Abdullah bosszúja. (3. rész, szavak száma: 792)
Szultán a szokatlan zajtól s egyre növekvő fénytől megriadva felugrott fektéből s merőn bámult. Még nem értette meg, hogy a szabadságot kínálják neki.
A szerecsen már nem törődött vele. Sietnie kellett.
Az ébredező lovászok vészkiáltását hallotta. Csak pillanatai voltak.
Igaz, hogy miután mindent előkészített, most csak az volt hátra, hogy a vadállatok ajtait kitárja. Pokoli bosszúterve az volt, hogy szabadon ereszti a nagy haramiákat, hadd legyen a tűzokozta zavar még borzasztóbb.
A bengáliai nősténytigris ketrece volt soron. Hörögve terve sikerének a gyönyörétől, rántotta fel Abdullah a ketrec ajtaját. Már nem bírt magával; - hisz odaát mind nagyobb lett a lárma. Már égett a cirkusz és csak az isten olthatta volna el, váratlan, özönvízszerű felhőszakadással.
- Jöjj ki Zulejka, jöjj! üvöltötte. Látod, a «király» gyáva! Gyere és boszúlj meg te; tépj szét minden élőt. A szabadságot adja érte teneked Abdullah!...
A tigris nem kérette magát. Egyetlen szökéssel kint termett. Még hamarább is, mint a szerecsen kívánta.
A gyönyörű bestia ijedt és mégis kéjes, kurrogó morgást hallatott, s félig a tűzlármára figyelve, Abdullaht leste, aki annyit játszott volt vele, annyit simogatta a fejét a rácson át.
Abdullah rohant a párduc ketrecéhez, hogy azt is kinyissa. Elvakult, eszelős dühvel akarta megsemmisíteni a világot, ha maga belepusztul is.
Iszonyú ordításra fordult vissza. Szultán éppen kilépni készült ketrecéből.
Zulejka ellenben nem bánta most, hogy mit csinál a «király». Csak egy futó alakot látott, aki a vérszomját, gyilkolási vágyát fölkeltette. Elnyújtózva, félig leguggolva, ugrásra készült.
Abdullah megértette a tigris szándékát s elsápadt. De már nem volt ideje, hogy kiáltson. Különben is, kinek kiáltott volna? A lárma egyre nőtt; - a vadállatok már régóta érezték a füst szagát s nagyon nyugtalanok voltak.
Egy sötét tömeg röpült át a levegőn s rázuhant egész súlyával a szerecsenre. A tigris volt.
- Tűz van! Tűz van! ordították az emberek odakint. Eszeveszett futkosás, dübörgés, nyerítés töltötte be a cirkuszt.
Borghio felriadt s álomittasan indult ki fülkéjéből. Megbotlott valamiben s rögtön rá nyilalló, éles fájdalmat érzett, mintha hegyes, finom szögbe lépett volna. Nem törődött vele. A feléje áradó fény kétségbeeséssel töltötte el. Megértette a veszedelmet.
Amint csak bírt, futott a manége felé.
Egyszerre borzadva hőkölt vissza.
Előtte, alig tíz lépésnyire, a bengáliai tigris hasalt a földön; alatta feküdt, - immár mozdúlatlanúl, - a szerecsen. A tigris kéjesen nyalogatta az Abdullah szétmarcangolt arcát. Az embervér édességétől úgy megrészegült, hogy még a tűzlárma elől sem sietett menekülni.
Borghio felkiáltott. Vissza akart fordulni, hogy fegyvert hozzon az ügyeletes szobából. Emlékezett rá, hogy az állatszelídítő, az óriás Wasziljew, ott szokott tartani egy pár revolvert, amivel a vadállatokat a lövéshez szoktatja.
Amint éppen hátrálni kezdett, borzongó nyilallás szaladt végig a testén. Tüzet érzett a tagjaiban és összeszorult a torka. Szeme elhomályosodott.
- Szent isten, mi ez? - gondolta. De már nem ért rá, hogy állapota okáról tanakodjék. Iszonyú, kínos görcs szaladt a szivére; nem bírt lélekzeni, fuladás fenyegette. Összeroskadt.
- Vizet, hörögte, vizet!
Egy lovász szaladt erre, a veszedelem gócpontja felől. Valószinűleg az ügyeletest akarta értesíteni. Meglátta a tigrist, amint éppen felemelkedett a szerecsenről; azután Borghiot, aki tehetetlenűl vonaglott a földön. Az iszonyat kiáltásával menekült vissza és sorsára hagyta a két szerencsétlent.
A lárma ezalatt tetőpontját érte el. Fejszecsapások zuhataga omlott a cirkusz deszkafalára. Igy akartak az emberek uj utakat nyitni, ahol menteni lehessen.
A lángok már a tetőt nyaldosták. Ropogva, vörös lobogással kergették egymást, mind feljebb. Pattogás, zúgás, vadállatok bőgése, üvöltése keveredett össze.
A cirkusz deszkafala három helyen is beomlott egyszerre. Az egyik ponton Wasziljew, a góliát, ugrott be.
Meglátta a sarokban Szultánt és Zulejkát, amint a bősz lármától megzavarodva, egymással mit sem törődve, lesték, hogy merre találhatnak egérutat.
- Vissza emberek! ordította a toronyember, a fenevadak elszabadúltak, vissza!
A halálfélelem zavarával robbant szét a tömeg a nyílás elől. Wasziljew egymaga rohant a két szörnyetegnek. Befelé! Rabszolgák! vissza a ketrecbe! üvöltötte, s szekérrúdnak beillő dorongjával közéjök sujtott.
A két hatalmas barom felhördült s megriadva ugrott félre. Elosont mindakettő a szelídítő mellett, akit nem mertek megtámadni; de nem a ketrecbe siettek, hanem a résen beömlő szabad levegő felé.
Egy pillanat alatt kint voltak a szabadban s az ordítozó emberek közt vaktában futottak bele a sötét éjszakába. Wasziljew nem bírta őket utólérni.
A cirkusz borzalmasan égett és olyan hőséget terjesztett, hogy csak a legbátrabbak és legelszántabbak maradtak helyökön az oltás és mentés nehéz munkájánál.
A mentők közt Wasziljewre várt a vezérszerep, mert ő volt az egyetlen, akinek legalább a ketrecben maradt vadállatok engedelmeskedtek.
Az orosz Góliát maga is tudta ezt és csakhamar felhagyott a két főbestia hiábavaló üldözésével. Visszatért a katasztrófa szinhelyére és a ledöntött deszkafalak mögűl emberfölötti erővel vonszolta ki a ragadozók ketreceit.
Az elefánt kürtölve, harsogva, ingerűlten és izgatottan segített neki ebben a sürgős, veszélyes munkában. Szörnyű volt a ropogás, pattogás, zúgás, ordítás, bőgés és jajgatás keveréke. Aki tanúja volt, elképzelhette, hogy milyen lehet majdan az itélet napja.
Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5433-39-9 (online)
MEK-12750
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése