A rab király
szabadon
Fantasztikus állatregény
Írta: Bársony István
"A szabadok.”
4. rész. (Szavak száma: 1043)
A tigris felelt a borzasztó
hangnak. Visszhangos és mégis elfojtott, félig torokban maradt bőgés volt az. A
király ujra, meg ujra felhörrent. Az erdőt nagy messzeségben járta be ez a
szokatlan, lármás üzengetés, amitől a kérődzők holtra ijedve, céltalanúl
vágtattak ide-oda.
A ragadozók pedig meg-megrázták a
fejöket, mintha a riasztó hangokat akarták volna a fülökből kirázni.
Azután megmozdúlt a
vadkomló-szövedék s egy kormos sörényű, felséges kiállású hős jelent meg a
«szabadok» előtt.
Ha Ravasz nem tér észre, elmaradt
volna a «spontán tüntetés», annyira meg volt hatva az egész társaság. A Csíkos
fojtogató az egyetlen volt, aki nem félt, ő neki tehát semmi különös oka sem
volt arra, hogy éljenezzen. Amint a «hozsanna» lecsillapúlt, megszólalt a
tigris:
- Király, a parasztok a talpadat
óhajtanák nyalni, tartsd oda nekik, kérlek. Azután vesd ki az adót, mert amint
láthatod, elég jó húsban vannak, telik tőlök.
Ennyi volt egész szónoklata. A
szabadok rémülten éljenezték meg érte.
A berber oroszlán végignézett a
gyülekezeten, amely alázkodva sunyított előtte. Hóhér azon igyekezett, hogy a
tigris kegyeltjének lássék s egészen melléje furakodott a hercegnőnek, aki
tolakodását most észre sem vette. Az oroszlán háromszor hörrentett s azután kimondta
a törvényt:
- Ti, szabad parasztok, nekem
rabszolgáim, érezni fogjátok kegyelmemet! Az uralkodás az enyém, az
engedelmesség a tietek. A zsákmány közös; de az oroszlánrész persze az
oroszláné. Ami marad, abból először a tigris lakik jól. Ő rokonom, rá tehát nem
szól az osztozás törvénye. Különben akinek panasza van, a hercegnő útján
juttassa hozzám. Apró-cseprő bajokkal nem bíbelődöm, tudjátok meg! Arra való a
lakájom, aki helytartónak nevezi magát. Ha szót fogadtok, boldogúl élhettek.
Eddig egymás közt veszekedtetek; ezentúl csend és békesség lesz itt, fogadom.
Oszoljatok!!
A «szabadok» úgy szétfutottak erre
a szóra, hogy Villám, a sólyom, aki egy ágról nézte a tisztelgést, irigyelni
kezdte gyorsaságukat.
A tigris egyedűl maradt az
oroszlánnal.
Szultán, a nagy és hatalmas,
önkénytelen kedvteléssel nézte a csudásan szép óriás macskát, amely majdnem
egyenlő rangban volt vele. Hízelgésnek vette, hogy a hercegnő maga vezette ide
a «szabadokat»; barátságosan szólította meg:
- Zulejka!
- Mit óhajt a király? kérdezte a
Csíkos fojtogató, inkább kíváncsian, semmint alázattal.
- A nap itt mégsem elég forró,
mondta Szultán elgondolkodva. Mi másformát ösmerünk.
- Ó, én beérem vele. Bengália nem
a Szahara, felelt a tigris jókedvűen.
- Igaz, ümmögött a király. Te más
világrész szülötte vagy. Nekem is vannak ott testvéreim, mondják.
- Nem oly hatalmasok, mint te.
Hozzád képest satnyák. Sárga a sörényök és ritka. Soknak nincs is. Az igazi
király te vagy és te maradsz.
Szultán büszkén emelte fel a
fejét. Tetszett neki a magasztaló beszéd. - Megengedem, mondta, hogy itt maradj
mellettem. Együtt vadászhatunk, ha már ilyen közössé vált a sorsunk.
A „hercegnő» lassan rázta meg a
fejét.
- Nem lehet az, király. Az én
hazám nem a te világod. Az én mulatságom nem a te örömed. Én elcsúszom a
nádasba, amely emlékeztet a bambuszerdőkre. Én lopódzva és nesz nélkűl járok,
mint a leskelődő halál, és ahol ma öltem, onnan holnapra eltűnöm, mert gyönyör
nekem a titokzatosság; holott te nyilt vagy s felordítod az alvó csöndességet,
mielőtt zsarnoki utadra elindúlsz. És ha mi egyszer ugyanarra a zsákmányra
vetnők magunkat, mi lenne? Én tán gyengébb vagyok, de még náladnál is jobban
elvakúlok haragomban.
Hirtelen elhallgatott és
kinyújtotta borzasztó karmait, amelyek hegyes, vastag szögekként mélyedtek bele
a talajba: azután kivicsorította a fogát, hátracsapta a fülét, torkát
kitátotta, szeme zöld fényben izzott. Sziszegő, tüsszögő hangot hallatott
hozzá.
Szultánra is átragadt valami ebből
a hirtelen támadt dühből. Hörögni kezdett s vágyat érzett rá, hogy meglegyintse
vakmerő rokonát.
- Látod! mondta a tigris
meghunyászkodva. Még a puszta gondolat is elég, hogy ellenségekké tegyen
bennünket.
A király röstelkedve hallgatott.
- Megyek már, Szultán, szólt
Zulejka. Megyek a magam külön útján. Szomjúságot érzek, amilyet még soha.
Vérre szomjazom; édes vérre, minő a nyájak és erdei vadak ereiben nincsen. Kóstoltam valamit, amitől állandó részegségben
vagyok. Emlékszel-e a szerecsenre? Abdullah alattam vonaglott és én a
nagy tűzben is alig bírtam ott hagyni, annyira új gyönyör volt nekem az
embervér. Megyek király; utaink elválnak! Minél vadabb, elhagyottabb helyeken
barangolsz majd, annál bizonyosabban tudhatod, hogy messzire vagy tőlem. Én
elbujdosom az árnyékos vágások mentén a falvak irányába. Én csöndes éjszakákon
megkeresem a pásztort a nyája mellett. Állandó tanyám nem lesz. A dzsungle más
volt; - rajtam kívűl más úr ott nem lehetett. De ez a föld ahhoz képest szelíd
és népes. Még a hegyszakadékba is elhallatszott ma a hajnali harangszó. A lápok
útvesztőiben érezném magamat legbiztosabban. A hűs mocsárviz elmossa, befödi a
nyomot. Üdvözöllek, király! Ha néha az éji csöndben a nádas környékére tévedsz,
ordíts: hadd tudjam, merre jársz.
Megfordúlt s nesztelenűl kullogott
be a sűrűségbe. A király magára maradt.
A nap már jól fenn volt s a
madarak zenéje köszöntötte az édes, illatos reggelt.
A király körül aranyos legyek
dongtak, mintha biztatták volna, hogy mozdúljon már, kerítsen magának reggelit,
mert sokára lesz, amikor a ragadozó szabadok ebédelni szoktak.
Mindenütt jelentkezett az élet
élénksége.
Gerlice gurrogott és galamb
búgott. Az örvösök egymásnak mondogatták: «ohó-hahó! jó, jó itt!» A rigók
kíváncsian röpködtek át a király bokra fölött s csacsogva kérdezgették:
«kicsoda? micsoda?»A berber nagyúr pedig azalatt
elnézett a messzeségbe s a szeme megakadt egy felhőfoszlányon, amely akadály
nélkül úszott a végtelenség útján és rózsaszínű volt a nap csókjától.
Ez itt most már valóságosan a
szabadság; de az igazi korlátlanság mégis csak azé a felhőé. Ki tudja, merre
megy, hol olvad fel égi könyharmattá? Talán belefoszlik az útjába eső viharfelhőkbe,
úgy múlik el; talán eljut a szelek szárnyán a tengerentúlra, ahol tüzet áraszt
a nap és perzsel a levegő.
Ott lopakodik a szomjas gazella
este a folyóhoz. Előre nyújtott nyakkal, szimatolva, merőn figyelő tekintettel,
vékony lábát lepkekönnyűséggel rakva maga elé, közeledik az üdítő hullámhoz.
Remegve lesi folyvást, nem mozdúl-e, nem zizeg-e a magas sűrű fű. Jaj neki, ha
csak egy másodpercre is vigyázatlan.
A folyó zátonyain a vizimadarak
ezre hűsöl. Néha felriadnak, éktelen zsivajt csapnak, zűrzavarosan keringenek,
elkeverednek, meg ujra különválnak s leereszkednek a puha fövényre, ahol
egyesegyedűl övék a világ.
Az este sötét és hirtelen olvad az
éjszakába, amely hűvös, és titkos bűnökkel terhes.
Vérszag terjed a sűrűségből és
csontok ropogása hallik.
A halk neszt, amit a tovacsúszó
kígyó okoz, riadt kiáltás, halálhörgés feledteti.
Surranó árnyak találkoznak.
Fénylik a szemök, mint a foszfor.
Azok az éj kalandorai.
Köztök az első: az oroszlán, a
király.
Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5433-39-9 (online)
MEK-12750
A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így
add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei
érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése