2023. július 14., péntek

969. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

AZ ÁLLATOK EREDETE

SZVANIZIT UTAZÁSA (2. rész. Szavak száma: 1036)

Belépett az ajtón.

- Azért jöttem, hogy megkérjem a lányodat - mondta a főnöknek.


- Ó, nem tudom! Még soha senki nem kérte meg a lányomat. Te biztosan nagyon messziről jössz.

- Messziről - felelte Szvanizit -, bizony messziről jöttem, sok falut láttam utazás közben, de amikor megpillantottam a te házadat, azonnal nagyon megtetszett nekem, ezért hát kikötöttem nálatok.

- Nem ígérhetem neked a lányom kezét - szólt a főnök -, de megkérem az anyját, kérje meg, hogy keljen föl, és nézzen meg téged. Ha megtetszel neki, nem tagadom meg tőle beleegyezé­semet.

Anyja kérésére a lány fölkelt, rávetette szemét Szvanizitra, és rögtön beleszeretett. Anyja azonnal pártul fogta szerelmét, apja is beleegyezett. Szvanizit tehát visszatérhetett a partra, megparancsolta embereinek, hozzák fel a két halom takarót, melyeket szerencsejátékon nyert, mert ezt szánta nászajándékul menyasszonya szüleinek.

Mikor a takaróhalmok köteleit elvágta, az egész ház telis-tele lett takarókkal. Azt tanácsolta menyasszonya apjának, hogy az egyik halmot ossza szét a rokonságnak, a másikat meg tartsa meg magának.

Ezután megtartották a menyegzőt, Szvanizit emberei együtt ünnepeltek a falu lakóival.

Mikor az ünnepség befejeződött, Szvanizit így szólt az apósához:

- Embereim most hazatérnek, és hírül adják, hogy feleségül vettem a lányodat, én egy ideig veletek maradok.

- Jól van - felelte az após -, ha eljön az ideje, és haza akarsz térni, majd elkísérünk.

Így aztán Szvanizit hazaküldte az embereit, jómaga pedig a felesége családjánál maradt. Éjszakára felkapaszkodott asszonyával az emeleti helyiségbe, és ott aludt. Észrevette, hogy a csillagszemű lazacok tűzifa helyett az indiánok haszonnövényeinek szárával fűtenek. Ezért van aztán, hogy még mai napság is, ha Fraser-melléki indiánok megsütik az első fogás csillag­szemű lazacot, mindig e növények magjával szórják be a halat.

Szvanizit vendéglátóinak még egy különös szokását figyelte meg. Reggelente, mikor felesége nővérei és fivérei lementek fürödni a folyóra, az anyjuk mindig egy halat hozott a partról, de úgy ölelte magához, mintha szopós csecsemője volna. Aztán megsütötte, és feltálalta Szvani­zitnak és feleségének. A fiatalasszony mindig gondosan kezet mosott evés előtt, példáját tehát Szvanizit is követte. Apósa és anyósa gyakran figyelmeztette, nehogy eltördelje a halszálkákat vagy a gerincet, hanem gondosan gyűjtse össze. Miután ettek, és ismét kezet mostak, az anyós összeszedte a halszálkákat nagy gonddal, és levitte a partra, míg Szvanizit és felesége lepihen­tek. Mikor néhány perc múlva az anyós visszatért a partról, egy fiatal fiúcska jött vele nagy vidáman ugrándozva.

Mindez pedig naponta ismétlődött, reggel és este.

Szvanizit sokat töprengett ezen a furcsa, különös szokáson, s végül elhatározta, hogy egy kísér­letet tesz.

Egy reggel, mikor anyósa reggelizni hívta, a fatálból a hal fejrészét vette ki magának, és egy vékonyka szálkát elrejtett belőle a szájában. Az asszony szokás szerint nagy gonddal össze­gyűjtögette a halszálkákat, levitte a partra, bedobta a vízbe. Ott aztán, mint azelőtt is minden­nap, átváltoztak egy fiatalka fiúvá, de ezúttal a fiú, ahelyett, hogy kijött volna a vízből, körbe-körbe forogni kezdett, és képtelen volt lábra állni. Az asszony rémülten rohant vissza a házba, elmondta a dolgot férjének, aki így szólt Szvanizithez:

- Te rejtetted el az egyik szálkát?

- Nem én - hazudott Szvanizit.

- Biztosan félrecsúszott a szádban - szólt a főnök, majd rákiáltott Szvanizitra: - Azonnal nyisd ki!

Szvanizit kitátotta a száját, apósa pedig belenyúlt, és diadallal húzta elő a szálkát.

- Kíváncsi voltam, szerettem volna tudni, hogy mit eszem - vallotta be Szvanizit.

A főnök nem válaszolt, hanem nyakába szedte a lábát, rohant le a partra, és behajította a szálkát a vízbe, a kínlódó fiú felé.

A szálka azon nyomban behatolt a fiú fejébe, úgyhogy most már ki tudott jönni a partra. Apa és fia visszatértek a házba.

- Ma éjszaka mondd el a férjednek - szólt oda a főnök a lányához -, hogy kik vagyunk, és hogyan teremtettünk.

Miután nyugovóra tértek, az asszony így szólt Szvanizithez:

- Mi vagyunk a csillagszemű lazacok. Az év nagy részében úgy élünk, mint az emberek, ilyen­kor ez a vidék a hazánk, de egy bizonyos évszakban lazacokká változunk, és a tengerben ván­do­rolunk.

Szvanizit velük maradt még néhány hónapon át, de végül is egyre erősebb honvágyat érzett. Így szólt hát a feleségéhez:

- Mondd meg apádnak, hogy vissza szeretnék térni hazámba, és téged is magammal viszlek.

Reggel, mikor lementek reggelizni, a lány így szólt a főnökhöz:

- Apa, az uram haza kíván térni, és engem is magával visz.

- Nagyon helyes - felelte a főnök -, elmehetsz vele az ő országába, mihelyt itt a nyár.

Mikor a nyár beköszöntött, Szvanizit és a felesége kenuba szálltak. A főnök néhány embere velük ment, hogy legyen, aki a kenuban evezzen, sokan pedig lazaccá változtak, és a vízben követték őket. Mikor a púpos hátú és a kutyalazacok látták, hogy uraik útra keltek, ők is követték őket. A kutyalazac azonnal útnak indult, a púpos hátú azonban egy napot késlekedett, mert kenut készített, így aztán csak egy év múlva jelent meg a Fraser folyóban.

Mikor a Határ-öblöt elérték, a kísérők így szóltak Szvanizithoz:

- Innen már magadnak kell továbbevezned hazáig. Most már vissza kell térnünk a falunkba, de jövőre, s azután is minden évben, eljövünk látogatóba.

Apósa még hozzátette:

- Jövőre, lányom, fivéreid és barátaid mind eljönnek hozzátok. A rövid utat választják majd Katzie felé, a Határ-öbölből fel a Szerpentin és Nikomeki folyókon.

Így aztán Szvanizit és felesége hazaeveztek, otthon várt rájuk az ember első felesége és gyer­mekei. Néhány hónapon át éltek éldegéltek csendesen, de mikor kitavaszodott, Szvanizit maga köré gyűjtötte népe fiatalasszonyait, és így szólt hozzájuk:

- Lazacfeleségem szeretne gyűjteni valamit. Menjetek csak vele, megmutatja nektek, mi az.

A lazacfeleség elvezette őket a mezőre, itt egy csalánszerű növényt mutatott nekik, hogy gyűjt­sék annak a szárát. A szárat kétfelé bontotta, a szálakat egy hasított végű boton áthúzkod­va megpuhította, aztán a combján kétszálú fonalat font belőle.

Az asszonyok kíváncsian figyelték, mit csinál, annyi csalánt gyűjtöttek, amennyit csak tudtak, majd maguk is fonni, sodorni kezdték a szálakat.

Ezután a lazacfeleség arra is megtanította őket, hogy kell a csalánfonalból merítőhálót kötni. Akkora merítőhálót kötött, mint egy kinyújtott emberi kar. Elmondta nekik azt is, hogyan fogják majd meg ezekkel a hálókkal az ő rokonait és barátait, amikor látogatóba jönnek.

Röviddel ezután fia született.

A Fraser folyóban még aznap nyüzsögni kezdtek a csillagszemű lazacok, pedig soha azelőtt meg nem jelentek ebben a vízben.

Az indiánok töméntelen lazacot fogtak új hálóikkal.

Szvanizit nagy szolgálatot tett az emberiségnek. Elhozta a csillagszemű lazacot egy messze távoli országból.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése