A három tarfejű (Szavak száma: 2990)
Egyszer régen élt
a városban egy öreg fegyverkovács. Csinált tőrt, kardot, pikát,
pajzsot, páncélinget, és eladta, abból élt a családjával.
Ügyességének híre idegen országokba is eljutott; ha külhoni
kereskedő járt a városban, mindig vett tőle fegyvert, és drága
ajándékként vitte haza.
Volt az öreg
fegyverkovácsnak három fia. A legidősebbet Babeknak hívták, a
középsőt Mohamednek, a legkisebbet meg Szafónak. Elég csúf volt
mind a három: alacsony termetű, púpos, kopasz. És úgy
hasonlítottak egymásra, hogy még az anyjuk se tudta, melyik
melyik. Hogy mégis meg tudja különböztetni őket, más-más ruhát
adott rájuk. Az egyiknek színes gyapjúból készített sapkát, a
másiknak rikító színű vászonból varrt inget. Az emberek mindig
kíváncsian bámulták a torz fivéreket meg a tarkabarka
öltözéküket.
Az öreg maga mellé
vette a fiait a műhelybe, és tanítgatta őket a mesterségre. Mind
a három nagyon szófogadó volt, nagy igyekezettel csinálták,
amire az apjuk tanította őket, és hamar kitanulták apjuk
mesterségét. Babek, a legidősebb fiú dolgozott a legszebben, és
hamarosan maga is olyan szép fegyvereket kovácsolt már, mint az
apja. Örült az öreg, hogy ilyen ügyes a fia, mondta is a
feleségének esténként, mikor hazament:
- Hála istennek, a
mi Babek fiunk most már nálam is ügyesebben edzi az acélt.
Nemsokára a helyemre állhat, és én megpihenhetek egy kicsit.
Örült az anya is.
Mélyen meghajolt, jobb kezével megérintette a földet, aztán a
szívét és a homlokát:
- Hála istennek,
hála istennek... - suttogta.
Így éldegéltek...
Egyszer csak az
öregember nagybeteg lett. Az öregasszony meg a fiúk ugyancsak
búslakodtak. Hívatták a mullát, az imádkozott, szent mondásokat
írt egy darab papírra, és meghagyta, hogy a papírt tegyék vízbe,
de úgy, hogy a beteg észre ne vegye, a vizet pedig itassák meg
vele. Úgy tett az asszony, ahogy a mulla mondta, de az öreg csak
nem lett jobban. Napról napra gyengült. Akkor doktorokat meg
vajákosokat hívatott az öregasszony. Adtak is mindenféle
gyógyszereket, füveket a betegnek, de csak nem segíthettek
rajta, meghalt az öregember.
Az apa halála után
Babek, a legidősebb fiú lett a családfő.
Nem henyéltek a
testvérek, dolgoztak vállvetve, és semmiben sem láttak szükséget.
Anyjuk mindennap főzött nekik ebédet, és elvitte a műhelybe.
Sok-sok nap telt el
így. Az anya gondját viselte a háznak, a fiúk a műhelyben
szorgoskodtak. Így éltek volna, békében és egyetértésben, míg
a világ világ, ha egyszer csak valami váratlan dolog nem történik.
Egyszer a helytartó
fia, vadászatról hazatérőben, elment pajtásaival a műhely
előtt, és meglátta a három testvért. A legkisebb fiú a
fújtatónál állt, és élesztette a tüzet. Mohamed az üllőnél
dolgozott: tűzfogóval egy darab izzó vasat tartott, és kalapálta.
Valahányszor ráütött, szanaszéjjel repkedtek a szikrák.
Babek pedig egy kész kardot tartott a kezében, és finom mintákkal
cifrázta a markolatát.
A városi helytartó
fia odament a műhely ajtajához, és csúfolni kezdte a fiúkat. A
mesteremberek rá se hederítettek, dolgoztak tovább. De a
helytartó fia nem hagyta annyiban a dolgot. Kikapott egy marék
sarat az öntözőárokból, és Babek fejéhez vágta.
Babek szörnyű
haragra gerjedt, egészen belevörösödött. Megmarkolta a kardot,
utánavetette magát a helytartó fiának, és a kard lapjával
teljes erejéből rásújtott a hátára. Az előkelő ifjú üvöltve
elterült, a pajtásai vitték haza.
Babek meg
visszafutott a testvéreihez, elmondta, mit tett a helytartó fiával.
- Fivéreim,
bezárkózunk a műhelybe, és senkit se eresztünk be, ha jönnek
értem - tette hozzá.
Bezárkóztak a
műhelybe, és folytatták a munkájukat.
Közben a helytartó
megtudta, mi történt, és megparancsolta, hogy vezessék hozzá a
bűnöst, aki kezet emelt a fiára. Az őrök nyomban teljesítették
a parancsot, körülfogták a műhelyt, de látták, hogy be van
zárva. Betörték az ajtót, megfogták a három testvért,
megkötözték és a városi helytartó elébe hurcolták őket.
Ránézett a
helytartó a három torzszülöttre, és azt mondta:
- Ne öljük meg
őket, még a halált se érdemlik meg. Vigyétek ki őket a térre,
mindegyiknek száz korbácsütés, aztán kergessétek ki őket a
városból!
Úgy is tettek a
szolgák. Kivezették a testvéreket a térre, rájuk mérték a
száz-száz korbácsütést, és kikergették őket a városból...
Elindultak a
testvérek az ismeretlen úton. Mennyit mentek, mennyit nem, nem
tudjuk, de egyszer csak elérkeztek egy helyre, ahol háromfelé
ágazott el az út.
Azt kérdi Szafo, a
legkisebb fiú:
- Melyik útra
térünk?
- Jobb lesz, ha
együtt maradunk. Menjünk jobbra - mondta a középső fiú.
- Nem, Mohamed, ne
menjünk együtt! - kiáltotta Babek - Azt akarod, hogy mindig csak
nevessenek rajtunk az emberek? Menjünk külön-külön, mindegyikünk
más úton, úgy jobb lesz.
A fiúk szót
fogadtak Babeknak, és ki-ki azon az úton indult el, amelyiket a
legidősebb fiú kijelölte neki.
Hadd menjen hát a
két kisebb a maga útján, mi menjünk Babekkal, nézzük meg, hová
jutott, mi történt vele.
Ment, mendegélt
Babek, és eljutott Bagdad városába. Sokáig bolyongott a városban,
és rábukkant egy utcára, ahol mindenféle vastárgyakat készítő
műhelyek voltak. Voltak ott fegyvermesterek, kovácsok, de
gelencsérek is, meg szabók is. Babek megállt az egyik műhely
előtt, amelynek a gazdája kést meg tőrt csinált, és köszönt a
gazdának:
- Szálem alejkum!
- Alejkum szálem,
idegen - köszönt vissza a gazda.
- Honnan tudod, hogy
idegen vagyok?
- A ruhádon látom,
nálunk nem hordanak ilyet.
- Csakugyan nem
vagyok idevalósi. Fogadj fel engem, derék mester, csinálok én
neked olyan kardokat meg tőröket, amilyet még Damaszkuszban se
találsz.
- No, csak ne
dicsekedj, elébb dolgozzál! Meglátom, hogy dolgozol, és ha
csakugyan érted a mesterséget, felfogadlak.
- Jól van, csak
ennem adj a munkám fejében, és engedd meg, hogy itt alhassak a
műhelyben.
A gazda
beleegyezett.
Babek néhány nap
alatt megmutatta az öreg mesternek, hogy mit tud. Annak nagyon
megtetszett a munkája, fel is fogadta segédjének.
Ott éldegélt Babek
az öreg mesternél, sokáig-e, nem-e, nem tudjuk. Hanem egyszer csak
megbetegedett az öregember, és meghalt. Babek lett a műhely
gazdája.
Hadd maradjon hát
Babek Bagdadban, mi meg lássuk, hová került Mohamed és Szafo.
Mohamed, a középső
fiú sok várost bejárt, de sehol se ért révbe, majd éhen
veszett.
A legkisebb fiú is
városról városra bolyongott, és azon élt, amit jó emberek adtak
neki. Egyszer is egész nap csatangolt, egy egész tarisznyára
való kenyeret összeszedett, és elhatározta, hogy kimegy a
városból a forráshoz, ott eszi meg a vacsoráját, és pihen
egyet.
Odaért Szafo a
forráshoz, amely magas fák gyűrűjében csörgedezett, leült a
fűbe, elővett a tarisznyából egy darab kenyeret, és falatozáshoz
látott. Egyszer csak látja ám, hogy egy ember alszik az árnyékban.
Nézi, nézi, hát megismeri Mohamed bátyját, de milyen sovány,
milyen sápadt! Szafo felkeltette Mohamedet, megölelték egymást,
sírva fakadtak.
- Mi történt
veled, Mohamed? - kérdezte Szafo. - Miért vagy ilyen sovány?
- Hogy mondjam el
neked, Szafo testvér? Nagy földet bejártam, sehol nyugovásra nem
lelhettem, eltörődtem, sokat koplaltam...
Szafo megosztotta
vele a kenyerét, mind a ketten jóllaktak, nagyot ittak rá a
forrásvízből. Aztán elhatározták, hogy ha lemegy a nap, és
sötétedni kezd, visszamennek a városba, és bekéredzkednek
éjszakára a karavánszerájba. Úgy is tettek. Szürkületkor
felkerekedtek, bementek a városba. Odaálltak a karavánszeráj
gazdája elé, és azt mondták:
- Szálem alejkum,
becsületes gazda! Szegény vándorok vagyunk, engedd meg, hogy itt
töltsük az éjszakát!
A gazda megkönyörült
rajtuk, szólt a szolgájának, hogy engedje be éjszakára a szegény
vándorokat. Beléptek a fiúk egy nagy szobába: mindenféle portéka
hevert szanaszéjjel, a kereskedők meg ott üldögéltek szőnyegen
az árujuk mellett, és kávét ittak. A két testvér csöndesen
behúzódott egy sötét sarokba, nem akarták, hogy észrevegyék és
kérdésekkel zaklassák őket.
Az egyik kereskedő
elővett két tőrt, és megmutatta a szomszédainak. A markolatukat
is, a pengéjüket is mintázat díszítette. A testvérek csak
nézték, nézték a tőröket, egyszer csak Szafo azt mondja:
- Nézd már, ez
olyan, mintha Babek csinálta volna!
- Igaz, igaz, de hát
annyian csinálnak ilyen szép mintázattal díszített tőröket! -
felelte rá Mohamed.
- De bizony,
testvér, ez a Babek munkája! - mondta Szafo.
Közben egy másik
kereskedő megkérdezte attól, aki a tőröket mutogatta:
- Hol lehet ilyen
szép tőrt kapni?
- Én ezeket
Bagdadban vettem, Babek mestertől, csak ő tud ilyet csinálni -
felelte a tőrök tulajdonosa.
- Nem ismerem, pedig
tavaly ősszel jártam Bagdadban. Megvenném tőled az egyik tőrt,
elviszem ajándékba a padisahunknak. Annyit adok érte, amennyit
kérsz.
- Nem adhatom el. Az
egyiket a padisahnak vettem, a másikat a nagyvezírnek.
Mikor Mohamed meg
Szafo meghallották a bátyjuk nevét, kicsibe múlt, hogy fel nem
kiáltottak örömükben. És tüstént el is határozták, hogy
mihelyt megvirrad, indulnak Bagdadba Babekhoz.
Mindjárt
tervezgetni is kezdtek, hogy milyen jó lesz nekik együtt. Eszükbe
jutott a szülőházuk, a régi műhely.
- Én megismertem a
szegénységet, ha koldust látok, mindig segíteni fogok rajta -
mondta Mohamed.
Sokáig beszélgettek
a testvérek, sokáig nem jött álom a szemükre.
Pirkadatkor Mohamed
felserkent, felköltötte a testvérét, és csöndesen kióvakodtak
a karavánszerájból. A tevehajcsárok is ébren voltak már, a
testvérek megkérdezték az egyiket:
- Mondd meg nekünk,
jóravaló tevehajcsár, melyik út vezet Bagdadba?
- Menjetek csak
egyenesen, aztán forduljatok jobbra, megláttok egy nagy teret,
abból nyílik a bagdadi út - felelte a tevehajcsár.
- Köszönjük, te
derék ember! - mondták egyszerre a testvérek, és útnak indultak.
No, hát csak hadd
bandukoljanak Bagdad felé, mi meg nézzük, mit csinál Babek.
Babek megházasodott,
segédeket fogadott, megtanította őket fegyvert kovácsolni, ő
maga csak az acélt edzette, de annak a titkát senkinek se árulta
el. Készítményeinek a híre városról városra, országról
országra járt, és Babekból gazdag ember lett...
Ment, mendegélt
Mohamed és Szafo, sokáig-e, nem-e, nem tudjuk, de egyszer csak
odaértek a nagy-nagy városba, Bagdadba. A város szélén megláttak
egy házikót. Az öreg gazdaasszony a ház mellett dolgozgatott.
Mohamed odament hozzá.
- Szálem alejkum,
kedves anyó! Szegény vándorok vagyunk, megengednéd, hogy
megháljunk a házadban?
- Minálunk azt
tartják, fiaim, hogy a vendéget Allah küldi. Gyertek be, örülök
nektek.
A testvérek
bementek a házba. Az öreganyó leültette, megvendégelte őket. A
testvérek ettek, aztán megkérdezték:
- Ismersz-e ebben a
városban egy Babek nevű mesterembert?
- Már hogyne
ismernék, fiaim, hiszen Babeket mindenki ismeri! - felelte az
öregasszony. - Miért keresitek?
- Megtennéd, amire
kérünk?
- Meg én, mondjátok
csak! Megteszek mindent, amit megtehetek. Allah majd megjutalmaz
érte.
- Babek a bátyánk,
de ilyen rongyosan, piszkosan nem merünk a szeme elé kerülni.
Eridj el hozzá, kérdezd meg, befogad-e bennünket.
- Ma péntek van,
fiacskáim, megszentelt nap, ma nem dolgozik, de majd holnap elmegyek
hozzá, és megmondom neki, hogy nálam vannak a testvérei.
Másnap az
öregasszony elment Babekhoz. Bement a műhelybe, és megkérdezte a
segédeket:
- Beszélhetnék
Babekkal, fiaim?
A segédek
megmondták, hol van Babek. Az öreganyó bement hozzá, és így
szólt:
- Adjon neked Allah
boldogságot és még nagyobb dicsőséget, Babek!
- Isten hozott,
anyó! Mi jóban jársz? Talán te is fegyvert szeretnél?
- Nem, Babek, nekem
nem kell fegyver. Azért jöttem, hogy megmondjam, nálam vannak a
testvéreid, Mohamed és Szafo, és azt kérdik, vajon befogadod-e
őket. Rongyosak, éhesek, vedd magadhoz őket!
Babek elvörösödött
mérgében:
- Azt akarják, hogy
egész Bagdad rajtam nevessen? Illik-e a híres mesternek koldusokkal
közösködni? Nem fogadom be őket! - kiáltotta.
Elővett két
aranyat a ládafiából, odaadta az öregasszonynak, és azt mondta:
- Add oda nekik és
mondd meg, hogy menjenek el a városból. Látni se akarom őket. Ha
el nem mennek, megkérem a nagyvezírt, hogy dugja őket a tömlöcbe.
Az öregasszony
fogta a pénzt, hazament, adott Mohamednek meg Szafónak egy-egy
aranyat, és átadta a Babek üzenetét. Még azt is hozzátette:
- Menjetek el minél
előbb, fiacskáim, mert még énrám is bajt hoztok. Nagyon nagy
ember ám a bátyátok! Azt mondják, még a bagdadi padisah meg a
nagyvezír is tiszteli a mesterségéért...
A testvérek
eltették a pénzt, megköszönték az anyónak a jóságát, és
elmentek Bagdadból. Megint csak városról városra kóboroltak.
Egyszer csak Mohamed megbetegedett, leesett a lábáról. Hívott
hozzá Szafo doktorokat, vajákosokat, mullákat, de Mohamed csak nem
gyógyult meg.
No, hát hadd ápolja
Szafo a beteg Mohamedet, mi meg nézzük, mit csinál Babek.
Elfogyott a
műhelyben a vas, és mikor kitavaszodott, Babek tevét bérelt,
tevehajcsárokat fogadott, hogy beszerezze a vasat. Mikor útnak
indult, meghagyta a feleségének:
- Aztán, ha
idejönnének a testvéreim, be ne merészeld fogadni őket, mert
megjárod!
A felesége
megígérte, hogy szót fogad.
Mohamed egész télen
és még tavasszal is betegeskedett, csak nyárra épült fel.
Nem volt miből
élniük a testvéreknek, elhatározták hát, hogy visszatérnek
Bagdadba, felkeresik a bátyjukat, és megint megkérik, hogy
fogadja be őket. De úgy gondolták, hogy most maguk mennek el
hozzá. Megérkeztek Bagdadba, meg is találták a bátyjuk műhelyét,
de a szolgák mondták, hogy Babek nincs a városban, már régen
messzi útra indult vasért, maholnap hazavárják. Mohamed meg Szafo
elmentek a bátyjuk házához, bekopogtattak. Babek felesége
kinézett, és tüstént kitalálta, hogy ezek csak a férje
testvérei lehetnek. Látta, hogy milyen soványak, rongyosak, és
megsajnálta őket.
Mikor Mohamed
megkérdezte, hogy „Itt lakik-e Babek mester?”, barátságosan
felelte:
- Igen, itt lakik,
most nincs itthon, de azért gyertek be!
A testvérek
bementek. Babek felesége gyorsan tüzet tett, vizet melegített,
hogy a vendégek lemoshassák az út porát, és odaadta nekik a
férje régi ruháit. Aztán húsos piláfot főzött, jóltartotta
őket édes szörbettel is. Nem tudom, mikor vendégelték meg őket
így utoljára!
Egyszer csak
kopognak a kapun. Megijedt az asszony. Tudta, hogy Babek az. A
testvérek is megijedtek, és úgy elgyengítette őket a sok
koplalás, nyomorúság, hogy ijedtükben el is aléltak. A kapun meg
egyre erősebben zörgettek. Az asszony megkapta a testvéreket,
bevonszolta őket a fészerbe. Aztán futott a katlanhoz,
megmártotta a haját a meleg vízben, és szaladt kaput nyitni.
Babek ránézett, és szigorúan kérdezte:
- Hol voltál? Miért
nem nyitottad ki mindjárt?
- Ilyen későn már
nem vártalak, fejet mostam. Láthatod, csurom víz a hajam.
Babek hitt neki.
- Meghoztam a vasat
- mondta. - Megyek a műhelybe, megnézem a kirakodást.
Ahogy Babek elment,
az asszony drága kendőt terített a vállára, és futott a
városba.
Ment, ment, és
egyszer csak találkozott Nadirral, a szomszédjával. Földhözragadt
szegény ember volt Nadir. Roskatag kis kunyhójában éldegélt, és
úgy kereste a kenyerét, hogy apróbb szolgálatokat tett a
városbeli gazdagoknak. Babek felesége odament hozzá, és
megkérdezte:
- Akarsz-e keresni
két aranyat, Nadir?
- Akarok hát! Mit
kell csinálnom?
- Egy koldus van
nálam. Adtam ennie, de aztán úgy elaludt, hogy nem bírom
felkelteni. Nem akarom, hogy a férjem, Babek mester ott találja a
házban. Vidd ki a térre, fektesd a földre. Majd felébred és megy
dolgára.
- Jól van - felelte
Nadir.
Elvezette Nadirt az
asszony a házához, meghagyta neki, hogy várjon a kapu előtt, maga
pedig bement a fészerbe, ráhúzott egy zsákot az egyik fiúra, és
kivonszolta a kapuhoz. Nadír felkapta a zsákot, és kivitte a
térre. Mikor aztán lehúzta róla a zsákot, azt ugyan látta, hogy
ember, hanem az arcát nem láthatta a sötétben. Csak azt, hogy
törpe. Lefektette a törpét a földre, hóna alá kapta a zsákot,
és ment vissza a Babek feleségéhez a két aranyért.
Az asszony már a
kapuban várta:
- Hogy vitted te el
azt az embert, mikor már megint itt van? - mondta, és rámutatott a
másik fiúra.
Elcsodálkozott
Nadír, beletette a zsákba a törpét, kivitte a térre, de
valamivel odébb tette le, hogy vissza ne találjon a Babek házához.
Aztán visszament az
asszonyhoz, megkapta a két aranyat, ment vele a teázóba. Amint
megy az úton, látja ám, hogy megint jön vele szembe a törpe,
akit kivitt a térre. Az pedig maga Babek mester volt. Kirakták már
a vasat, és most haza tartott. Tudjátok, hogy éppen olyan volt,
mint a testvérei, termetre is, meg különben is. Csak a ruhája
volt más.
Nadír meg azt
gondolta magában: „Azért öltözött át, hogy ne ismerjem meg. -
Megharagudott: - Hányszor kell még téged elcipelnem!” Azzal
elkapta Babekot, egy ökölcsapással elkábította, kezét-lábát
megkötözte, kivitte a térre, letette a földre - még odébb, mint
a testvéreit -, maga meg elment a teázóba.
Leszállt az
éjszaka...
Bagdad városában
történt az eset, és a bagdadi padisahnak az volt a szokása, hogy
néha dervisnek, vándornak öltözött, úgy járta a várost a
nagyvezírrel, hogy megtudja, mi történik a székvárosban.
Azon az éjszakán
is a városban kószált a nagyvezírrel. Mikor a téren jártak,
egyszer csak a padisah belebotlott valamibe. Nézi - hát egy ember
fekszik a földön. Nem szól, nem nyitja ki a szemét, pedig mintha
élne. Mennek tovább, rábukkannak a másikra, valamivel odébb meg
a harmadikra.
Csak annak a
harmadiknak össze van kötve keze-lába.
Körülnéz a
padisah, nem jár-e arra valaki, hogy elvitethetné a térről az
ismeretlen törpéket. Látja, hogy egy ember jön kifelé a
teázóból. Nadír volt az. Elüldögélt egy kicsit a teázóban,
és most hazafelé indult.
A padisah kirántotta
a tőrét, odafutott hozzá, és rákiáltott:
- Gyere velem, ha
kedves az életed!
Nadir
elcsodálkozott, és ment a dervis után. Odaértek, ahol a törpék
feküdtek.
- Fogd meg ezeket az
embereket, és hozd, ahová mutatom! - mondta a padisah.
Elbámult Nadir,
hogy most már három a törpe, és felkiáltott:
- Átkozottak, egész
nap benneteket hurcoltalak, és még most sincs nyugovásom tőletek!
De nem ellenkezett,
hóna alá csapta a törpéket, és vitte őket a dervis után. A
nagy vezír ment legelöl, világított nekik a lámpájával.
Megérkeztek a
padisah palotájához. Az őrök megismerték őket, félreálltak,
beengedték a padisahot, a nagyvezírt meg Nadirt a palotába.
Akkor a dervis
levetette ócska köpönyegét, és Nadir megismerte a padisahot.
Megint csak elcsodálkozott, de megint csak hallgatott.
A padisah ránézett
a törpékre, és maga is elcsodálkozott: „Mind egyforma - három
Babek fekszik előttem! Csoda történt!”
Hívatta a doktort.
Az gondjaiba vette a törpéket. Mohamed és Szafo felébredt.
Babekról a szolgák leoldották a köteléket, az is magához tért.
De mikor még
eszméletlenül feküdtek, a padisah megkérdezte Nadirtól:
- Miért kiabáltad
azt, hogy egész nap hurcoltad őket?
Nadir elmondta, hogy
történt. Mikor a törpék felocsúdtak, a padisah megkérdezte:
- Melyik közületek
Babek?
- Én - felelte
Babek mester.
A padisah
megparancsolta, hogy adjanak egyforma ruhát, a három testvérre, és
hívják a palotába a Babek feleségét.
Amikor bevezették,
a padisah rámutatott a három törpére:
- Melyik ezek közül
a férjed?
Az asszony sokáig
nézegette őket, aztán azt mondta:
- Azt hiszem, ez -
és Mohamedre mutatott.
- Nem, én vagyok a
férjed - szólalt meg Babek.
Megtudta hát, hogy
semmiben sem különbözik a testvéreitől, és rosszul tette, hogy
nem eresztette be őket a házába.
A padisah pedig
meghallotta, hogy mind a hárman kitűnően értik a mesterségüket,
és odavette őket magához fegyverkovácsnak. Azt mondják, ma is
boldogan él Bagdadban a három elválaszthatatlan fegyverkovács
mester.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése