MESÉK
ÍRTA:
BENEDEK ELEK
Tündérországban. (3. rész. Szavak száma: 685)
Örült is, búsult is a király, meg a királynő, örültek azon, hogy a Bűbájos nem rabolhatja el innen egyetlen leányukat, ám, arra a gondolatra, hogy ki tudja, látják-e valaha vagy sem, hiszen ők öregek, meg vannak számlálva a napjaik, megeredt a könny a szemükből, sírtak, mint a gyermek. Mondjam, ne mondjam: hogy sírt, keservesen sírt a királykisasszony is?
- Ejnye, ejnye, - mosolygott a tündérkirálynő - hiszen még végig sem hallgattátok, amit mondani akarok, várjatok még a sírással. Hallgassatok csak ide: a csudafa tövéből éppen most újévkor egy kicsi palánta sarjadt ki. Ezt a palántát én kiásatom, arany cserépbe szépen beleültetem s vigyétek haza, otthon, a palota előtt, ültessétek el újholdkor, hét álló esztendeig öntözgessétek a tövét, akkor aztán épp olyan nagy és szép fa lesz, mint az én csudafám, s jöhet hozzátok akár száz bűbájos is, nem fogják elrabolni a leányotokat.
Bezzeg, felvidult egyszerre a királynak, a királynénak, s a királykisasszonynak az arca. Ölelték, csókolták a tündérkirálynőt, aztán kimentek a kertbe, hogy megnézzék a csudafát.
No, nem hiába volt csudafa a neve, csuda egy fa volt ez valójában. A teteje szinte az eget verte. Minden virágának más és más volt a színe, kettő sem hasonlított egymáshoz. Aztán megmutatta a tündérkirálynő a kicsi palántát is, amely olyan picike, parányi volt, hogy észre sem vették. De most már nem volt maradása Mirkó királynak s a királynénak. Sietve-siettek haza, hogy mielőbb elültessék a csudafa-palántát. A tündérkirálynő maga ásta ki kicsi, arany ásójával éjszakának idején a palántát, földet szitált arany cserépbe, abba nagy gonddal beleültette a fácskát s úgy adta át Mirkó királynak. Amint reggelre virradtak, keserves sírással elbúcsuztak a királykisasszonytól, mind fölkerekedtek, hajóra szálltak, az Arany-folyón áteveztek, feltelepedtek a hintókra, hét nap, hét éjjel mentek-mendegéltek s bár rettentő fáradtan értek haza, első dolga volt Mirkó királynak, hogy a csudafa palántáját elültesse. Újhold fénye mellett ültették el a palántát s alig készültek el az ültetéssel, hát, amint föltekintenek az égre, ott lebegett, a magas levegő-égben, fátyolkendőjét magasan tartva, a tündérkirálynő.
- Ime, eljöttem én is, hangzott a királynő hangja a magas levegő-égből, - hogy tanuja legyek a csudafa elültetésének. Fátyolommal eltakartam a holdat, visszatartottam a szelet, hogy sem a holdnak világa, sem a szélnek hidege a gyönge palántának, amig ültetitek, meg ne ártson.
Mirkó király hálásan, könnyes szemmel nézett fel a tündérkirálynő felé, ám, ő csak a hangját hallotta, látni nem látta, eltünt a tündérkirálynő nyomtalan a holdfényes éjszakában.
Akkor aztán Mirkó király nagy gondosan betakargatta a palánta tövét, finomra szitált földdel, tiszta színmézet csurgatott rá s im, halljatok csudát, a kis palánta egyszeribe ég felé fordította levélkéit s egy picike kis virág bimbózott ki rajta.
Oh, de boldog volt most az öreg király! Hogy megkönnyebbült a szíve! Még csak most győződött meg arról igazán, hogy ebből a palántából épp olyan csudafa lesz, mint amilyent Tündérországban látott. Avagy történhetik-e ez mással, mint csudafával, hogy már palánta korában, az elültetés pillanatában bimbó fakadjon rajta? Csuda nagy bizalom szállotta meg a szívét s mennydörgő hangján belekiáltott az éjszakába, a rengeteg erdő felé, ahol Bűbájos lakott:
- Hát gyere Bűbájos, gyere, most rabold el a leányomat!
Bűbájos pedig ezalatt szűntelen a rengeteget bújta, bolyongott jobbra-balra, helyét nem találta. Mind azon tünődött, mind azon törte a fejét, hogy s mint jusson a palotába, hogyan rabolja el a királykisasszonyt.
Azon az éjszakán, amikor Mirkó király elültette a csudafa palántáját, Bűbájos is feltekintett az égre, hadd lássa, hogy a hold fénye miért homályosult el oly hirtelen. S ime, megpillantotta a tündérkirálynőt, az ő legnagyobb ellenségét s most már tudta, a hold fénye miért homályosult el. Mindjárt eszébe jutott a Nagy Bűbájos mondása: megérezte, hogy a tündérkirálynő miért járt erre felé. Magánkívül rohant vissza a házikójába, ott nagy hirtelen felhőbe burkolózott és repülve-repült a királyi palota felé. Nem akart hinni a szemének, amikor látta, hogy tárva-nyitva a királykisasszony ablaka, egyetlen egy őrt sem látott sehol, egyetlen egy ajtó előtt sem, egyetlen ablakból sem világított ki mécses világa, sűrű sötétség borult a királyi palotára, mintha eleven lélek nem lakott volna benne. A királykisasszony ablakáról még az arany rácsok is le voltak szedve s a fehér selyem függönyöket vígan lebegtette ki- és befelé a lágy éjjeli szellő.
Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési
és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-534-6 (online)
MEK-22729
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése