A rab király
szabadon
Fantasztikus állatregény
Írta: Bársony István
"A szabadok.”
3. rész. (Szavak száma: 421)
Most így vágta ki a rezet:
- Fenséges hercegnő! erdők és
berkek hatalmas úrasszonya! vérrel öntözött kaktuszvirág! (Puskagolyóra méltó
bestia!) Fogadd mindnyájunk hódolatát! Ime, tied itt a legsűrűbb bozót, s a
síkság hűs nádasai neked kínálnak enyhhelyet. (Hogy pihennél mielőbb a nyűvek
gyomrában.) Az erdő tele van kérődzővel s a rónán az ember számtalan barma
legel. Mind arra valók, hogy örömödet lásd bennök és beteljél velök. (Fuladj
meg az első falaton, amelyet lenyelsz.) Itthon vagy nálunk, akik csudálunk, és
hódolunk neked! A szabadok téged kérnek fel, mint a király rokonát és
régi barátnéját: vezesd őket a Felség elé. (Hátha összekaptok és megeszitek
egymást!) A te magas pártfogásod a mi legnagyobb jutalmunk hűségünkért, amivel
irántatok, hatalmasok iránt, a tengeren innen is mindig viseltettünk!
Ravasz meglengette magasba emelt
farkát, ami jel volt a tüntetésre.
A «szabadok» (csupa ragadozó volt
együtt, a többi már elillant), üvöltve, bőgve, nyávogva, ordítva helyeselték
ezt az indítványt.
De hirtelen elhallgattatta őket
egy különös ümmögő, borjubőgéshez hasonló hang, aminőt még sohasem hallottak s
amitől meredezni kezdett gerincökön a szőr.
Bengália díszének, a «vérrel
öntözött kaktuszvirágnak» halk bődülete volt az. Ezt fejezte ki: - «Jó, jó,
meglássuk, most éppen tűrhetően jókedvemben vagyok, nem haragszom.»
- Követünk hercegnő! kiáltotta
Barlangi lelkesedve.
A Csíkos fojtogató fölényes
nyugalommal kérdezte: - Messze van a király?
- Amott lent vár bennünket a
vadkomló sűrűjében. Hisz’ vele jöttél, felelt Hóhér, kissé csudálkozva ezen a
kérdésen.
A «hercegnő» féloldalt nézett rá:
- Igen, mondta odavetve, vele indúltam el; de az imént egy kis vadászatot
rögtönöztem s elmaradtam tőle.
Ravasz figyelemmel nézte s
felfedezte, hogy véres a bajúsza.
- Hamar elkezdted, pokolbélű, -
gondolta magában, de fennhangon így szólott:
- Boldogok vagyunk, ha a hercegnő
jól reggelizett nálunk.
A Csíkos fojtogató kegyesen
mosolygott, megfordúlt, s nyugodt lépésekkel indúlt a vadkomlósűrűség felé.
Hóhér rögtön mögéje szökött.
Mindenkép tüntetni akart a rokonsággal.
Utána lépdelt Barlangi, aki abbeli
féltében, hogy bakot lő, egyre integetett Ravasznak, hogy csak közel maradjon.
A farkasok egy csoportba verődtek; hátul szökdelt Vérszopó a nyest, Bujdosó a menyét és Álnok a vadmacska, akitől azt kérdezte Ravasz az imént: - Hát te nem tartod a nagy rokonságot, hékás? Erre Álnok tüntetően maradt hátra. (Úgyis kinevetnének, gondolta; így legalább mutatom, hogy nem töröm magamat rang után.)
A Csíkos fojtogató a
legsűrűbb vadkomló-szövedék előtt állott meg. Onnan áradt szét a király
félreösmerhetetlen illata. A küldöttség némán és kíváncsian szimatolt.
Bengália gyöngye eközben
csudálatos változáson ment át. Szeme lángolt s minden izmán önkénytelen rángás
szaladt végig. Elbődűlt.
A bozótból rögtön rá mély, erős
hördülés harsant fel. A környék szinte reszketett bele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése