti fehér falú, hajnalicskás tornácú kis házban.
Együtt járnak az iskolába, gyerekeket tanítani szépre, jóra, együtt járnak
békességet, szeretetet hirdetni a faluba. Együtt járnak ringó vetések, gazdagon
megáldott szőlők közt, s boldogan mondogatják egymásnak:
-
Emlékszel? Ott volt a nádkunyhónk, ahol most a templom van.
Együtt
bolyongnak a régi Malajdok elhagyott utcáin, ahol térdig fölbokrosodott már a
gaz. Ember nem lakja már azt, mind átköltözött a népe Újmalajdokra. Bíró,
tanító együtt mennek mindennap a temetőbe is, s elbeszélgetnek annál a sírnál,
amelyik fölött legdúsabban nyílik a vadrózsa, leghangosabban dong a vadméh.
Fejfájára csak ennyi van írva:
TILINKÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése