A KINCSLÁTÓ ÉS A KISBÍRÓ (Szavak száma:
264)
Hol
volt, hol nem volt, élt egyszer egy ember, akinek egy fazékban volt
egy olyan kenőcse, amivel bekenve a bal szemét, már messziről
meglátta, hogy hol rejtettek el valamilyen kincset. Egyszer a
kincslátó a fenyőerdő szélén meglátott egy nagy
folyótorkolatot, ahol kincs volt elrejtve. Akkor elment a
kisbíróhoz, hogy hívja össze az embereket a lovakkal, hogy a nagy
kincset elhozzák, a kisbíró azonban magának tartotta az ember
felfedezését.
Amikor
összegyűjtötték az első tíz rakományt, azonnal mondta: „Ez
az enyém, egy az enyém!” és megparancsolta az embereknek, hogy
vigyék be a községházára.
Tovább
gyűjtöttek. De amikor a kocsik ismét megteltek, ő megint
kiáltotta: „Ez az enyém, ez az enyém!”
Végül
összegyűjtötték a maradékot. A kincslátó reménykedett, hogy
az már az övé lesz. De nem, a kisbíró megint így kiabált: „Ez
az enyém, ez az enyém!”
Fogta
a fazekát és üres kézzel indult haza a szegény ember. A kisbíró
megkérdezte: „Figyelj csak! Mi van a fazekadban?” „Ez meg ez”
magyarázta a kincslátó.
„Akkor
kend be az én bal szememet is!”
Igen,
igen, hogyan is szállhatott volna szembe a kisbíróval. Bekente. De
a kisbírónak ez még nem volt elég: „Kend be a jobb szememet
is!”
„Azt
nem teszem meg, mert még bajba kerülsz.”
„Úgy?
Nem fogadsz nekem szót? Azonnal kend be a jobb szememet is!” -
kiáltotta a kisbíró. Rendben. De amikor bekente a szemét, azonnal
megvakult. Később, mint egy vak koldust vezette a kisbírót, és
amikor megkérdezték: „Mi történt a szemével?” - ő maga
válaszolt: „A szemem túl sokat összegyűjtött, végül maga
üres maradt.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése