"A szabadok.”
1. rész. (Szavak száma: 972)
Hajnalodott. Derengő félhomály terítette szét szürke szárnyát.
A hegyek alatt, az erdő szélén, egy vörös fickó lopódzott nagy óvatossággal a bokros domboldal felé, ahol egy őzbak riadó böffenését lehetett hallani.
Ravasz volt, a rókák Nesztora, akinek romlani kezdett a szeme s a sötét éjszakát szívesen cserélte fel a szürkülettel, ha arról volt szó, hogy zsákmány után járjon. A hallása sem volt már tökéletes. Valaha még a lappantyú röpülésének a neszére is figyelt; most boldog volt, ha pontosan ki tudta számítani, hol zsebeg kora reggel a fogolykakas, vagy melyik hant mögött cincog a mezei egér.
Egy kis árnyék suhant el feje fölött. Ravasz! Ravasz! szólt egy vékonyka hang.
A vén róka lelapult s felpislantott. Megismerte Csúnyát, a szúnyogfogdosó szárnyas egeret.
- Mi az? mit háborgatsz? kérdezte a könnyedén libegő kis állattól.
- Nagy dolog történt Ravasz, kezdte Csúnya. Most jövök a füstös város felől; de útközben mindenütt időznöm kellett a «szabadoknál», hogy az eseményt elmondhassam nekik. A «szabadok» viszik a hírt tovább. Azóta ezren, meg ezren tudják!...
- Mit izgatsz? Azt hiszed, találós mesékre vágyom? Beszélj valahára!
- Tudod-e, ki van erre útban, Ravasz? A király! A király jön! hallod-e?! Én láttam. A füstös városból, nagy tűz közepéből indúlt el. Vele volt a Csíkos fojtogató is, akiről a vándormadarak mesélgetnek, amikor a tengerentúlról visszajönnek. Sietek tovább, hogy híreszteljem a nagy ujságot, mert már hajnalodik s én nem állom a napot.
Ellibegett.
A vén róka utána bámúlt. - Csúnya megbolondúlt, gondolta magában s tovább akart vonúlni a gazosba. De bús víjjogás állította meg. Az alig derengő égen nesztelen szárnycsapással repült át Rém, a kósza fülesbagoly.
- Jújj-ju-újj! rikoltotta, ide füleljetek, akik hallhatjátok: - legyetek készen és gyülekezzetek! - Jön a király!... A berber oroszlán jön! A legendák hőse útban van hozzátok, «szabadok!» - A Csíkos fojtogató jár nyomában!
A «szabadok», az erdő és mező vad lakosai, megrendülve, félelemmel és büszkeséggel hallották a hírt. A király jön!... Akiről csak a világlátott szárnyasok tudnak bizonyosat.
A bagoly megült egy fán s onnan sírta tele a környéket a maga csudálkozásával: «jújj-ju-hujj-újj!»
A hajnalpír első sávja látszott keleten. Az erdő megmozdúlt. Deli, a legformásabb bakőz, réműlten vágtatott be a vágásból a szálerdőbe s útban találta Daliást, az erdők díszét, a kormosnyakú szarvasbikát.
- Hallottad, bátya? kérdezte szepegve. Jaj nekünk!
Az agancsos úr lehajtotta a fejét s agancsa szemágával megtépte a gyepet.
- Nem jó világ készűl, - bőgte sejtelmesen.
Nemsokára egy sólyom jött, gyors szárnyalással. Daliás rákiáltott: - Hej, Villám, te is láttad?
A sólyom már a messzeségből szólt vissza: - Én ne láttam volna? Hisz’ nekem parancsolta meg, hogy hirdessem a «szabadoknak» az érkezését; Csúnya meg Rém már kiállottak a szolgálatból.
A nagy hegyek közt dörmögve csóválta fejét a hírre Barlangi, a medve. - Kullogó, a szürke farkas, lába közé csapta a farkát, úgy szimatolta, merről jöhet a király. Fürge, a mókus, egy madárfészket rongált meg s aközben így szólott:
- Nagyon kíváncsi vagyok magam is; de nekem ugyan mindegy. A király nekem se nem használhat, se nem árthat.
Vitéz, a kőszáli sas, örömujjongva süvített fel a felhőkig.
- Jön a barátom! a kollégám! Csakugyan jön! Látom innen! Ó, mily hatalmas, sötét sörénye van! Gyönyörű! felséges!
Hóhér, a hiúzok vénje, elnyújtódzott egy vastag fa ágán s minden neszre figyelt.
- Kedves rokonaimat szívesen kell látnunk, szólott le Barlanginak, némi pöffeszkedéssel. S magában ezt gondolta: - Ha a királynak udvara lesz, ezek közűl az otrombák közűl egyesegyedűl engem tehet meg adjutánsának. Ha eddig nemes voltam, ezután mágnás leszek.
Az erdő széléről ebben a pillanatban rémítő ordítás hallatszott. Mintha az ég összeroppant volna s lezuhant volna a törékeny földre. Mintha a föld megnyílt volna s a közepéből menydörgés bömbölt volna ki. Zúgó, visszhangos, mély hördűlésben végződött a mindent megfélemlítő hang.
A «szabadok» valamennyien összerázkódtak, megremegtek. Agyarasnak minden sörtéje tüskévé meredt, úgy fujt a völgy fenekén, sáros vackában. Kampós a hegyszakadékok közé rohant, s a többi zerge veszett futással követte vezérét. Vak koldús, aki a föld alatt lakott a mezőn, meglökte vakondtársát: ne moccanj! súgta neki halkan, földrengés van!
A király hatalmas szava végigdörgött az erdőn.
- Ide hallgassatok «szabadok»! Én vagyok itt, a király! Messziről jövök! A tüzes homok hazájából! Fogoly voltam, de most szabad vagyok! Színről-színre láttok! Elvárom tőletek a teljes hódolatot! Reszkessen, aki késik!...
A «szabadok» közt izgatott lótás-futás támadt.
Az egész környékből siettek a nagy közgyűlésre. A Komor-hegy lábánál volt egy nyilt térség, amelyet árnyékos ősfák környeztek. A fák alja tiszta volt, mintha el lett volna onnan söpörve a gaz. A félkörben futó térségen pázsit zöldelt. A nagy fákkal szemben meredek sziklafal emelkedett, amelyen csak a pillangómadár tudott megkapaszkodni. A sziklafal alján, bokrokkal födött odúban lakott Barlangi. Messze, az ország határáig, ő volt a legerősebb, leghatalmasabb a «szabadok» közt; őt illette tehát a helytartó rangja. A gyűléseken ő mondta ki az utólsó szót «a király nevében», aki a forró homok hazájában lakik.
Csöndes, aggódó dörmögéssel ügetett most a helytartó a gyűlés tere felé. Útközben folyvást elfojtott hangon kiabálta:
- Siessetek, «szabadok», siessetek! Ott legyen mindenki! A fiskálist, Ravaszt, sürgősen hívjátok! Deli vágtasson érte gyorsan!... Hol van Gyász, a félszemű holló? Keringjen a Komorszikla fölött, hogy a járatlan «szabadok» meglássák az irányt.
A völgy mentén, a berekből, a király dörgő, visszhangos felhörrenése hallatszott. A «szabadok» egymást biztatták: siessünk! siessünk!
Nemsokára ott volt a környékről mindenki, a Komorszikla tövénél.
Kullogó féltucat farkast vezetett. Köztük volt Ordas is, aki amiatt tett szert hírre, mert az emberlakta tájékon legjobban kiismerte magát. Mellette nyugtalankodott Csikasz, akit a farkasok mint jeles cselszövőt emlegettek. Menydörgőt, a vadászt, ő csalta be egyszer az ingoványba; majd hogy ott nem veszett akkor a «szabadok» e legfélelmesebb ellensége. A szarvasok és őzek külön csoportban jöttek, de azután egymás mellett helyezkedtek el. Amazokat Matróna vezette, az idős asszonyság. Daliás, a barna nyakú bika zárta be a menetet.
Az őzek élén Csellenő lépdelt, a hajdan csinos suta, akit a fiatal őz-suták követtek; Deli éppúgy hátul volt, mint koronás rokona, Daliás.
Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5433-39-9 (online)
MEK-12750
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése