470. mese

A BOSZORKÁNY NYÁRFÁJA (Szavak száma: 1883)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer két fivér, akik egyszer elmentek vadászni. Az erdőben talál­koztak egy kutyával. Az idősebb megkérdezte: „Lelőjük?”

„Ne lőjetek le engem,” kérte a kutya. „Mindkettőtöknek adok három-három kutyakölyköt. Ennek az első kettőnek a neve: Megfogó. A másik kettőé: Eltörő, a harmadik kettőé pedig: Szorongató. Amikor az elsők megragadnak valamit, az csak úgy porzik, amikor a másodikak eltörnek valamit, az csak úgy recseg-ropog, és amikor a harmadikak szorongatnak valamit, az szinte elfolyik.”

Jól van. Egy pillanat múlva találkoztak egy farkassal. Az idősebb testvér kérdi a fiatalabbtól: „Lelőjük?”

„Ne lőjetek le engem,” kérte a farkas. „Mindkettőtöknek adok egy-egy farkaskölyköt. Azok nagyon jól fognak szimatolni.”

Rendben. Egy idő múlva találkoztak egy medvéével. Az idősebb testvér kérdi a fiatalabbtól: „Lelőjük?”

„Ne lőjetek le engem,” kérte a medve. „Mindkettőtöknek adok egy-egy medvebocsot, azok nagyon fognak hízelegni.”

Rendben. Egy idő múlva találkoztak egy hiúzzal. Az idősebb testvér kérdi a fiatalabbtól: „Lelőjük?”

„Ne lőjetek le engem,” kérte a hiúz. „Mindkettőtöknek adok egy-egy hiúz kölyköt, azok nagyon fognak karmolni.”

Rendben. Egy idő múlva találkoztak egy rókával. Az idősebb testvér kérdi a fiatalabbtól: „Lelőjük?”

„Ne lőjetek le engem,” kérte a róka. „Mindkettőtöknek adok egy-egy kis rókát, azok nagy doktorok lesznek.”

Rendben. Egy idő múlva találkoztak egy szarvassal. Az idősebb testvér kérdi a fiatalabbtól: „Lelőjük?”

„Ne lőjetek le engem,” kérte a szarvas. „Mindkettőtöknek adok egy-egy kis szarvast, azok jó teherhordók lesznek.”

Rendben. Egy idő múlva találkoztak egy őzzel. Az idősebb testvér kérdi a fiatalabbtól: „Lelőjük?”

„Ne lőjetek le engem,” kérte az őz. „Mindkettőtöknek adok egy-egy őzgidát, azok nagyon jól fognak szaladni.”

Rendben. Egy idő múlva a találkoztak egy nyúllal. Az idősebb testvér kérdi a fiatalabbtól: „Lelőjük.”

„Ne lőjetek le engem,” kérte a nyúl. „Mindkettőtöknek adok egy-egy kisnyulat, azok jó ugrók lesznek.”

Ekkor a legények fogták az állatokat, a segítőiket, és arra gondoltak, hogy el kell válniuk. De mielőtt elváltak volna, mindketten beledöfték a bicskájukat egy óriási tölgyfa törzsébe. Ha valamelyikük visszatér ide, és azt látja, hogy a testvére kése rozsdás, tudnia kell, hogy a test­vé­rének rosszul megy a sorsa. Ellenben ha a kés pengéje fényes, akkor ellenkezőleg: minden a legnagyobb rendben van. Az idősebb fivére körbe indult, a fiatalabb egyenesen előre. Másnap az idősebb eljutott valamilyen várba. A vár teljesen kihalt, benne csak egyetlen egy lányt talált.

„Kislányom, húgocskám, hol vannak a többiek?”

„A többiek a fehér szarvas után iramodtak és kővé változtak, az apámmal is ez történt.”

„Igen, ők segítők nélkül mentek, de énnekem vannak segítőim, így elkapom a szarvast.”

Kiment, és látja, hogy igen, a fehér szarvas ott van a vár mellett, ő ekkor a segítő társaival utána eredt. És egyszerre csak eltűnt a szarvas. Az idősebb fivér ekkor felemelte a tekintetét a magasba, és a vén nyárfán megpillantotta a boszorkányt. „Gyere le, te vén boszorka, vagy utánad küldöm ma medvét, hogy lehozzon téged.”

„Megyek már, megyek, csak engedd meg, hogy megkössem a segítőtársaidat, nehogy meg­harap­janak.”

A legény megengedte, de mihelyt hozzájuk ért a boszorkány, minden állat, minden segítő társa és maga az idősebb fivér is kővé változott.

Hosszú idő múlva a fiatalabb testvér elért a tölgyfához, és meglátta, hogy a testvére kése teljesen berozsdásodott. Azonnal elindult megkeresni a fivérét, és eljutott ugyanabba a várba, ahol az az egyetlen lány élt.

„Lányom, lányom, húgocskám, hol vannak a többiek?”

„A többiek üldözőbe vették a fehér szarvast és mindenki kővé változott. Egyszer eljött egy vitéz mindenféle állatokkal, a segítőivel, és azt gondolta, hogy el tudja kapni a szarvast, de mi történt? - ő is kővé változott.”

„Az az én bátyám, az én bátyám, hogyan lehet megmenteni?” - „A bátyádat meg nem mented, inkább saját magadat mentsd meg, és ha lehetséges, engem is vigyél innen magaddal! Legény, nem tudod, hogy a nyárfán itt van egy boszorkány. Egyetlen szavával, egy kis pálcával kővé varázsol téged, engem és az állataidat örök időkre. És bosszút áll, ha csak megtudja, hogy itt tartalak téged. Fussunk, itt az idő!”

A legény felugrott a farkas hátára, ölébe vette a lányt, és menekülnek. Ekkor a föld döngeni kezdett, ment utánuk a boszorkány. A fiú látta, hogy a farkas nem tud elmenekülni, ezért a lánnyal együtt átszállt a medve hátára. De a boszorkány csak jött, és egyre közelebb, egyre közelebb ért. Ekkor a fiú a lánnyal az ölében átszállt a szarvas hátára. De a boszorkány egyre közelebb ért. A nyúl repült, amint tudott, az őz száguldott, amennyire bírta a lába, a farkas, a medve, a róka egymás után, mint a szélvész. A görbelábú hiúz botladozik, el-elesik, de a Megfogó, Eltörő és Szorongató vicsorítja a fogait. Ők mégis egyedül vannak. A sebes szarvas is, végül úgy vélte, hogy a boszorkány mindenkinél sebesebb. Ezt mondja a legénynek: „Dörzsöld meg a jobb szarvamat, onnan előjön egy fésű. Azt a fésűt dobd át a bal válladon, de ne nézz hátra!”

A fiú át is vetette a fésűt a bal vállán, és a háta mögött egy nagyon sűrű, zöld erdő nőtt. A bo­szor­kány azonban azon is áttört. A szarvas most ezt mondja a legénynek: „Dörzsöld meg a jobb szarvamat, abból előkerül egy köszörűkő. Ezt a köszörűkövet dobd el a bal válladon át, de ne nézz hátra!”

A legény átdobta a köszörűkövet a bal vállán, és lám, a háta mögött egy nagyon nagy, nagyon magas hegy emelkedett ki a földből. A boszorkány azonban azon is átkelt. A szarvas ekkor ezt mondta: „Dörzsöld meg a jobb szarvam, akkor kapsz egy kendőt. Dobd át ezt a kendőt a bal válladon, de ne nézz hátra!”

A legény átdobta a kendőt a bal vállán, és íme, a háta mögött egyszerre egy tűzfolyó kelet­ke­zett. A boszorkány ezen nem tudott átkelni. A legény ekkor leszállt a szarvas hátáról és meg­pihent. De nem tudott sokáig pihenni, mert valamilyen kunyhót kell emelni, ahol lefekhet. Most mindannyian munkába kezdtek. El is csodálkozott, hogy milyen gyorsan ment a munka: az egyik viszi, a másik dobálja, a harmadik emeli, a negyedik húzza, az ötödik elhelyezi, a hatodik befedi.

Amikor már mindannyian lefeküdtek, a szarvas kivezette a legényt és így szólt hozzá: „Most vágj le, és a fejemet ásd el a küszöb alá, a testemet pedig a padló alá. Most meg tessék, itt van ez a fonal, jól vigyázz rá! És amikor egyszer innen elmész, akkor a fonalat háromszor tekerd össze jobbról balra, kötözd fel vele a fejemet a testemre és akkor újra élni fogok.”

„De mondd, kedves szarvas, hogyan vágnálak le téged, a megmentőmet?”

„Ne jajgass, talán én rosszra tanítottalak? Ez is csak a javadra lesz.”

A fiú megtette, amire a szarvas utasította, és a szalagot az ablakba tette.

Reggel arra gondolt, hogy az állataival, a segítőtársaival vadászni kell menni, hogy ne éhezze­nek. A lány otthon maradt, és ekkor meglátta a fonalat, és így gondolkodott: „Nem heverhet itt ez a jó fonál. Kötök belőle harisnyát.”

Amint a harisnyát kötötte, a fonalat balról jobbra tekerte. Ebben a pillanatban a tűzfolyó fölött megjelent egy vashíd, és azon átkelt a folyón a boszorkány. Most rohannak az állatok a boszor­kány ellen. Az nem tudott mit tenni, mert a nagy sietségben a nyárfa mellett hagyta a botját. De talán nincs elég esze? Egy, kettő! Kész egy nagy gödör, és amikor, zsupsz, mind benne is vannak, rá egy háromhüvelyknyi vastag vasajtó, és most hová? A fiú meg a lány szorult helyzetbe került. A boszorkány csak nevet és kezd befűteni a fürdőben, hogy tisztára megfürödjön, majd elkészítse a reggelit. Amíg melegszik a fürdő, a boszorkány lefeküdt a nap­ra. Még nincs elég meleg, a szarvas feje megszólal: „Te ostoba, mit sietsz azzal a fűtés­sel? Csak három vasajtót törtek ki. Jó sokáig igyekezz, míg minden ajtó ki nem lesz törve.”

A szarvas feje jól kijött, a boszorkány ott van mellette: „Fekszem, fekszem, nem tudom ki­vár­ni. Mi történt - hamar meleg lesz már?” „Egy számára félig elég lenne, de kettő számára még rá kell tenni,” „No, ha ilyen sokáig elhúzódik, akkor kettőt egyáltalán nem akarok regge­li­re.” Ezt mondva, a boszorkány elkapta a lányt, és kihúzta az elülső fogát, ami teljesen arany­ból volt. Azt a fogat a lánynak maga a Szerencse anyó ajándékozta, és amikor az nem volt a szájában, meg kellett halnia. A boszorkány beletette a lányt egy vasládába, és elásta a kereszt­úton. Amint a boszorkány ott tevékenykedett, a szarvas feje ismét megjelent.

„Megint három ajtót kitörni!” A boszorkány visszatérve a lány temetéséről, még jobban meg­éhezve, így kiáltozott: „Gyorsabban fűteni, ha nem lesz mindjárt, akkor megeszlek mocsko­san!” „Meglesz, meglesz mindjárt, csak még a víznek meg kell melegednie.” A boszorkány visszafeküdt a napra, a szarvas feje megint megszólalt: „Most törjétek ki az utolsó ajtót! No most várjátok a segítséget!” Nem telt el hosszú idő, és minden állat, minden segítő, megjelent. Mindegyik jól elrejtőzött: a nyúl a pad alatt, az őz a polc alatt, a róka az ajtóban, a farkas a kádban, a medve a kemence sarkában, a hiúz a lyukban, a Megfogó, Eltörő, Szorongató és a legény a kemencében. Egy pillanat múlva jön a boszorkány és kérdezi: „Készen van már?” „Igen, csak menj be!”

„Csikk!” az ajtó kinyílt és a boszorkány bement. Most aztán volt mit látnia! A Megfogó elkap, az Eltörő szakít, a Szorongató összeszorít, a medve üt, a farkas tép, a róka harap, a hiúz karmol, az őz rúg, a nyúl szalad, és a fiú forró vizes kannával mer. A boszorkányt nem tudták teljesen elverni, mert a fürdő ajtaja kinyílt és ő kiszaladt. Ekkor mindenki nagyon boldog lett. Azonban amikor a legény a lányról kezdett mesélni, az öröm csökkent, és mindenki együtte­sen a lányt kezdte keresni. A nyúl szalad előre, a farkas és a kutyák a nyomokat szimatolják, szimatolnak, szimatoltak, míg meg nem érezték a szagát. A hiúz és az őz mindjárt kiásta a vasládát, a medve kiemelte, a Megfogó, Eltörő és Szorongató feltörte a vasfedelet, és a róka, a doktor, a fejrésznél megtalálta az arany fogat. A legény visszatette a fogat a helyére, és ekkor meglátták, hogy a lány él, egészséges. Ekkor együttesen a fonallal feltámasztották a szarvast, majd mindenki elindult vissza a várba. Az úton az okos róka így szólt: „Mindent ki tudtunk szimatolni, de arra csak nem jöttünk rá, hogy a boszorkány a botját a nyárfán hagyta. Megint ilyen messzire kellett mennünk?”

„Nem számít,” mondta a szarvas. „Most ráparancsolunk a boszorkányra, hogy a bot nélkül másszon le a nyárfáról, ha nem fogad szót, kidöntjük a fát.”

Odaértek a nyárfához, és látták, hogy a boszorkány ott ült a fán és vacogott: „Fázom, fázom! Eresszetek le a földre, hogy megmelegedjem, de hogy az állataid meg ne harapjanak, engedd meg, hogy megérintsem a botommal!”

A legény egyáltalán nem figyelt rá, hanem így szólt: „Le ne gyere a bottal a földre. Azonnal mondd meg nekünk, hogy kik ezek a kövek?”

„Ezek emberek, ezek állatok!”

„Nos, rendben, ha ezek emberek és állatok, hogyan lehet visszavarázsolni őket? Ha nem akarod, ne mondd meg, de ha nem mondod meg, akkor a nyárfádat a földre döntöm.”

„Ne döntsd ki, ne döntsd ki - megmondom, mindjárt megmondom. Vegyél le a nyárfáról egy kis penészt, azzal kend be a köveket, akkor életre kelnek!”

Így is történt. Feltámadtak az emberek, az idősebb fivér, az állatai, a segítőtársai, a lány apja, a lány anyja és minden alattvalójuk, nagyobb ott a tolongás, mint a piacon. Mindenki körül­állta a nyárfát, és ledöntötték a boszorkánnyal együtt. Amint leesett, nem tudta elkapni a botját, még csak a kezét sem tudta felemelni: az összes állat ráugrott és darabokra tépte. A fiatalabb fiú feleségül vette a lányt, és egyetértésben, boldogan éltek a szépen berendezett várban. A lány apja átadta a birodalmát a vejének.