989. mese

MANABUS TÖRTÉNETEI (1. rész. Szavak száma: 483)

Születése

Élt egyszer egy vénasszony, Nokomisnak hívták. Ő volt a föld. Volt egy lánya. Ez a lány lett Manabus anyja, Manabusé, aki a tűz is, és nyulacska alakjában látta meg a napvilágot.

Manabus anyja meghalt. Nokomis magára maradt a nyulacskával.

Nokomis az ölébe vette, és így becézgette:

- Aranyos, kicsi nyulacskám, drága Manabusom.

A vénasszony szeretgette, ápolgatta.

A kis fehér nyúl nőtt, növekedett, míg egy szép napon emberré nem változott.

Így született Manabus.

Néhány erőteljes lépést tett a vigvam talaján, az egész föld megingott alatta. Ellenségei, a föld alatt élő gonosz szellemek, az Anamaqkiuk így szóltak egymáshoz:

- Mi történhetett? Valahol biztosan egy nagy manido született! - és ezzel haladéktalanul hozzáláttak útját-módját keresni, hogyan pusztíthatnák el Manabust.

Felgyújtja a medve bundáját

Egy napon Manabus az erdőbe ment vadászni, de üres kézzel tért vissza vigvamjába. Amikor belépett, látja ám, hogy nagyanyja szépen fésült hajjal, igen ünnepélyesen ül ott a gyékényen. Így szólt hát hozzá:

- Látom, nagyanya, szépen megfésülködtél, tiszta ruhát öltöttél. Látogató járt itt talán?

A nagyanya nem adott kielégítő választ, a fiú abbahagyta hát a kérdezősködést, de gyanú ébredt benne, hogy valaki itt járt, és a vénasszony ezt el akarja titkolni előtte.

Másnap Manabus ismét az erdőbe ment, és visszatértekor ismét ott találta nagyanyját a gyékényen ülve, éppen úgy, mint tegnap. A fiú nem szólt, de gyanúja, hogy valaki távollétében itt járt a vigvamban, megerősödött.

Másnap minden ugyanígy ismétlődött meg.

Ezért aztán negyednap Manabus megint úgy tett, mintha vadászni indulna, de visszalopózott a vigvam közelébe, hogy meglesse, vajon ki is lehet nagyanyja látogatója. Sejtette, hogy egy medve, de biztos akart lenni a dolgában.

Nem kellett soká várakoznia.

Csörtetve, dörmögve jött a medve az ösvényen.

Manabus megvárta, amíg a medve belép a vigvamba, akkor meggyújtott egy száraz nyírfakérget, és erős tüzet élesztett. A tűzzel a vigvamhoz szaladt, félrerántotta a függönyt.

Ott ült a medve Manabus nagyanyjával a gyékényen.

A fiú rádobta a medvére az égő nyírfakérget, az állat vastag, száraz bundájába rögtön bele­harapott a láng.

A medve egy ideig a fájdalomtól üvöltözve ide-oda rohangált, hempergőzött, aztán kirohant a vigvamból, egyenest a folyó felé, de mielőtt elérhette volna a hűsítő hullámokat, holtan rogyott össze.

Manabus, miután a lángoló nyírfakérget a medvére hajította, azonnal visszaszaladt a sűrűbe, és elrejtőzött a bokrok között. Mikor az égő bundájú, rohanó medvét megpillantotta, nyomába szegődött.

Mikor pedig az állat holtan rogyott össze, odalépett hozzá, és vonszolni kezdte a vigvam felé. Behúzta a vigvamba nagyanyja lába elé, és így szólt:

- Nézd, nagyanya, sikerült elejtenem egy medvét. Végre lesz mit ennünk.

- Hogyan ölted meg, kis unokám? - kérdezte a vénasszony.

- Éppen az imént sikerült elejtenem - felelt, és mégsem felelt Manabus nagyanyja kérdésére, mert el akarta titkolni, hogy lángra lobbantotta a medve bundáját.

Aztán hozzálátott, megnyúzta, feldarabolta a medvét, és egy szép darab hússal megkínálta a nagyanyját.

A vénasszony azonban felháborodottan utasította vissza:

- Nem, nem, kis unokám! A medve jó barátom volt, nem ehetem belőle!