MESÉK
ÍRTA:
BENEDEK ELEK
Tündérországban. (2. rész. Szavak száma: 773)
Nosza, mindjárt kiadta a parancsot a király, készüljenek a nagy útra. Lett erre rettentő nagy sürgés-forgás a palotában, egyszerre nyitottak ki huszonnégy szekrényt a leányok, cipeltek fel huszonnégy ládát az inasok, huszonnégy szekrényből szép sorjában kiszedték a királykisasszony drága köntöseit, csillogó, villogó drágaköveit, gyöngyeit. Lent az udvaron egy szempillantás alatt sorban állott temérdek hintó, valamennyinek arany, meg ezüst a kereke, arany a rudja is. Még egy szempillantás s a hintók előtt prüszköltek, ágaskodtak az aranyszőrű paripák. Minden hintó előtt hat paripa. Estére kelve megmozdult az egész udvar, indultak Tündérországba, azért este, hogy Bűbájos ne vegye észre útrakelésüket. Egy regiment katona ment elől, egy regiment katona a hintók mögött s minden hintó mellett lovas katonák léptettek. No, Bűbájos, most rabold el a királykisasszonyt!
Hét nap, s hét éjjel ment a végtelen hosszú menet, hét nap és hét éjjel mentek hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön át, s a nyolcadik napon érkeztek az Arany folyóhoz. Ennek a közepén volt egy gyönyörűséges szép sziget: ezen a szigeten lakott a tündér királynő.
Az Arany folyó partján sátrakat vertek s tizenkét apródot ladikon átküldtek a szigetre, hogy hírül vigyék a tündér királynőnek jövetelüket.
Na, volt öröm Tündérországban, amikor megtudták, hogy jön Mirkó király, hét ország ura, a feleségével, a leányával, az udvari néppel, s két regiment katonával! Azt sem tudta hamarjában a tündérkirálynő, hogy mihez fogjon, de aztán mégis csak magához tért, felfordíttatta a konyhákat, kinyittatta, szellőztette a szobákat s egyben parancsolta, hogy a legszebb hajót küldjék Mirkó király és kísérete elé. Ő maga is befogatott arany hintajába, úgy hajtatott a sziget szélére s várta az ő kedves komáját, komaasszonyát és keresztleányát. S im, egyszerre csak jött a tündérkirálynő hajója a vendégekkel s megzendült a zene valahol, Isten tudja, hol, oly szép zene, mintha égből szállott volna le minden egyes hangja. Pedig nem onnan szállott, láthatatlan tündérek zenéje volt ez.
Csudálkozva néztek körül a király és az ő népe, keresték, kutatták, hol zenélnek, de bizony nem találták, aztán, mikor megérkeztek a parthoz, amint a hajó kikötött, elnémult a zene, mélységes csend borult a hajóra.
Azt emberi szó nem tudja elmondani, mily nagy volt az öröm Tündérországban, amikor a partra kilépett Mirkó király és az ő népe! A tündérkirálynő nem tudott betelni a gyönyörűséggel, amint ölelte, csókolta az ő keresztleányát, aki, amióta nem látta, csudaszép leánnyá serdült. Mind körülötte lejtettek a tündérek is, fiúk és leányok. Végtelen nagy volt az örömük, hogy oly sok idő multán földi embert láttak a tündérszigeten, különösképpen, hogy láthatták a szép királykisasszonyt, aki szépségének híre bejárta az egész világot.
Nagy lassan szerteszéledtek a tündérek, magukra maradtak a tündérkirálynő meg az ő kedves vendégei. Akkor aztán mondta a tündérkirálynő:
- Ki sem mondhatom, mekkora az én örömöm, hogy idejöttetek, de nem tagadom, váratlan volt az idejövésetek. Mondjátok, miért nem adtátok jó előre hírül látogatásotokat? Valami nagy baj történt talán, hogy ily hirtelen, váratlan keltetek e nagy útra.
Mirkó királynak is, a feleségének is, a királykisasszonynak is elkomorodott az arca, hosszan, sokáig hallgattak mind a hárman, végre is Mirkó király szólalt meg s elmondá lassan, alig hallhatóan, nehogy más valaki hallhassa a tündér királynőn kívül, hogy mely nagy veszedelem fenyegeti az ő egyetlen leányukat.
- Ez a veszedelem hozott ide minket, drága komámasszony, egyedül benned van minden bizodalmunk.
A tündérkirálynő sokáig hallgatott, gondolatokba merülten nézett maga elé, látszott az arcán, hogy mélyen megrendítette mindaz, amit hallott. Végre megtörte a kínos csendet, s mondá, amint következik:
- Bizony, bizony, nagy veszedelem fenyegeti a ti leányotokat, édes komámuram s komámasszony, mert való igaz, hogy a bűbájosoknak igen nagy a hatalma s nekem is már sokszor gyült meg velük a bajom. Szüntelen háborgatják az én országom népét, számtalan tündérkémet rabolták el már, s mi tagadás, mit sem tudtam tenni ellenük, mert ügyesebbek, találékonyabbak voltak, mint én. Hasztalan állítottam őrt százával, ezrével országom határán, köröskörül, eljöttek madár képében, másszor meg pillangó képében, eljöttek visszhang képében is, így csalták, csalogatták el a tündérkéimet, akik eltüntek mind nyomtalanul, soha meg nem találtam őket. Ismerem én ezt a Bűbájost is, a ti ellenségeteket s úgy tudom, ez a legügyesebb mindenik közt, mert halandó ember volt az apja. Nem tanácsolhatok egyebet nektek, hagyjátok itt a keresztlányomat és én megőrzöm őt. Itt nálam nem juthat hozzá Bűbájos, mert nemrégiben megszereztem a Föld szellemétől az égigérő csudafát, amelynek ezer virága van, s mind az ezer virága más-más színű és formájú. Ettől a fától úgy félnek a bűbájosok, mint ördög a tömjénfüsttől. Csudálatos zengése van ennek a csudafának, édes, andalító a zengése, ha szívesen látott vendég jön ide, de rettenetes a hangja, ha valaki gonosz szándékkal lép az én országom földjére. Hiszen hallottátok azt a csudaszép zenét, amikor veletek a hajó az Arany-folyón átevezett: ez a csudafa zenéje volt.
Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési
és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-534-6 (online)
MEK-22729
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése