11. mese

Az állatok hálája (Szavak száma: 550)

Volt egyszer egy szegény vándor, aki széltében-hosszában járta a világot. Egyszer rengeteg erdőn vezetett keresztül az útja. Ahogy ment, mendegélt, farkasvermet pillantott meg az ösvény mellett. Lenézett a mélybe, s látta, hogy egy ember van a verem fenekén. – beleszakadt a szerencsétlen a farkasverembe.

Az az ember gazdag aranyműves volt, s nem egyedül esett a verembe: ott volt egy majom is, egy gyík meg egy kígyó.

Megesett rajtuk a vándor szíve, lebocsájtott egy kötelet a verembe, megmarkolta jó erősen, s lekiáltott az aranyművesnek, hogy másszék fel rajta. De nem ő, hanem a majom kapaszkodott fel elsőnek, és gyorsan kiugrott a veremből. Leeresztette a vándor másodszor is a kötelet – a gyíkocska surrant fel rajta. Amikor harmadszor leeresztette, a kígyó tekerőzött ki a veremből. Megköszönte a három állat a vándor jóságát, s búcsúzóul azt mondták neki:

-       Jótett helyébe jót várj! Megháláljuk jóságodat, számíthatsz a szolgálatunkra. De ha azt az embert megmented, ne várj tőle semmi jót, mert nincs hálátlanabb teremtmény az embernél! Ezt mi már megtanultuk, vésd te is az eszedbe!

Azzal eltűnt a három állat, a vándor azonban azt gondolta, segítenie kell szerencsétlen embertársán. Leeresztette hát a kötelet negyedszer is a verembe, s felhúzta az aranyművest. Az megköszönte a jóságát ékes szavakkal, aztán elbúcsúzott tőle, hazaindult szülőföldjére.

Tovább ment a szegény vándor, s útjában elért arra a vidékre, ahol a majom, a gyík meg a kígyó lakott. Megörültek neki az állatok, ellátták minden jóval.

A majom friss gyümölcsöt, édes fügét szedett neki, a kígyó mutatott egy hűvös barlangot, ahol kipihenheti magát, a gyíkocska meg eliramodott, egyenest a királyi palotába, elcsent egy fényes aranyat, azt vitte a vándornak, mert egy lyukas garasa sem volt. De nem árulta el, hogyan tett szert a kincsre.

Megköszönte szépen a vándor, evett-ivott, pihent egy jót, aztán elindult a király városába, megkereste az aranyművest, akit felhúzott a farkasveremből. Mutatta neki az aranyat, hátha megvenné.

Az aranyműves azonban látta, hogy az arany a király tulajdona. Nem szólt egy szót se a vándornak, hanem elment a palotába, és jelentette a királynak, hogy megfogta, és házában őrzi a tolvajt, aki aranyat lopott a király kincstárából.

A király gazdagon megjutalmazta, s elküldte nyomban poroszlóit az aranyműves házába: fogják meg a tolvajt, s vigyék egyenest a vesztőhelyre.

A poroszlók úgy tettek, ahogy uruk parancsolta. A szegény vándornak, amikor a vesztőhelyre kísérték, eszébe jutott az állatok intelme és felsóhajtott:

-       Ó, bár megszívleltem volna tanácsotokat, hűséges állatok!

Éppen arra siklott a kígyó, s meghallotta a vándor szavát. Törte a fejét, hogyan segíthetne rajta.

Ott ment el az úton a király kisebbik fia; a kígyó odacsúszott hozzá, és megmarta a lábát.

Megrémült a királyfi kísérete, ki orvosért szaladt, ki kuruzslóért. De egyik sem tudott segíteni rajta. Felkiáltott akkor a király legkisebb fia:

-       Hozzátok ide azt a szegény vándort! Hátha az meg tud gyógyítani!

Eloldozták a vándor köteleit, vezették a király elé. Megkérdezte tőle a király:

-       Hogy kerültél országomba, s mért adtad tolvajlásra a fejedet?

Elbeszélte rendre a szegény vándor, hogy mentette ki a farkasveremből az állatokat, akik meghálálták tettét, meg az aranyművest, aki gonoszsággal fizetett érte. Aztán rátette kezét a királyfi sebére, és így kiáltott:

-       Ha ártatlan vagyok, gyógyuljon meg a királyfi!

Még végig se mondta, meggyógyult a királyfi, nem győzött örülni felséges apjaura.

Megjutalmazta gazdagon a vándort, s helyette a hálátlan, gonosz aranyművest vitette a vesztőhelyre.