988. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

MESE AZ ERŐS INDIÁNRÓL, AKI AZ EGET TARTJA (3. rész. Szavak száma: 1325)

A fiatal indián férfiak mindenféle versenyre készültek, birkózásra és kődobásra is. Egymással versenyeztek, és nagy kövekkel dobálóztak; azután fürödtek, és erősítő italokat ittak. Kiúsztak a tengerbe, még akkor is, ha jégtábla tűnt fel a vízben, és amikor visszajöttek, a főnök vessző­vel verte csupasz hátukat, hogy megedződjenek. Úgy tűnt, hogy a fiatal fiú minderről tudo­mást sem vesz.

Végre elérkezett a törzsek közötti verseny napja, és messziről gyülekeztek a versenyzők és nézők. A legerősebb férfiak összegyűltek, hogy kődobásban versenyezzenek. Az volt a győztes, aki a legtávolabbra tudott dobni.

A versenyzők közt volt egy híres harcos, egy erős férfi Gitrhahlából. A verseny során ő dobta legmesszebbre a követ. A gitrhahlai emberek nagyon boldogak voltak, s egymást bátorították.

Mikor így állt a verseny, a fiatal fiú is odament, ahol a versenyzők állottak.

A rokonok rá akarták bírni a fiút, hogy ne versenyezzen, hisz nem készült a versenyre, s csak szégyent hoz a törzsre, de ő nem hallgatott senkire. Odament a kőhöz, amelyekkel a ver­senyzők dobálóztak, s azt mondotta:

- Miért dobálóztok ilyen kis kaviccsal, ez csak gyerekeknek való!

Azzal könnyedén felemelt egy jókora sziklát, elhajította, s a szikla sokkal messzebbre repült, mint a kisebb kövek, amelyeket a többi versenyző dobott el. A tszimsianok boldogok voltak, az ellenfelek pedig, akik eddig dicsekedtek, szégyenkeztek.

A legény ezután visszament a házba. Nem érdekelte, hogy tovább mi történik, nem vett részt a víg táncmulatságban.

Azután elkezdődött a birkózás. Az első verseny győztese megvívott a következő jelentke­zővel, és ez így ment egymás után, amíg csak egyetlenegy ember maradt a küzdőtéren: egy hatalmas óriás. Dicsekedve hívta a többieket, hogy jöjjenek, szálljanak harcba vele.

- Hol vannak a tszimsianok bátor és erős férfiai? - ingerkedett. - Gyertek, próbáljatok legyőzni!

A tszimsian férfiak szótlanok maradtak. Senki sem volt köztük, aki fel tudta volna venni vele a versenyt. És íme, ekkor megjelent az ifjú, akit piszkosnak gúnyoltak, és megindult az óriás felé.

Lassan, nyugodt mozdulatokkal levette ruháját, és a sok néző gúnyolta a tszimsianokat a piszkos fiú miatt. Az óriás támadott, de az ifjú megragadta, s az óriás a levegőbe repült, és úgy esett vissza, hogy ropogtak a csontjai. A gitrhahlai törzs férfiai most bezzeg szégyenkeztek, hogy egy ilyen hamujankó győzte le az ő bajnokukat, és méghozzá úgy, hogy ropogott minden csontja.

A tszimsian törzs tagjai pedig igen boldogok voltak.

Vége volt a birkozóversenynek, és új erőpróba következett. A versenyzőknek egy fát kellett kitépniük a helyéről s az erdőből levinni a tengerpartra. Megállapodtak, hogy az lesz a győztes, aki a legnagyobb fát tudja kitépni és a legtávolabb elvinni.

Először egy közeli fát választottak ki, s egyik versenyző a másik után próbálkozott, de senki sem tudta tövestül kitépni a fát. Végül egy ember a vudsté törzsből törte ki a fát. Ez a törzs állott most a verseny élén, és ezért mindenki mást lenéztek, gúnyoltak.

Egyszerre csak megjelent a piszkos fiú. Fölnézett a fára, amelyet ki kellett volna tépnie, és így szólt:

- No hiszen, ti erős férfiak, egy bokrocskával játszadoztok? Hiszen ott van egy igazi nagy lucfenyő!

Azzal egy fára mutatott, amely a dombon állott. Felsétált szépen kényelmesen a fához, és rázni kezdte. Azután kitépte az alsó ágakat anélkül, hogy eltörte volna őket. Ezt követően meg­ragadta a fatörzset, és szép, büszke mozdulattal kiemelte a talajból gyökerestül. Így vitte le a tengerpartra.

Az emberek elégedetten morajlottak, a vudsté törzs tagjai a bámulattól és rémülettől szinte megmerevedtek. Hiszen a fiatal férfi nemcsak hogy elérte az ő legerősebb emberüket a versenyben, hanem sokkal nagyobb fát vitt le a vízpartra.

Az ifjú híre messze országokba eljutott. Sok állat is hallotta hírét, és egymás után jöttek megvívni vele; először a puma, a grizzli medve, majd a farkas. Sorra legyőzte őket.

Azután elindultak az erdők is. Betörtek abba a faluba, ahol a hős lakott, és pusztulással fenyegették a kunyhókat. Csakhogy a legény kitépte a gyorsan közeledő fákat.

Ekkor a hegyek támadtak a falura. A hős azonban visszatolta a hegyeket, egyiket a másik után, amíg csak arra a helyre nem kerültek, ahol ma is állnak.

Ebben az időben a világ végén állott egy ember, aki a világot egy pózna segítségével tartotta. Fenyőből volt ez a pózna, s a kacsák gyakran jártak oda hozzá, és az ember ízületeit zsírral kenegették. Amikor csak megmozdult, mozgott a föld. Amikor másik kezébe tette át a póznát, hatalmas földrengés volt. Ez az ember már vénséges vén volt, és nagyon szeretett volna meg­pihenni.

Az ifjú, aki a búvármadártól kapta erejét és a viharmadártól hatalmát, a tűz mellett feküdt, mint rendesen, nem törődött senkivel, és ideje nagy részét alvással töltötte. A rokonai megint gúnyolni kezdték, mintha nem is ő mentette volna meg a törzset a szégyentől és a vereségtől. De az emberek hálátlanok és feledékenyek.

Egy éjjel, mikor mindenki aludt, hatalmas csónak jelent meg a parton, nem messze a kunyhó­tól, amelyben az ifjú lakott.

A kormányos partra ugrott, és azt mondotta:

- Várjatok, majd én megkeresem azt a legényt!

Azzal egyenesen a ház felé tartott, ahol az ifjú lakott nagybácsikájával. Odalépett az alvó legényhez, megrázta, és így szólt hozzá:

- Érted jöttünk, fiam. Nagyapád már nagyon gyönge, és azt akarja, hogy te vedd át az ő helyét.

Felébredt a legény, és anélkül, hogy bárkitől búcsút vett volna, követte az idegent a csónakhoz. Leült a csónak orrába, s a kormányos parancsot adott az indulásra.

Senki sem evezett, s a csónak mégis haladt, gyorsan tört előre a habokon keresztül. Ez a csónak ugyanis élő volt, fekete hal, s a csónakos az ő hátán ült. Amikor már messze kiértek a tengerre, ahonnan nem látszott a szárazföld, egy kopár szigethez érkeztek. Itt kikötöttek, és a hajó legénysége, amely eddig ember formájú volt, sorra viharmadárrá változott. Csak a kor­mányos tartotta meg emberi formáját, s így szólt a fiatalemberhez:

- Nagyapád nagyon öreg már, fiam. Ezért küldött érted. Itt van az ideje, hogy átvedd a helyét. Sok éven keresztül edzett téged, és most mindent és mindenkit le tudsz győzni. Neked kell folytatni azt a munkát, amelyet ő elkezdett. Kövess engem!

Senki sem szólt többet, hanem elindultak az úton, amely a sziklás sziget közepére vezetett. Ezt az ösvényt mindkét oldalon kacsák és viharmadarak őrizték. Végül az ösvény is véget ért. Ekkor az a viharmadár, amely még emberi alakot viselt, lehajolt, és elhúzta a követ a nyílásról, amely a föld belsejébe vitt. Itt egy hosszú létra állt. Lementek a létrán a föld belsejébe. Addig ereszkedtek lefelé, amíg egy négyszögű deszkaoszlophoz nem értek. Ennek az oldalfalai mere­deken lefelé haladtak, és nem látszott, hol érnek véget. Az emelvény közepén nagyon öreg ember ült, térde közt tartott egy hatalmas póznát. Ekkor megszólalt a viharmadár:

- Nagyapád tartotta fenn a világot, amióta létezik, de most már öreg és elgyengült. Te veszed át a helyét, miután megtudtad, mi a feladatod.

A vénséges vén ember, amikor meglátta a fiatalt, így szólt hozzá:

- Már régóta várok rád, unokám, de meg kellett tudnom, vajon elég erőd van-e ahhoz, hogy a világot tartsad. Ezért gyakoroltam veled éjszakákon át, ezért nyertél meg mindenféle versenyt. Most már biztosan elég erős vagy, halld hát tanításomat. A kacsák és viharmadarak lesznek a hírnökeid, ők hoznak neked ételt és italt. Ízületeidet is ők kenegetik olajjal. Azt is tudják, hogy hol találnak meg engem, ha innen elmegyek. Ne felejtsd el, hogy nyugodtan kell maradnod, mert valahányszor megmozdulsz, megremeg a föld. Ha nem bírod erővel, akkor vége lenne a világnak, mindenki elpusztulna.

Amikor a vénséges vén ember mindezt elmondotta, nagyon lassan fölkelt, s a fiatal ember leült a helyére. Az öreg a kezébe adta a póznát, majd így folytatta:

- Most pihenni térek. S nyugodtan alszom, mert tudom, jól teljesíted a feladatodat.

Amikor reggel felébredtek a tszimsian indiánok, látták, hogy az ifjú alvóhelye üres. Mindjárt sejtették, hogy a szellemek vitték el, s a bácsija meg annak a felesége mondogatták, hogy semmi baj nem érheti, hiszen ő maga is szellem. Nem olyan, mint a többi indián. Ezért tudta azokat a csodákat véghezvinni, melyeken mindnyájan álmélkodtak.

- Talán még találkozunk vele - mondták -, de bármit is tesz, bizonyos, hogy fontos dolgot cselekszik.

Az indiánok még soká keresték az ifjú embert, de soha többé nem találtak a nyomára.