498. mese

A SZOLGA MEG AZ ÖRDÖG (Szavak száma: 541)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy szolga, aki egy alkalommal lovakat legeltetett egy tó part­ján és a lovak zabláját tekergette. Ekkor előjött a tóból az ördög s megkérdezte a szol­gá­­tól, hogy mit keres itt. Az azt felelte, hogy a hegyet löki bele a tóba. Az ördög kérlelni kezdte, hogy ne tegye azt, mert akkor nem fog tudni hol élni. Sok pénzt ad neki, csak ne lökje a hegyet a tóba.

A szolga beleegyezett, átvette a pénzt és megígérte, hogy nem teszi meg, amiről beszélt.

De ekkor az ördög össze akarta mérni az erejét a szolgával, hogy ki tud magasabbra dobni. Az ördög felhozott a tó fenekéről egy nagy, nagyon nagy kalapácsot és olyan magasra dobta, hogy nem lehetett látni.

Most a szolgának kellett feldobnia, de ő nagyon jól látta, hogy fel sem tudja emelni azt a kalapácsot, ezért elgondolkodott, megragadott egy fatörzset, felnézett a magasba:

„Nyissátok ki a menny kapuját, hogy bedobhassam a kalapácsot!”

Az ördög ezt hallva, megrémült: inkább ne dobja be, mert az a nagyapja birodalma! A szolga elnevette magát, és eleresztette a fatörzset. De az ördög továbbra is csak azon volt, hogy mérjék össze az erejüket. A legény beleegyezett, de megjegyezte, szívesen megbirkózik, de hogy ne legyen baja, inkább birkózzon meg a bátyjával, ki tudja, talán legyőzheti. „Igen, igen!” egyezett bele az ördög.

A szolga megmutatta neki a medvét, aki ekkor éppen egy bokor mögött a sárban feküdt. Az ördög összeverekedett a medvével, míg az majdnem minden csontját össze nem törte. Az ör­dög azonban még mindig nem elégedett meg, most versenyfutásra ösztökélte a szolgát. Az így szólt:

„Én fussak te veled? Jobb, ha az öcsémmel futsz versenyt.”

„Rendben van,” egyezett bele rögtön az ördög.

Ekkor a legény bemutatta neki a nyulat, aki éppen ott feküdt egy bokor alatt. Az ördög futásn­ak is eredt a nyúllal, de még csak körül sem nézett, amikor a nyúl már megtett egy jó darab utat, ő pedig még mindig szinte az előbbi helyén állt. Az ördög még mindig nem nyugodott meg, ezért elvezette a regényt egy sétára a tóparton. Mentek, mendegéltek, és egyszerre csak megpillantottak két boronát. „Hát ezek meg micsodák?” - kíváncsiskodott az ördög.

„Ezek az apám fésűi”, felelte a legény. „Ma reggel itt járhatott és biztosan itt felejtette ezeket.”

„Ej, micsoda derék fésűi vannak az apádnak”, csodálkozott el az ördög, és a hajába akasztotta a boronákat, az egyiket jobbról, a másikat balról.

Ezután tovább mentek, és megpillantottak két csónakot a tavon.

„Ezek az apám bocskorai. Amikor ma reggel erre szántott, levette azokat, hogy beáztassa.”

„Micsoda bocskorai vannak a te apádnak” mondta az ördög és felvette az egyik csónakot az egyik, a másikat a másik lábára.

Elindultak ismét, de nem jutottak messzire, mert villámlani s dörögni kezdett, az ördög szörnyen megrettent.

„Nem kell semmitől sem félned. Itt nem messze van az apámnak egy taposómalma, ahol kancák dolgoznak, de az egyiknek elkóborolt a kölyke, és az párszor felnyerített, a csikóját keresi.”

Az ördög megnyugodott. De nem sokáig, mert ismét megdördült az ég és villámlott. Az ördög továbbra is remegett, de a legény próbálta megnyugtatni.

„Ne félj, ne félj, ez a malom.”

De harmadszor is megdördült az ég és az ördög teljesen kikészült.

A legény boldogan ment tovább, hogy így túljárt az ördög eszén.