A kertész fia meg Kor-ogli, a szegények védelmezője. 2. rész (10747 szó)
Azután azt
mondta:
- Sajnálom az én
Nadar barátomat, áldott legyen az emlékezete. Nála jobb
kertésszel sohase találkoztam... És teveled mi történt? Hogy
kerültél ebbe a városba?
- Nem tudom,
szabad-e szaporítanom a gondjaidat...
- Beszélj,
beszélj, hiszen a barátom fia nem idegen nekem!
Elmondta neki a
fiú, hogyan jött a városba az almával, hogyan került a toronyba
a padisah lányához, hogyan adta oda az erszényét pénzestül a
strázsának.
- De nem azért
búsulok, hogy egyedül vagyok ebben az idegen városban. Nem is az
erszényemet sajnálom. Megszerettem a padisah lányát, és
szomorkodom, hogy be van zárva a toronyba, és nincs egy teremtett
lélek, akivel szót válthatna. Nem tudom, hogyan segíthetnék
rajta, nem tudom, viszontlátom-e még valaha.
Az öreg Akub
meghallgatta a fiút, és azt mondta:
- Jól ismerem a
padisah lányát. Tanítója voltam valamikor. Később a padisah
elrejtette a toronyban, hogy senki se láthassa a szépségét. Azóta
sápot szedet a kapzsi padisah attól, aki látni akarja a lányát.
Sajnálom a szegény királylányt. A padisah már engem se enged be
hozzá. De néha, amikor nincs a városban, a strázsa beereszt a
toronyba. Most is épp a palotába igyekszem. A padisah elment
vadászni. Talán láthatom a királylányt is, megvigasztalgatom, és
téged is megemlítelek. Te csak várj meg a ligetben.
A jó Akub elvezette
a fiút a ligetbe, megmutatta, hol várjon rá, maga pedig elindult a
palotába. Ismerős strázsa állt a kapuban, megismerte az öreg
tanítót, és felvezette a toronyba. Lassan, lassan kapaszkodott fel
az öreg a torony lépcsőjén. Odafenn a strázsa kinyitotta a
vasajtót, és az öregember lement a tanítványához. Megörült a
királylány Akubnak, puha párnára ültette. Azután tapsolt egyet,
behívta a szolgálóját, megparancsolta, hogy hozzon egy csésze
kávét az öregnek. A szolgáló behozta a kávét, azután kiment,
a királylány meg szemrehányóan így szólt öreg tanítójához:
- De rég nem voltál
itt, tanítóm! Már azt gondoltam, elfelejtettél. Csak búsulok itt
magamban, sírdogálok reggeltől estig.
Az öreg Akub azt
felelte, hogy mikor a királylány apjaura a városban van, a strázsa
pontosan teljesíti a parancsát, és nem engedi fel a tanítót a
toronyba. Megemlítette a fiatal kertészt is, a barátja fiát.
- Megszeretett
téged, nem tud nélküled élni. Mit mondjak neki, vajon
reménykedhet-e?
A királylány azt
felelte, hogy neki is megtetszett a fiú.
- De vajon
megengedi-e valaha is az én szigorú atyám, hogy találkozzunk?
Mondd meg neki: jobb, ha elmegy a városunkból, mert apám szolgái
a nyomára bukkannak, beárulják apámnak, és akkor jaj lesz árva
fejének. Rajtam meg nem segít. Legalább annyi vigaszom legyen,
hogy neki nem esik bántódása. Add oda neki emlékül a képemet.
A királylány
elővette a képét, és odaadta a tanítónak. Az öreg Akub jól
eldugta, elbúcsúzott a padisah lányától, és leballagott a
toronyból.
Kiment a ligetbe,
megkereste a fiút, aki már alig várta, hogy megjöjjön az öreg.
Akub odaadta neki a képet, és szóról szóra elmondta, amit a
királylány üzent. Így fejezte be:
- Azt is mondta a
padisah lánya, hogy ne maradj tovább a városban, és a padisah
szolgáinak a szeme elé ne kerülj valahogy.
- Hát most mitévő
legyek, apó?
- Nem tudom, fiam.
Segítettem, amiben tudtam, többet nem tehetek. Eredj a
szomszédomhoz, az öreg boltoshoz. Talán most ő segíthet rajtad.
Elindultak
visszafelé a kicsi kövezetlen utcán. A fiú elkísérte a jó
Akubot a házáig, megköszönte a segítségét, a jóságos
szavait, elbúcsúzott tőle, és ment az öreg boltoshoz. Sötétedett
már, de az öregember még mindig ott üldögélt a bódéja előtt
a lócán.
- No, hát segített
rajtad a jóságos Akub? - kérdezte, mikor a fiú odament hozzá.
- Megtett értem
mindent, amit csak tehetett. De a szívem sebét csak nem
gyógyíthatta be.
- Hát micsoda seb
az, hogy még a bölcs Akub se tudta begyógyítani?
Elmondott neki a fiú
szép sorjában mindent: hogy kicsoda ő, miért jött a városba,
hogy került a toronyba, ahol a padisah lánya sínylődik, hogymint
esett, hogy beleszeretett, és mit üzent neki a lány az öreg
Akubbal.
Gondolkodott, gondolkodott az öreg, tépdeste az ősz szakállát,
aztán azt mondta:
- Igen, fiam, most
már senki más nem segíthet rajtad, csak Kor-ogli, a bajba jutottak
védelmezője, a szegények jótevője. Hallottál már róla?
- Hallani hallottam,
a tevehajcsárok mindig emlegették, valahányszor almát
szállítottam. Tudom, hogy Kor-ogli senkit el nem hagy a bajban,
kiáll a szegény emberekért. De hát hol keressem én Kor-oglit,
hogyan jutok el hozzá? És hát hogy menjek el így hozzá, üres
kézzel?
- A Csamlibel-hegyen
lakik, a várban. Majd én elmondom neked, hogy kell odamenni. És
nem kell ajándékot vinni neki. Kor-ogli nem padisah, nem helytartó.
Kor-ogli hős. Nem kér ajándékot az embertől, nem akar
meggazdagodni. Örül, ha segíthet a szegény emberen. Van minden a
várában, ami magának meg a barátainak kell. De ha kedveskedni
akarsz neki, aludj meg itt nálam ma éjszaka, holnap reggel pedig
eredj el a piacra, vegyél egy kosár almát, bérelj egy öszvért,
és vidd el az almát Kor-oglinak meg a barátainak. A Csamlibel-vár
magas hegyen áll, ott nem terem alma. Kor-ogli meg a barátai nehéz
csatákat vívtak, sok súlyos sebesültjük van, az almától
hamarabb talpra állnak a betegek. Majd én adok neked pénzt az
öszvérre meg az almára.
A kertész fia ott
maradt éjszakára a jó öregnél. Pirkadatkor felkeltek, és együtt
mentek ki a piacra. A fiú igyekezett minél szebb almát
összeválogatni, az öreg meg kerített öszvért. Feltették az
almát az öszvérre, az öreg elkísérte a fiút a város széléig,
és megmagyarázta, hogyan jut el a Csamlibel-várig.
- Ötnapi járóföld.
Ne igen állj meg, és le ne térj az útról. Ha találkozol
Kor-oglival, mondd meg neki, hogy az öreg boltos üdvözli.
A fiú megköszönte
az öreg szívességét, elbúcsúzott tőle, és útnak indult.
Hadd menjen hát a
fiú a Csamlibelbe vezető úton, mi meg nézzük meg, mit csinál
Korogli, a híres hős, a bajbajutottak védelmezője, a szegények
jótevője.
Kor-ogli és a
társai pihentek a nehéz harcok után, gyógyítgatták a
sebesülteket. Egyszer Kor-ogli azt kérdezte:
- Mit kellene még
szerezni a nehéz sebben kínlódóknak?
A társai
összenéztek, gondolkoztak, de aztán csak nem mondtak semmit, úgy
vélték, mindenük megvan a sebesülteknek. Hanem Kor-ogli azt
mondja:
- Jó lenne almát
keríteni nekik. Ki vállalkozik rá, hogy elmegy Katan városába,
vesz almát, és estére vissza is ér vele?
Kor-ogli bajtársai
mind nagyon bátrak, mind nagyon vitézek voltak. De most senki se
jelentkezett: tudták, hogy Katan ötnapi járóföldre van, egy
nap alatt nem lehet megjárni az utat oda-vissza. Akkor Kor-ogli
hívatta a lovászt. Mikor bejött a lovász, azt mondta neki:
- Vezesd ki az
istállóból az én gyors lábú Szellőmet, és nyergeld fel! Magam
megyek el az almáért.
A lovász kivezette
az istállóból a gyors lábú Szellőt, felnyergelte,
felkantározta. Kor-ogli nyeregbe pattant, és elszáguldott Katan
irányában.
A kertészfiú meg
ezenközben öszvérét hajszolva igyekezett Csamlibelbe. Egyszer
csak meglátott egy porfelhőt a távolban. A felhő sebesen
közeledett. „Egy lovas jön amott - gondolta a fiú. Letért
az útról, megállt az útfélen. - Hátha rossz ember? Nekem meg
nincs fegyverem” - tűnődött. Felvett egy jó nagy követ, hátát
az öszvérnek vetette és várt.
A lovas melléje
ért, meghőköltette a gyors lábú lovat. A tüzes paripa
felágaskodott, rágta a zablát, de a lovas erősen markolta a
kantárszárat.
- Hová tartasz,
vándor? - kérdezte Kor-ogli a fiútól. Mert ő volt az, a kertész
fia, de hát Kor-ogli persze nem tudta, mert sohase látta.
- Csamlibel várába
megyek, Kor-oglihoz, a híres vitézhez, a bajba jutottak
védelmezőjéhez, a szegények jótevőjéhez.
- Hát a kosaradban
mit viszel?
- Almát Kor-ogli
bátor harcosainak.
„Vajon nem a
padisah kémje? - gondolta Kor-ogli. - Ki kéne puhatolni valahogy,
hogy miféle ember.”
- Sose menj te
Kor-oglihoz, adok én neked aranyat az almádért! - ajánlotta
Kor-ogli, és egy jó kövér erszényt mutatott a fiúnak.
- Kell is nekem a
pénz! Nem adom oda az almát senki másnak, csak Kor-oglinak -
felelte a fiú, és felemelte a követ. - Eredj csak odébb, Isten
hírével!
Nagyon a szíve
szerint való volt ez a beszéd a vitéz Kor-oglinak, gondolta is
magában: „Nem, ez nem kém. A padisah cselédje ugyan vissza nem
utasította volna a pénzt!” De a fiatal útonjárónak csak ennyit
mondott:
- Ó, becsületes
ifjú, a bátyámnak nehéz sebe van, adjál neki egy kis almát!
- Vegyél csak
belőle, vidd el a bátyádnak, a többit meg elviszem Kor-oglinak.
Kor-ogh vett az
almából, belecsomózta a kendőjébe, megköszönte a kertész
fiának, elbúcsúzott tőle, megfordította a lovát és
elvágtatott. A kertész fia pedig megkönnyebbülten felsóhajtott,
kivezette az öszvért az útra, és ment tovább.
Kor-ogli visszatért
Csamlibel várába, és odaadta az almát a sebesülteknek. Nagyon
csodálkoztak, hogy ilyen hamar megtért Katanból. De Kor-ogli
nem mondta el, mi történt. Este, mielőtt lefeküdt, megparancsolta
a vár kapuját őrző vitézeknek:
- Hajnalban egy fiú
jön ide öszvérrel meg egy kosár almával, mondjátok meg neki,
hogy pihenjen egyet, aztán vezessétek hozzám.
Az aldzsavazebeli
kertész fia pedig csak ment, mendegélt. És az ötödik napon,
mikor a nap felkelt, meglátott egy magas hegyet, azon pedig egy
bevehetetlen várat. „Hát ez Csamlibel vára!” - örvendezett
magában a fiú, és nógatni kezdte az öszvért.
A várkapuban álló
harcosok meglátták az öszvéres-kosaras fiút, és mindjárt
tudták, hogy ez lehet az a vándor, akit Kor-ogh említett.
Barátságosan fogadták, beengedték a várba, és mikor kipihente
magát, bevezették Kor-oglihoz.
Ahogy a kertész fia
belépett és köszönt, tüstént megismerte azt az embert, akivel
az úton találkozott. „Hát ő volt az! Én meg nem adtam oda neki
a kosarat, kővel akartam elzavarni!” Zavarodottan állt, nem
tudta, mit tegyen, mit mondjon.
Kor-ogli
elmosolyodott, és barátságosan szólt hozzá:
- Nem baj ám, hogy
tegnap nem ismertél meg. Hiszen sohase láttál. Azért meg, hogy
nem adtad oda a kosarat, nem kívántad meg az aranyat, nem ijedtél
meg a fegyveres lovastól, azért dicséretet érdemelsz, nem
szidást. Köszönöm az almát, sebesült társaim nagyon megörültek
neki. Itt nálunk a hegyen nem terem alma... Mondd hát el, mi szél
hozott ide!
Kor-ogli barátságos
arca, kedves szava tüstént megnyugtatta a kertész fiát. Elmúlt a
zavara. És rendre elmondott mindent: hogy kicsoda ő, hová való,
mi történt vele Katanban, hogyan látta meg a padisah lányát, mit
üzent neki a lány, mikor a bölcs Akub nála járt. A derék öreg
boltos üdvözletét se felejtette el átadni. Végezetül azt
mondta:
- Megszerettem a
padisah lányát. Akármerre járok, mindig csak őt látom, mindig
csak vele beszélek. Nem tudom, hogy lehetne elvinni a kegyetlen
padisahtól, hogy lehetne kiszabadítani a toronyból, ahol
sínylődik, egyre csak ezen töröm a fejem. És jó emberek azt
mondták, hogy rajtad kívül senki se segíthet rajtam. Ezért
merészeltem eljönni hozzád, hogy elmondjam, mi bánt.
Kor-ogh figyelmesen
végighallgatta, némán bólogatott. Mikor a fiú elmondta a
mondókáját, gondolkodott egy kicsit, és így szólt:
- Jól tetted, hogy
eljöttél hozzám. Hallottam már a padisah szépséges lányának
szenvedéseiről. Megígérem neked, hogy elmegyek hozzá. Ha az a
szándéka, hogy elhagyja a palotát, segítek neki megszökni, és a
feleséged lesz. Még ma Katanba megyünk. Eredj, válassz magadnak
lovat és fegyvert! Megparancsolom, hogy adjanak neked mindent, ami
csak kell egy jóravaló fiatal harcosnak.
Behívta azokat a
harcosokat, akik bevezették hozzá a kertész fiát, és
megparancsolta nekik, hogy segítsenek a fiúnak fegyvert választani,
és mutassák meg neki a lovakat. Megörült a fiú, megköszönte
Kor-oglinak a jóságát, és elment a két harcossal lovat meg
fegyvert választani.
Kor-ogli pedig
felugrott, kiment a szobájából, és átment a barátaihoz.
- Most nincs ideje a
pihenésnek, hadra készüljetek! Megyünk Katanba! - kiáltotta.
És elmondott nekik
mindent a fiúról, a bánatáról, a szépséges lányról, akit a
toronyban senyveszt a padisah.
- Segítünk a
szegény fiún, kiszabadítjuk a lányt! - kiáltották egyszerre
Kor-ogli bajtársai.
Ki-ki felkapta a
fegyverét, szaladt az istállóba harci paripájáért.
Kor-ogli megvárta,
míg mind összegyűltek, meggyőződött róla, hogy a kertész fia
is lovon ül már, maga is felpattant karcsú lábú ménjére, és
indulj-t vezényelt.
Kilovagoltak a
várból, és vágtatni kezdtek a Katanba vezető úton: elöl
Kor-ogli a Szellőn, nyomában a bajtársai harci paripájukon és
velük a fiú, az aldzsavazei kertész fia. Minden lovasnak tízféle
fegyvere volt. A kopja a nyereghevederhez erősítve, a kard a
hüvelyben, a pisztoly az övben. Sebesen vágtattak a lovasok, az
égig verték a port.
Ritka volt a pihenő,
rövid az éjszakai nyugodalom. Harmadnap estére a távolban feltűnt
Katan városa. Kor-ogli körülnézett, meglátott a közelben egy
szakadékot, arrafelé irányította a lovát. A lovasok ügettek
utána. Poroszkál Kor-ogli a lován és töpreng: „Kit vigyek
magammal?” És hirtelen eszébe jut, hogy nemrégiben egy Kara nevű
fiatal vitéz érkezett hozzá a várba. „No, hát őt viszem
magammal, meglátom, mit ér a fiú!”
A lovasok mind
leereszkedtek a menedékes hegyoldalon a szakadékba, hogy majd ott
megpihennek. Kor-ogli azt mondta:
- Maradjatok itt és
várjatok meg! Ha segítségre lesz szükségem, hírül adom.
A kertész fiát is
otthagyta. Csak a padisah lányának a képét kérte el tőle. A fiú
odaadta a képet. Kor-ogli eltette, a fegyverét is elrejtette, hogy
meg ne lássák, és Karával útnak indultak.
Ahogy egy kicsit
eltávolodtak a többiektől, Kor-ogli elhatározta, hogy próbára
teszi Karát: nem gyáva-e, való-e kard a kezébe, hogy tud
vagdalkozni. Előre engedte Karát, maga meg visszafogta a lovát.
Aztán rákiáltott:
- Állj meg, Kara!
Védd magad, szeretném tudni, jó kardbíró ember vagy-e!
Kardot rántott,
megsarkantyúzta a Szellőt, és rárohant Karára. De a fiatal vitéz
nem ijedt meg: megfordította a lovát, és felkészült a viadalra.
Kor-ogli teljes erejéből lesújtott, igyekezett kiütni Kara
kezéből a kardot. De az ifjú harcos erősen fogta a markolatot, és
minden támadást ügyesen visszavert. Látta Kor-ogli, hogy Kara nem
gyáva, vívni is tud, rákiáltott hát:
- Jól van, Kara!
Látom már, hogy nem vagy gyáva, és jó kardbíró ember vagy!
Mentek hát tovább.
Mire Katan alá értek, alkonyodott már. Kor-ogli emlékezett rá,
hogy a város szélén, egy kis házikóban él egy öregasszony,
a padisah lányának a szolgálója. Megkereste a házikót, leugrott
a lováról, és bekopogtatott. Az öregasszony kinézett a
kopogásra, Kor-ogli tisztelettudóan köszöntötte, és
szállást kért magának meg Karának éjszakára. Az öregasszony
megörült nekik:
- A vendég
szerencsét hoz. Csak hát én szegény vagyok. Nem tudlak illendően
megvendégelni benneteket.Azután azt mondta:
- Sajnálom az én
Nadar barátomat, áldott legyen az emlékezete. Nála jobb
kertésszel sohase találkoztam... És teveled mi történt? Hogy
kerültél ebbe a városba?
- Nem tudom,
szabad-e szaporítanom a gondjaidat...
- Beszélj,
beszélj, hiszen a barátom fia nem idegen nekem!
Elmondta neki a
fiú, hogyan jött a városba az almával, hogyan került a toronyba
a padisah lányához, hogyan adta oda az erszényét pénzestül a
strázsának.
- De nem azért
búsulok, hogy egyedül vagyok ebben az idegen városban. Nem is az
erszényemet sajnálom. Megszerettem a padisah lányát, és
szomorkodom, hogy be van zárva a toronyba, és nincs egy teremtett
lélek, akivel szót válthatna. Nem tudom, hogyan segíthetnék
rajta, nem tudom, viszontlátom-e még valaha.
Az öreg Akub
meghallgatta a fiút, és azt mondta:
- Jól ismerem a
padisah lányát. Tanítója voltam valamikor. Később a padisah
elrejtette a toronyban, hogy senki se láthassa a szépségét. Azóta
sápot szedet a kapzsi padisah attól, aki látni akarja a lányát.
Sajnálom a szegény királylányt. A padisah már engem se enged be
hozzá. De néha, amikor nincs a városban, a strázsa beereszt a
toronyba. Most is épp a palotába igyekszem. A padisah elment
vadászni. Talán láthatom a királylányt is, megvigasztalgatom, és
téged is megemlítelek. Te csak várj meg a ligetben.
A jó Akub elvezette
a fiút a ligetbe, megmutatta, hol várjon rá, maga pedig elindult a
palotába. Ismerős strázsa állt a kapuban, megismerte az öreg
tanítót, és felvezette a toronyba. Lassan, lassan kapaszkodott fel
az öreg a torony lépcsőjén. Odafenn a strázsa kinyitotta a
vasajtót, és az öregember lement a tanítványához. Megörült a
királylány Akubnak, puha párnára ültette. Azután tapsolt egyet,
behívta a szolgálóját, megparancsolta, hogy hozzon egy csésze
kávét az öregnek. A szolgáló behozta a kávét, azután kiment,
a királylány meg szemrehányóan így szólt öreg tanítójához:
- De rég nem voltál
itt, tanítóm! Már azt gondoltam, elfelejtettél. Csak búsulok itt
magamban, sírdogálok reggeltől estig.
Az öreg Akub azt
felelte, hogy mikor a királylány apjaura a városban van, a strázsa
pontosan teljesíti a parancsát, és nem engedi fel a tanítót a
toronyba. Megemlítette a fiatal kertészt is, a barátja fiát.
- Megszeretett
téged, nem tud nélküled élni. Mit mondjak neki, vajon
reménykedhet-e?
A királylány azt
felelte, hogy neki is megtetszett a fiú.
- De vajon
megengedi-e valaha is az én szigorú atyám, hogy találkozzunk?
Mondd meg neki: jobb, ha elmegy a városunkból, mert apám szolgái
a nyomára bukkannak, beárulják apámnak, és akkor jaj lesz árva
fejének. Rajtam meg nem segít. Legalább annyi vigaszom legyen,
hogy neki nem esik bántódása. Add oda neki emlékül a képemet.
A királylány
elővette a képét, és odaadta a tanítónak. Az öreg Akub jól
eldugta, elbúcsúzott a padisah lányától, és leballagott a
toronyból.
Kiment a ligetbe,
megkereste a fiút, aki már alig várta, hogy megjöjjön az öreg.
Akub odaadta neki a képet, és szóról szóra elmondta, amit a
királylány üzent. Így fejezte be:
- Azt is mondta a
padisah lánya, hogy ne maradj tovább a városban, és a padisah
szolgáinak a szeme elé ne kerülj valahogy.
- Hát most mitévő
legyek, apó?
- Nem tudom, fiam.
Segítettem, amiben tudtam, többet nem tehetek. Eredj a
szomszédomhoz, az öreg boltoshoz. Talán most ő segíthet rajtad.
Elindultak
visszafelé a kicsi kövezetlen utcán. A fiú elkísérte a jó
Akubot a házáig, megköszönte a segítségét, a jóságos
szavait, elbúcsúzott tőle, és ment az öreg boltoshoz. Sötétedett
már, de az öregember még mindig ott üldögélt a bódéja előtt
a lócán.
- No, hát segített
rajtad a jóságos Akub? - kérdezte, mikor a fiú odament hozzá.
- Megtett értem
mindent, amit csak tehetett. De a szívem sebét csak nem
gyógyíthatta be.
- Hát micsoda seb
az, hogy még a bölcs Akub se tudta begyógyítani?
Elmondott neki a fiú
szép sorjában mindent: hogy kicsoda ő, miért jött a városba,
hogy került a toronyba, ahol a padisah lánya sínylődik, hogymint
esett, hogy beleszeretett, és mit üzent neki a lány az öreg
Akubbal.
Gondolkodott, gondolkodott az öreg, tépdeste az ősz szakállát,
aztán azt mondta:
- Igen, fiam, most
már senki más nem segíthet rajtad, csak Kor-ogli, a bajba jutottak
védelmezője, a szegények jótevője. Hallottál már róla?
- Hallani hallottam,
a tevehajcsárok mindig emlegették, valahányszor almát
szállítottam. Tudom, hogy Kor-ogli senkit el nem hagy a bajban,
kiáll a szegény emberekért. De hát hol keressem én Kor-oglit,
hogyan jutok el hozzá? És hát hogy menjek el így hozzá, üres
kézzel?
- A Csamlibel-hegyen
lakik, a várban. Majd én elmondom neked, hogy kell odamenni. És
nem kell ajándékot vinni neki. Kor-ogli nem padisah, nem helytartó.
Kor-ogli hős. Nem kér ajándékot az embertől, nem akar
meggazdagodni. Örül, ha segíthet a szegény emberen. Van minden a
várában, ami magának meg a barátainak kell. De ha kedveskedni
akarsz neki, aludj meg itt nálam ma éjszaka, holnap reggel pedig
eredj el a piacra, vegyél egy kosár almát, bérelj egy öszvért,
és vidd el az almát Kor-oglinak meg a barátainak. A Csamlibel-vár
magas hegyen áll, ott nem terem alma. Kor-ogli meg a barátai nehéz
csatákat vívtak, sok súlyos sebesültjük van, az almától
hamarabb talpra állnak a betegek. Majd én adok neked pénzt az
öszvérre meg az almára.
A kertész fia ott
maradt éjszakára a jó öregnél. Pirkadatkor felkeltek, és együtt
mentek ki a piacra. A fiú igyekezett minél szebb almát
összeválogatni, az öreg meg kerített öszvért. Feltették az
almát az öszvérre, az öreg elkísérte a fiút a város széléig,
és megmagyarázta, hogyan jut el a Csamlibel-várig.
- Ötnapi járóföld.
Ne igen állj meg, és le ne térj az útról. Ha találkozol
Kor-oglival, mondd meg neki, hogy az öreg boltos üdvözli.
A fiú megköszönte
az öreg szívességét, elbúcsúzott tőle, és útnak indult.
Hadd menjen hát a
fiú a Csamlibelbe vezető úton, mi meg nézzük meg, mit csinál
Korogli, a híres hős, a bajbajutottak védelmezője, a szegények
jótevője.
Kor-ogli és a
társai pihentek a nehéz harcok után, gyógyítgatták a
sebesülteket. Egyszer Kor-ogli azt kérdezte:
- Mit kellene még
szerezni a nehéz sebben kínlódóknak?
A társai
összenéztek, gondolkoztak, de aztán csak nem mondtak semmit, úgy
vélték, mindenük megvan a sebesülteknek. Hanem Kor-ogli azt
mondja:
- Jó lenne almát
keríteni nekik. Ki vállalkozik rá, hogy elmegy Katan városába,
vesz almát, és estére vissza is ér vele?
Kor-ogli bajtársai
mind nagyon bátrak, mind nagyon vitézek voltak. De most senki se
jelentkezett: tudták, hogy Katan ötnapi járóföldre van, egy
nap alatt nem lehet megjárni az utat oda-vissza. Akkor Kor-ogli
hívatta a lovászt. Mikor bejött a lovász, azt mondta neki:
- Vezesd ki az
istállóból az én gyors lábú Szellőmet, és nyergeld fel! Magam
megyek el az almáért.
A lovász kivezette
az istállóból a gyors lábú Szellőt, felnyergelte,
felkantározta. Kor-ogli nyeregbe pattant, és elszáguldott Katan
irányában.
A kertészfiú meg
ezenközben öszvérét hajszolva igyekezett Csamlibelbe. Egyszer
csak meglátott egy porfelhőt a távolban. A felhő sebesen
közeledett. „Egy lovas jön amott - gondolta a fiú. Letért
az útról, megállt az útfélen. - Hátha rossz ember? Nekem meg
nincs fegyverem” - tűnődött. Felvett egy jó nagy követ, hátát
az öszvérnek vetette és várt.
A lovas melléje
ért, meghőköltette a gyors lábú lovat. A tüzes paripa
felágaskodott, rágta a zablát, de a lovas erősen markolta a
kantárszárat.
- Hová tartasz,
vándor? - kérdezte Kor-ogli a fiútól. Mert ő volt az, a kertész
fia, de hát Kor-ogli persze nem tudta, mert sohase látta.
- Csamlibel várába
megyek, Kor-oglihoz, a híres vitézhez, a bajba jutottak
védelmezőjéhez, a szegények jótevőjéhez.
- Hát a kosaradban
mit viszel?
- Almát Kor-ogli
bátor harcosainak.
„Vajon nem a
padisah kémje? - gondolta Kor-ogli. - Ki kéne puhatolni valahogy,
hogy miféle ember.”
- Sose menj te
Kor-oglihoz, adok én neked aranyat az almádért! - ajánlotta
Kor-ogli, és egy jó kövér erszényt mutatott a fiúnak.
- Kell is nekem a
pénz! Nem adom oda az almát senki másnak, csak Kor-oglinak -
felelte a fiú, és felemelte a követ. - Eredj csak odébb, Isten
hírével!
Nagyon a szíve
szerint való volt ez a beszéd a vitéz Kor-oglinak, gondolta is
magában: „Nem, ez nem kém. A padisah cselédje ugyan vissza nem
utasította volna a pénzt!” De a fiatal útonjárónak csak ennyit
mondott:
- Ó, becsületes
ifjú, a bátyámnak nehéz sebe van, adjál neki egy kis almát!
- Vegyél csak
belőle, vidd el a bátyádnak, a többit meg elviszem Kor-oglinak.
Kor-ogh vett az
almából, belecsomózta a kendőjébe, megköszönte a kertész
fiának, elbúcsúzott tőle, megfordította a lovát és
elvágtatott. A kertész fia pedig megkönnyebbülten felsóhajtott,
kivezette az öszvért az útra, és ment tovább.
Kor-ogli visszatért
Csamlibel várába, és odaadta az almát a sebesülteknek. Nagyon
csodálkoztak, hogy ilyen hamar megtért Katanból. De Kor-ogli
nem mondta el, mi történt. Este, mielőtt lefeküdt, megparancsolta
a vár kapuját őrző vitézeknek:
- Hajnalban egy fiú
jön ide öszvérrel meg egy kosár almával, mondjátok meg neki,
hogy pihenjen egyet, aztán vezessétek hozzám.
Az aldzsavazebeli
kertész fia pedig csak ment, mendegélt. És az ötödik napon,
mikor a nap felkelt, meglátott egy magas hegyet, azon pedig egy
bevehetetlen várat. „Hát ez Csamlibel vára!” - örvendezett
magában a fiú, és nógatni kezdte az öszvért.
A várkapuban álló
harcosok meglátták az öszvéres-kosaras fiút, és mindjárt
tudták, hogy ez lehet az a vándor, akit Kor-ogh említett.
Barátságosan fogadták, beengedték a várba, és mikor kipihente
magát, bevezették Kor-oglihoz.
Ahogy a kertész fia
belépett és köszönt, tüstént megismerte azt az embert, akivel
az úton találkozott. „Hát ő volt az! Én meg nem adtam oda neki
a kosarat, kővel akartam elzavarni!” Zavarodottan állt, nem
tudta, mit tegyen, mit mondjon.
Kor-ogli
elmosolyodott, és barátságosan szólt hozzá:
- Nem baj ám, hogy
tegnap nem ismertél meg. Hiszen sohase láttál. Azért meg, hogy
nem adtad oda a kosarat, nem kívántad meg az aranyat, nem ijedtél
meg a fegyveres lovastól, azért dicséretet érdemelsz, nem
szidást. Köszönöm az almát, sebesült társaim nagyon megörültek
neki. Itt nálunk a hegyen nem terem alma... Mondd hát el, mi szél
hozott ide!
Kor-ogli barátságos
arca, kedves szava tüstént megnyugtatta a kertész fiát. Elmúlt a
zavara. És rendre elmondott mindent: hogy kicsoda ő, hová való,
mi történt vele Katanban, hogyan látta meg a padisah lányát, mit
üzent neki a lány, mikor a bölcs Akub nála járt. A derék öreg
boltos üdvözletét se felejtette el átadni. Végezetül azt
mondta:
- Megszerettem a
padisah lányát. Akármerre járok, mindig csak őt látom, mindig
csak vele beszélek. Nem tudom, hogy lehetne elvinni a kegyetlen
padisahtól, hogy lehetne kiszabadítani a toronyból, ahol
sínylődik, egyre csak ezen töröm a fejem. És jó emberek azt
mondták, hogy rajtad kívül senki se segíthet rajtam. Ezért
merészeltem eljönni hozzád, hogy elmondjam, mi bánt.
Kor-ogh figyelmesen
végighallgatta, némán bólogatott. Mikor a fiú elmondta a
mondókáját, gondolkodott egy kicsit, és így szólt:
- Jól tetted, hogy
eljöttél hozzám. Hallottam már a padisah szépséges lányának
szenvedéseiről. Megígérem neked, hogy elmegyek hozzá. Ha az a
szándéka, hogy elhagyja a palotát, segítek neki megszökni, és a
feleséged lesz. Még ma Katanba megyünk. Eredj, válassz magadnak
lovat és fegyvert! Megparancsolom, hogy adjanak neked mindent, ami
csak kell egy jóravaló fiatal harcosnak.
Behívta azokat a
harcosokat, akik bevezették hozzá a kertész fiát, és
megparancsolta nekik, hogy segítsenek a fiúnak fegyvert választani,
és mutassák meg neki a lovakat. Megörült a fiú, megköszönte
Kor-oglinak a jóságát, és elment a két harcossal lovat meg
fegyvert választani.
Kor-ogli pedig
felugrott, kiment a szobájából, és átment a barátaihoz.
- Most nincs ideje a
pihenésnek, hadra készüljetek! Megyünk Katanba! - kiáltotta.
És elmondott nekik
mindent a fiúról, a bánatáról, a szépséges lányról, akit a
toronyban senyveszt a padisah.
- Segítünk a
szegény fiún, kiszabadítjuk a lányt! - kiáltották egyszerre
Kor-ogli bajtársai.
Ki-ki felkapta a
fegyverét, szaladt az istállóba harci paripájáért.
Kor-ogli megvárta,
míg mind összegyűltek, meggyőződött róla, hogy a kertész fia
is lovon ül már, maga is felpattant karcsú lábú ménjére, és
indulj-t vezényelt.
Kilovagoltak a
várból, és vágtatni kezdtek a Katanba vezető úton: elöl
Kor-ogli a Szellőn, nyomában a bajtársai harci paripájukon és
velük a fiú, az aldzsavazei kertész fia. Minden lovasnak tízféle
fegyvere volt. A kopja a nyereghevederhez erősítve, a kard a
hüvelyben, a pisztoly az övben. Sebesen vágtattak a lovasok, az
égig verték a port.
Ritka volt a pihenő,
rövid az éjszakai nyugodalom. Harmadnap estére a távolban feltűnt
Katan városa. Kor-ogli körülnézett, meglátott a közelben egy
szakadékot, arrafelé irányította a lovát. A lovasok ügettek
utána. Poroszkál Kor-ogli a lován és töpreng: „Kit vigyek
magammal?” És hirtelen eszébe jut, hogy nemrégiben egy Kara nevű
fiatal vitéz érkezett hozzá a várba. „No, hát őt viszem
magammal, meglátom, mit ér a fiú!”
A lovasok mind
leereszkedtek a menedékes hegyoldalon a szakadékba, hogy majd ott
megpihennek. Kor-ogli azt mondta:
- Maradjatok itt és
várjatok meg! Ha segítségre lesz szükségem, hírül adom.
A kertész fiát is
otthagyta. Csak a padisah lányának a képét kérte el tőle. A fiú
odaadta a képet. Kor-ogli eltette, a fegyverét is elrejtette, hogy
meg ne lássák, és Karával útnak indultak.
Ahogy egy kicsit
eltávolodtak a többiektől, Kor-ogli elhatározta, hogy próbára
teszi Karát: nem gyáva-e, való-e kard a kezébe, hogy tud
vagdalkozni. Előre engedte Karát, maga meg visszafogta a lovát.
Aztán rákiáltott:
- Állj meg, Kara!
Védd magad, szeretném tudni, jó kardbíró ember vagy-e!
Kardot rántott,
megsarkantyúzta a Szellőt, és rárohant Karára. De a fiatal vitéz
nem ijedt meg: megfordította a lovát, és felkészült a viadalra.
Kor-ogli teljes erejéből lesújtott, igyekezett kiütni Kara
kezéből a kardot. De az ifjú harcos erősen fogta a markolatot, és
minden támadást ügyesen visszavert. Látta Kor-ogli, hogy Kara nem
gyáva, vívni is tud, rákiáltott hát:
- Jól van, Kara!
Látom már, hogy nem vagy gyáva, és jó kardbíró ember vagy!
Mentek hát tovább.
Mire Katan alá értek, alkonyodott már. Kor-ogli emlékezett rá,
hogy a város szélén, egy kis házikóban él egy öregasszony,
a padisah lányának a szolgálója. Megkereste a házikót, leugrott
a lováról, és bekopogtatott. Az öregasszony kinézett a
kopogásra, Kor-ogli tisztelettudóan köszöntötte, és
szállást kért magának meg Karának éjszakára. Az öregasszony
megörült nekik:
- A vendég
szerencsét hoz. Csak hát én szegény vagyok. Nem tudlak illendően
megvendégelni benneteket.
- Drága lakománál
többet ér a jó szó - felelt meg neki mindjárt Kor-ogli.
Az asszony ellátta
Kor-ogli meg Kara lovát, és a vendégeket bevezette a házba.
Leültette őket, meg is kínálta, amivel tudta, aztán így szólt:
- Pihenjetek csak!
Látom, messziről jöttök, elfáradtatok. Nekem a padisah
palotájába kell mennem. A padisah lánya fél éjszaka egyedül a
toronyban. Szomorú szegény, reggeltől estig csak a könnyeit
hullajtja. Van ott még szolgáló elég, de engem szeret a
legjobban.
- Jól van, anyó,
eredj a palotába, mi meg alszunk reggelig. De van ám nekem egy nagy
kérésem - mondta Kor-ogli.
- Mondjad csak,
fiam, a vendégért mindent megteszek, ami csak tőlem telik.
- Nem tudnád
kimódolni, hogy bejussak a padisah lányához a toronyba?
- Hát bizony nem
könnyű az. A padisah nemrég jött meg a vadászatból. Megtudta,
hogy Akub, az öreg tanító fent járt a toronyban, szörnyű
haragra gerjedt, elcsapta a régi őrséget, és megparancsolta,
hogy rajtam kívül egy teremtett lelket se eresszenek be a toronyba.
De nem tudsz-e vajon százon játszani vagy énekelni?
Akkor azt mondhatnám, hogy hazaérkezett a vándorlásból a
férjem, a híres énekmondó. A királylány megkérné az apját,
hogy hadd hallgassa meg.
Kor-ogli nemcsak a
harchoz értett. Senki nálánál jobban nem játszott a százon,
senki szebben nem énekelt. Örömmel hallgatta, amit az asszony
mondott, és azt felelte:
- Már hogyne
tudnék, csakhogy nincs nálam a százom, otthagytam Csamlibel
várában. Itt az erszényem, holnap, ha jössz hazafelé, vegyél
egyet a városban.
Fogta az erszényt
az öregasszony, és elment a palotába. Kor-ogli meg Kara pedig
lefeküdt aludni. Pirkadatkor felébredtek, és várták a
gazdaasszonyt.
Délre megjött,
hozta a százt.
- No, itt a száz,
fiam. Ma este velem jössz a palotába. A királylány rávette
padisah apját, hogy az őr beengedhessen téged a toronyba.
Megvárták az
estét, akkor Kor-ogli fogta a százt, és elindult az asszonnyal a
palotába. Karának, fiatal útitársának pedig meghagyta:
- Te maradj itt. De
szürkületkor ülj lóra, és vágtass a padisah palotájához. A
Szellőt vezesd száron a magad lova mellett, és a kardomat se
felejtsd itt. De ügyelj, hogy az őrök szeme elé ne kerülj! Hagyd
a lovat valami félreeső helyen, és éjfélkor gyere a palota
falához, oda, ahol az a magas torony van. Segítsz nekem kijutni a
toronyból a padisah lányával, ha beleegyezik, hogy itthagyja a
palotát. Ha nem, egyedül jövök ki, és elmegyünk a városból.
Az öreg szolgáló
egy kövezetlen, görbe kis utcán vezette végig Kor-oglit.
Hamarosan kiértek a főtérre, megkerülték a palotát, és
megálltak a kapu előtt. Akkor Kor-ogli azt mondja az
öregasszonynak:
- Vezess engem a
padisah lányához, magad pedig eredj haza! Ha nem térek vissza, ne
maradj a városban! Menj el hamar az öreg boltoshoz. Ő majd
elbújtat.
Az asszony
figyelmesen végighallgatta, aztán bekopogott a kapun. A strázsa
kinézett:
- Te vagy az? Ez meg
kicsoda?
- Énekmondó. Azt
parancsolta a padisah, be kell engedni a királylányhoz. Én
bekísérem hozzá, aztán hazamegyek.
A strázsa
kinyitotta a kaput, beengedte az öreg szolgálót meg Kor-oglit az
udvarba. Bezárta utánuk a kaput, és odavezette őket a toronyhoz.
Elővette a kulcsot, kinyitotta a nehéz ajtót. Vaksötét volt a
lépcső. A strázsa fáklyát gyújtott, és világított a
látogatóknak. Az öregasszony ment utána, Kor-ogli meg támogatta.
Felértek a toronyba. Kor-ogli körülnézett, és látta, hogy a fal
ott van közvetlenül a bástya mellett, és azon túl már a tér.
A strázsa benyitott
a vasajtón, mondta nekik, hogy menjenek le a padisah lányához, ő
meg leült az ajtó mellé, és várt.
Az öregasszony meg
Kor-ogli lement a királylány szobájába. A királylány már várta
őket. Leültette az énekmondót, megparancsolta a fiatal
szolgálónak, hogy kínálja meg valamivel a vendéget, aztán
menjen aludni.
- Ha megengeded,
úrnőm, én is elmegyek - szólt az öregasszony. - Az énekmondó
majd énekel neked, nem fogsz unatkozni.
- Jó - egyezett
bele a királylány, és elbocsátotta az öregasszonyt.
A szolgáló
meghajolt, felment a kis lépcsőn a toronyba, és a strázsa
kikísérte a kapuig. De a királylány szobájába vezető vasajtót
elfelejtette becsukni. Akkor jutott eszébe, mikor már odalenn volt.
„Nem baj, bezárom a torony ajtaját, olyan magasról igazán nem
lehet elszökni. Majd ha az énekmondó el akar menni, lejön és
kopog. Meghallom és kieresztem” - gondolta a strázsa.
Kor-ogli pedig fogta
a százt, kifeszítette a húrokat, és játszani, énekelni kezdett.
Szomorú dalba kezdett. Énekelt, és lopva nézegette a lányt. A
királylány hallgatta, hallgatta, és egyszer csak sírva fakadt.
- Mi baj, miért
sírsz? - kérdezte kedvesen Kor-ogli.
- Hát hogyne
sírnék, jó énekmondó? Csak sínylődöm itt a toronyban, mint
madár a kalitkában. A napvilágot se látom.
- Ne sírj,
vigaszodra jöttem - szólt Kor-ogli, és elővette azt a képet,
amit a királylány adott a kertész fiának.
- Hogy került ez
hozzád? - rebbent fel a lányka - Hol az a fiú, akinek én ezt
adtam, él-e, nem fogták el apám szolgái?
- Ne félj, te
kedves lány! Az aldzsavazei kertész fia él, és nagyon vár téged.
Itthagynád-e a padisah palotáját?
- Vajon a madár nem
örül, ha kirepülhet a kalitkából? Hát én talán nem szeretnék
kiszabadulni a toronyból? - kiáltott fel a lány. - De hát hogy
lehetne? Ki menthetne meg engem, ki segíthetne meg, hogy
viszontláthassam a kertész fiát?
- Ha viszont akarod
látni a kertész fiát, ha feleségül akarsz menni hozzá, én
segítek neked. De a toronyból nem könnyű kijutni.
- Én semmitől se
félek, csak segíts elmenekülnöm innen! - könyörgött a lány.
Felkapaszkodtak a
kis lépcsőn a torony tetejére. Kor-ogli elhozta a lány szobájából
az összes szőnyeget meg takarót, és bebugyolálta a királylányt.
Aztán odament a torony szélére, és halkan leszólt. Kara tüstént
válaszolt, már ott várakozott.
- Kapd el a lányt!
- mondta Kor-ogli.
Ledobta a padisah
lányát, Kara elkapta, és szépen letette. De a strázsa mégiscsak
meghallotta a beszédjüket. Nagy riadalom támadt.
Kor-ogli látta,
hogy az udvarban fények villannak fel, és gyorsan leugrott a
toronyból. Kara nem tudta elkapni, Kor-ogli egy kőre zuhant, és
eltörött a lába. Megijedt a hűséges Kara, odarohant hozzá,
hogy segítsen rajta. A padisah lánya is odaszaladt, de Kor-ogli
rájuk kiáltott:
- Gyorsan a
lovakhoz! Hagyjátok itt nekem a kardokat, magatok pedig fussatok a
városból! És küldjétek segítséget! Majd csak megvédem
magamat, míg ideér.
Kara odaadta
Kor-oglinak mind a két kardot, és futott a lánnyal a lovakhoz.
Lóra kaptak, elvágtattak.
Kor-ogli kapta a
kardokat, és odébb kúszott, el a palotától. Mire a padisah
fegyveresei odafutottak a falhoz, már nem volt ott senki. Hanem
a padisah meghallotta a zajt, hívatta a szolgáit, azok pedig
elmondták neki, hogy eltűnt a királylány. Szörnyű haragra
gyulladt a padisah, megparancsolta, hogy keressék meg a lányát.
Futottak a
fegyveresek, hogy teljesítsék az erős parancsot. Fáklyákat
gyújtottak, és mindent jól szemügyre vettek a környéken. A
palotától nem messze volt egy szikla, abban egy hasadék. Látják
ám a fegyveresek, hogy a sziklahasadékban valami idegen ember
lappang. Kor-ogli volt az. A padisah fegyveresei rárohantak. De ő a
sziklafalnak vetette a hátát, felemelte mind a két kardot, és
vagdalkozni kezdett. Lesújt a jobb karjával: vagy tíz ellenség
felhempergőzik. Lesújt a bal karjával: a másik tízet mintha
elfújták volna. Így küzdött kivilágos-kivirradtig, akkor kinéz,
és látja, hogy rohanvást jön a segítség, száguldanak már
hűséges barátai harci paripájukon. És velük a hű Kara és az
aldzsavazei kertész fia. Kopjájuk a nyereghevederhez erősítve,
pisztolyuk, meztelen kardjuk a kezükben. Átverekedték magukat az
ellenséges katonákon, odavezették Kor-oglihoz gyors lábú lovát,
a Szellőt, felsegítették vezérüket a nyeregbe, és elvágtattak.
Kimenekültek a
városból. Odarobogtak a szakadékhoz, ahol előző nap rejtőztek.
Ott várt rájuk a padisah lánya, az öreg szolgálója, Akub, a
tanító, meg az öreg boltos.
Valamennyien
visszatértek Csamlibel várába.
A felcser
meggyógyította Kor-oglit. Csak hát attól fogva Kor-ogli örök
életére sánta maradt. Azt beszélik, erről akarták megismerni,
mert mindenütt keresték: városokban, karavánszerájokban.
De Kor-oglit el nem fogja senki!
Kor-ogli így szólt
a kertész fiához:
- Én hát
teljesítettem a kérésedet, megszabadítottam a padisah lányát.
Egymásra leltetek. Menjetek, éljetek boldogul!
Így találta meg a
boldogságát az aldzsavazei kertész fia.
- Drága lakománál
többet ér a jó szó - felelt meg neki mindjárt Kor-ogli.
Az asszony ellátta
Kor-ogli meg Kara lovát, és a vendégeket bevezette a házba.
Leültette őket, meg is kínálta, amivel tudta, aztán így szólt:
- Pihenjetek csak!
Látom, messziről jöttök, elfáradtatok. Nekem a padisah
palotájába kell mennem. A padisah lánya fél éjszaka egyedül a
toronyban. Szomorú szegény, reggeltől estig csak a könnyeit
hullajtja. Van ott még szolgáló elég, de engem szeret a
legjobban.
- Jól van, anyó,
eredj a palotába, mi meg alszunk reggelig. De van ám nekem egy nagy
kérésem - mondta Kor-ogli.
- Mondjad csak,
fiam, a vendégért mindent megteszek, ami csak tőlem telik.
- Nem tudnád
kimódolni, hogy bejussak a padisah lányához a toronyba?
- Hát bizony nem
könnyű az. A padisah nemrég jött meg a vadászatból. Megtudta,
hogy Akub, az öreg tanító fent járt a toronyban, szörnyű
haragra gerjedt, elcsapta a régi őrséget, és megparancsolta,
hogy rajtam kívül egy teremtett lelket se eresszenek be a toronyba.
De nem tudsz-e vajon százon játszani vagy énekelni?
Akkor azt mondhatnám, hogy hazaérkezett a vándorlásból a
férjem, a híres énekmondó. A királylány megkérné az apját,
hogy hadd hallgassa meg.
Kor-ogli nemcsak a
harchoz értett. Senki nálánál jobban nem játszott a százon,
senki szebben nem énekelt. Örömmel hallgatta, amit az asszony
mondott, és azt felelte:
- Már hogyne
tudnék, csakhogy nincs nálam a százom, otthagytam Csamlibel
várában. Itt az erszényem, holnap, ha jössz hazafelé, vegyél
egyet a városban.
Fogta az erszényt
az öregasszony, és elment a palotába. Kor-ogli meg Kara pedig
lefeküdt aludni. Pirkadatkor felébredtek, és várták a
gazdaasszonyt.
Délre megjött,
hozta a százt.
- No, itt a száz,
fiam. Ma este velem jössz a palotába. A királylány rávette
padisah apját, hogy az őr beengedhessen téged a toronyba.
Megvárták az
estét, akkor Kor-ogli fogta a százt, és elindult az asszonnyal a
palotába. Karának, fiatal útitársának pedig meghagyta:
- Te maradj itt. De
szürkületkor ülj lóra, és vágtass a padisah palotájához. A
Szellőt vezesd száron a magad lova mellett, és a kardomat se
felejtsd itt. De ügyelj, hogy az őrök szeme elé ne kerülj! Hagyd
a lovat valami félreeső helyen, és éjfélkor gyere a palota
falához, oda, ahol az a magas torony van. Segítsz nekem kijutni a
toronyból a padisah lányával, ha beleegyezik, hogy itthagyja a
palotát. Ha nem, egyedül jövök ki, és elmegyünk a városból.
Az öreg szolgáló
egy kövezetlen, görbe kis utcán vezette végig Kor-oglit.
Hamarosan kiértek a főtérre, megkerülték a palotát, és
megálltak a kapu előtt. Akkor Kor-ogli azt mondja az
öregasszonynak:
- Vezess engem a
padisah lányához, magad pedig eredj haza! Ha nem térek vissza, ne
maradj a városban! Menj el hamar az öreg boltoshoz. Ő majd
elbújtat.
Az asszony
figyelmesen végighallgatta, aztán bekopogott a kapun. A strázsa
kinézett:
- Te vagy az? Ez meg
kicsoda?
- Énekmondó. Azt
parancsolta a padisah, be kell engedni a királylányhoz. Én
bekísérem hozzá, aztán hazamegyek.
A strázsa
kinyitotta a kaput, beengedte az öreg szolgálót meg Kor-oglit az
udvarba. Bezárta utánuk a kaput, és odavezette őket a toronyhoz.
Elővette a kulcsot, kinyitotta a nehéz ajtót. Vaksötét volt a
lépcső. A strázsa fáklyát gyújtott, és világított a
látogatóknak. Az öregasszony ment utána, Kor-ogli meg támogatta.
Felértek a toronyba. Kor-ogli körülnézett, és látta, hogy a fal
ott van közvetlenül a bástya mellett, és azon túl már a tér.
A strázsa benyitott
a vasajtón, mondta nekik, hogy menjenek le a padisah lányához, ő
meg leült az ajtó mellé, és várt.
Az öregasszony meg
Kor-ogli lement a királylány szobájába. A királylány már várta
őket. Leültette az énekmondót, megparancsolta a fiatal
szolgálónak, hogy kínálja meg valamivel a vendéget, aztán
menjen aludni.
- Ha megengeded,
úrnőm, én is elmegyek - szólt az öregasszony. - Az énekmondó
majd énekel neked, nem fogsz unatkozni.
- Jó - egyezett
bele a királylány, és elbocsátotta az öregasszonyt.
A szolgáló
meghajolt, felment a kis lépcsőn a toronyba, és a strázsa
kikísérte a kapuig. De a királylány szobájába vezető vasajtót
elfelejtette becsukni. Akkor jutott eszébe, mikor már odalenn volt.
„Nem baj, bezárom a torony ajtaját, olyan magasról igazán nem
lehet elszökni. Majd ha az énekmondó el akar menni, lejön és
kopog. Meghallom és kieresztem” - gondolta a strázsa.
Kor-ogli pedig fogta
a százt, kifeszítette a húrokat, és játszani, énekelni kezdett.
Szomorú dalba kezdett. Énekelt, és lopva nézegette a lányt. A
királylány hallgatta, hallgatta, és egyszer csak sírva fakadt.
- Mi baj, miért
sírsz? - kérdezte kedvesen Kor-ogli.
- Hát hogyne
sírnék, jó énekmondó? Csak sínylődöm itt a toronyban, mint
madár a kalitkában. A napvilágot se látom.
- Ne sírj,
vigaszodra jöttem - szólt Kor-ogli, és elővette azt a képet,
amit a királylány adott a kertész fiának.
- Hogy került ez
hozzád? - rebbent fel a lányka - Hol az a fiú, akinek én ezt
adtam, él-e, nem fogták el apám szolgái?
- Ne félj, te
kedves lány! Az aldzsavazei kertész fia él, és nagyon vár téged.
Itthagynád-e a padisah Azután azt mondta:
- Sajnálom az én
Nadar barátomat, áldott legyen az emlékezete. Nála jobb
kertésszel sohase találkoztam... És teveled mi történt? Hogy
kerültél ebbe a városba?
- Nem tudom,
szabad-e szaporítanom a gondjaidat...
- Beszélj,
beszélj, hiszen a barátom fia nem idegen nekem!
Elmondta neki a
fiú, hogyan jött a városba az almával, hogyan került a toronyba
a padisah lányához, hogyan adta oda az erszényét pénzestül a
strázsának.
- De nem azért
búsulok, hogy egyedül vagyok ebben az idegen városban. Nem is az
erszényemet sajnálom. Megszerettem a padisah lányát, és
szomorkodom, hogy be van zárva a toronyba, és nincs egy teremtett
lélek, akivel szót válthatna. Nem tudom, hogyan segíthetnék
rajta, nem tudom, viszontlátom-e még valaha.
Az öreg Akub
meghallgatta a fiút, és azt mondta:
- Jól ismerem a
padisah lányát. Tanítója voltam valamikor. Később a padisah
elrejtette a toronyban, hogy senki se láthassa a szépségét. Azóta
sápot szedet a kapzsi padisah attól, aki látni akarja a lányát.
Sajnálom a szegény királylányt. A padisah már engem se enged be
hozzá. De néha, amikor nincs a városban, a strázsa beereszt a
toronyba. Most is épp a palotába igyekszem. A padisah elment
vadászni. Talán láthatom a királylányt is, megvigasztalgatom, és
téged is megemlítelek. Te csak várj meg a ligetben.
A jó Akub elvezette
a fiút a ligetbe, megmutatta, hol várjon rá, maga pedig elindult a
palotába. Ismerős strázsa állt a kapuban, megismerte az öreg
tanítót, és felvezette a toronyba. Lassan, lassan kapaszkodott fel
az öreg a torony lépcsőjén. Odafenn a strázsa kinyitotta a
vasajtót, és az öregember lement a tanítványához. Megörült a
királylány Akubnak, puha párnára ültette. Azután tapsolt egyet,
behívta a szolgálóját, megparancsolta, hogy hozzon egy csésze
kávét az öregnek. A szolgáló behozta a kávét, azután kiment,
a királylány meg szemrehányóan így szólt öreg tanítójához:
- De rég nem voltál
itt, tanítóm! Már azt gondoltam, elfelejtettél. Csak búsulok itt
magamban, sírdogálok reggeltől estig.
Az öreg Akub azt
felelte, hogy mikor a királylány apjaura a városban van, a strázsa
pontosan teljesíti a parancsát, és nem engedi fel a tanítót a
toronyba. Megemlítette a fiatal kertészt is, a barátja fiát.
- Megszeretett
téged, nem tud nélküled élni. Mit mondjak neki, vajon
reménykedhet-e?
A királylány azt
felelte, hogy neki is megtetszett a fiú.
- De vajon
megengedi-e valaha is az én szigorú atyám, hogy találkozzunk?
Mondd meg neki: jobb, ha elmegy a városunkból, mert apám szolgái
a nyomára bukkannak, beárulják apámnak, és akkor jaj lesz árva
fejének. Rajtam meg nem segít. Legalább annyi vigaszom legyen,
hogy neki nem esik bántódása. Add oda neki emlékül a képemet.
A királylány
elővette a képét, és odaadta a tanítónak. Az öreg Akub jól
eldugta, elbúcsúzott a padisah lányától, és leballagott a
toronyból.
Kiment a ligetbe,
megkereste a fiút, aki már alig várta, hogy megjöjjön az öreg.
Akub odaadta neki a képet, és szóról szóra elmondta, amit a
királylány üzent. Így fejezte be:
- Azt is mondta a
padisah lánya, hogy ne maradj tovább a városban, és a padisah
szolgáinak a szeme elé ne kerülj valahogy.
- Hát most mitévő
legyek, apó?
- Nem tudom, fiam.
Segítettem, amiben tudtam, többet nem tehetek. Eredj a
szomszédomhoz, az öreg boltoshoz. Talán most ő segíthet rajtad.
Elindultak
visszafelé a kicsi kövezetlen utcán. A fiú elkísérte a jó
Akubot a házáig, megköszönte a segítségét, a jóságos
szavait, elbúcsúzott tőle, és ment az öreg boltoshoz. Sötétedett
már, de az öregember még mindig ott üldögélt a bódéja előtt
a lócán.
- No, hát segített
rajtad a jóságos Akub? - kérdezte, mikor a fiú odament hozzá.
- Megtett értem
mindent, amit csak tehetett. De a szívem sebét csak nem
gyógyíthatta be.
- Hát micsoda seb
az, hogy még a bölcs Akub se tudta begyógyítani?
Elmondott neki a fiú
szép sorjában mindent: hogy kicsoda ő, miért jött a városba,
hogy került a toronyba, ahol a padisah lánya sínylődik, hogymint
esett, hogy beleszeretett, és mit üzent neki a lány az öreg
Akubbal.
Gondolkodott, gondolkodott az öreg, tépdeste az ősz szakállát,
aztán azt mondta:
- Igen, fiam, most
már senki más nem segíthet rajtad, csak Kor-ogli, a bajba jutottak
védelmezője, a szegények jótevője. Hallottál már róla?
- Hallani hallottam,
a tevehajcsárok mindig emlegették, valahányszor almát
szállítottam. Tudom, hogy Kor-ogli senkit el nem hagy a bajban,
kiáll a szegény emberekért. De hát hol keressem én Kor-oglit,
hogyan jutok el hozzá? És hát hogy menjek el így hozzá, üres
kézzel?
- A Csamlibel-hegyen
lakik, a várban. Majd én elmondom neked, hogy kell odamenni. És
nem kell ajándékot vinni neki. Kor-ogli nem padisah, nem helytartó.
Kor-ogli hős. Nem kér ajándékot az embertől, nem akar
meggazdagodni. Örül, ha segíthet a szegény emberen. Van minden a
várában, ami magának meg a barátainak kell. De ha kedveskedni
akarsz neki, aludj meg itt nálam ma éjszaka, holnap reggel pedig
eredj el a piacra, vegyél egy kosár almát, bérelj egy öszvért,
és vidd el az almát Kor-oglinak meg a barátainak. A Csamlibel-vár
magas hegyen áll, ott nem terem alma. Kor-ogli meg a barátai nehéz
csatákat vívtak, sok súlyos sebesültjük van, az almától
hamarabb talpra állnak a betegek. Majd én adok neked pénzt az
öszvérre meg az almára.
A kertész fia ott
maradt éjszakára a jó öregnél. Pirkadatkor felkeltek, és együtt
mentek ki a piacra. A fiú igyekezett minél szebb almát
összeválogatni, az öreg meg kerített öszvért. Feltették az
almát az öszvérre, az öreg elkísérte a fiút a város széléig,
és megmagyarázta, hogyan jut el a Csamlibel-várig.
- Ötnapi járóföld.
Ne igen állj meg, és le ne térj az útról. Ha találkozol
Kor-oglival, mondd meg neki, hogy az öreg boltos üdvözli.
A fiú megköszönte
az öreg szívességét, elbúcsúzott tőle, és útnak indult.
Hadd menjen hát a
fiú a Csamlibelbe vezető úton, mi meg nézzük meg, mit csinál
Korogli, a híres hős, a bajbajutottak védelmezője, a szegények
jótevője.
Kor-ogli és a
társai pihentek a nehéz harcok után, gyógyítgatták a
sebesülteket. Egyszer Kor-ogli azt kérdezte:
- Mit kellene még
szerezni a nehéz sebben kínlódóknak?
A társai
összenéztek, gondolkoztak, de aztán csak nem mondtak semmit, úgy
vélték, mindenük megvan a sebesülteknek. Hanem Kor-ogli azt
mondja:
- Jó lenne almát
keríteni nekik. Ki vállalkozik rá, hogy elmegy Katan városába,
vesz almát, és estére vissza is ér vele?
Kor-ogli bajtársai
mind nagyon bátrak, mind nagyon vitézek voltak. De most senki se
jelentkezett: tudták, hogy Katan ötnapi járóföldre van, egy
nap alatt nem lehet megjárni az utat oda-vissza. Akkor Kor-ogli
hívatta a lovászt. Mikor bejött a lovász, azt mondta neki:
- Vezesd ki az
istállóból az én gyors lábú Szellőmet, és nyergeld fel! Magam
megyek el az almáért.
A lovász kivezette
az istállóból a gyors lábú Szellőt, felnyergelte,
felkantározta. Kor-ogli nyeregbe pattant, és elszáguldott Katan
irányában.
A kertészfiú meg
ezenközben öszvérét hajszolva igyekezett Csamlibelbe. Egyszer
csak meglátott egy porfelhőt a távolban. A felhő sebesen
közeledett. „Egy lovas jön amott - gondolta a fiú. Letért
az útról, megállt az útfélen. - Hátha rossz ember? Nekem meg
nincs fegyverem” - tűnődött. Felvett egy jó nagy követ, hátát
az öszvérnek vetette és várt.
A lovas melléje
ért, meghőköltette a gyors lábú lovat. A tüzes paripa
felágaskodott, rágta a zablát, de a lovas erősen markolta a
kantárszárat.
- Hová tartasz,
vándor? - kérdezte Kor-ogli a fiútól. Mert ő volt az, a kertész
fia, de hát Kor-ogli persze nem tudta, mert sohase látta.
- Csamlibel várába
megyek, Kor-oglihoz, a híres vitézhez, a bajba jutottak
védelmezőjéhez, a szegények jótevőjéhez.
- Hát a kosaradban
mit viszel?
- Almát Kor-ogli
bátor harcosainak.
„Vajon nem a
padisah kémje? - gondolta Kor-ogli. - Ki kéne puhatolni valahogy,
hogy miféle ember.”
- Sose menj te
Kor-oglihoz, adok én neked aranyat az almádért! - ajánlotta
Kor-ogli, és egy jó kövér erszényt mutatott a fiúnak.
- Kell is nekem a
pénz! Nem adom oda az almát senki másnak, csak Kor-oglinak -
felelte a fiú, és felemelte a követ. - Eredj csak odébb, Isten
hírével!
Nagyon a szíve
szerint való volt ez a beszéd a vitéz Kor-oglinak, gondolta is
magában: „Nem, ez nem kém. A padisah cselédje ugyan vissza nem
utasította volna a pénzt!” De a fiatal útonjárónak csak ennyit
mondott:
- Ó, becsületes
ifjú, a bátyámnak nehéz sebe van, adjál neki egy kis almát!
- Vegyél csak
belőle, vidd el a bátyádnak, a többit meg elviszem Kor-oglinak.
Kor-ogh vett az
almából, belecsomózta a kendőjébe, megköszönte a kertész
fiának, elbúcsúzott tőle, megfordította a lovát és
elvágtatott. A kertész fia pedig megkönnyebbülten felsóhajtott,
kivezette az öszvért az útra, és ment tovább.
Kor-ogli visszatért
Csamlibel várába, és odaadta az almát a sebesülteknek. Nagyon
csodálkoztak, hogy ilyen hamar megtért Katanból. De Kor-ogli
nem mondta el, mi történt. Este, mielőtt lefeküdt, megparancsolta
a vár kapuját őrző vitézeknek:
- Hajnalban egy fiú
jön ide öszvérrel meg egy kosár almával, mondjátok meg neki,
hogy pihenjen egyet, aztán vezessétek hozzám.
Az aldzsavazebeli
kertész fia pedig csak ment, mendegélt. És az ötödik napon,
mikor a nap felkelt, meglátott egy magas hegyet, azon pedig egy
bevehetetlen várat. „Hát ez Csamlibel vára!” - örvendezett
magában a fiú, és nógatni kezdte az öszvért.
A várkapuban álló
harcosok meglátták az öszvéres-kosaras fiút, és mindjárt
tudták, hogy ez lehet az a vándor, akit Kor-ogh említett.
Barátságosan fogadták, beengedték a várba, és mikor kipihente
magát, bevezették Kor-oglihoz.
Ahogy a kertész fia
belépett és köszönt, tüstént megismerte azt az embert, akivel
az úton találkozott. „Hát ő volt az! Én meg nem adtam oda neki
a kosarat, kővel akartam elzavarni!” Zavarodottan állt, nem
tudta, mit tegyen, mit mondjon.
Kor-ogli
elmosolyodott, és barátságosan szólt hozzá:
- Nem baj ám, hogy
tegnap nem ismertél meg. Hiszen sohase láttál. Azért meg, hogy
nem adtad oda a kosarat, nem kívántad meg az aranyat, nem ijedtél
meg a fegyveres lovastól, azért dicséretet érdemelsz, nem
szidást. Köszönöm az almát, sebesült társaim nagyon megörültek
neki. Itt nálunk a hegyen nem terem alma... Mondd hát el, mi szél
hozott ide!
Kor-ogli barátságos
arca, kedves szava tüstént megnyugtatta a kertész fiát. Elmúlt a
zavara. És rendre elmondott mindent: hogy kicsoda ő, hová való,
mi történt vele Katanban, hogyan látta meg a padisah lányát, mit
üzent neki a lány, mikor a bölcs Akub nála járt. A derék öreg
boltos üdvözletét se felejtette el átadni. Végezetül azt
mondta:
- Megszerettem a
padisah lányát. Akármerre járok, mindig csak őt látom, mindig
csak vele beszélek. Nem tudom, hogy lehetne elvinni a kegyetlen
padisahtól, hogy lehetne kiszabadítani a toronyból, ahol
sínylődik, egyre csak ezen töröm a fejem. És jó emberek azt
mondták, hogy rajtad kívül senki se segíthet rajtam. Ezért
merészeltem eljönni hozzád, hogy elmondjam, mi bánt.
Kor-ogh figyelmesen
végighallgatta, némán bólogatott. Mikor a fiú elmondta a
mondókáját, gondolkodott egy kicsit, és így szólt:
- Jól tetted, hogy
eljöttél hozzám. Hallottam már a padisah szépséges lányának
szenvedéseiről. Megígérem neked, hogy elmegyek hozzá. Ha az a
szándéka, hogy elhagyja a palotát, segítek neki megszökni, és a
feleséged lesz. Még ma Katanba megyünk. Eredj, válassz magadnak
lovat és fegyvert! Megparancsolom, hogy adjanak neked mindent, ami
csak kell egy jóravaló fiatal harcosnak.
Behívta azokat a
harcosokat, akik bevezették hozzá a kertész fiát, és
megparancsolta nekik, hogy segítsenek a fiúnak fegyvert választani,
és mutassák meg neki a lovakat. Megörült a fiú, megköszönte
Kor-oglinak a jóságát, és elment a két harcossal lovat meg
fegyvert választani.
Kor-ogli pedig
felugrott, kiment a szobájából, és átment a barátaihoz.
- Most nincs ideje a
pihenésnek, hadra készüljetek! Megyünk Katanba! - kiáltotta.
És elmondott nekik
mindent a fiúról, a bánatáról, a szépséges lányról, akit a
toronyban senyveszt a padisah.
- Segítünk a
szegény fiún, kiszabadítjuk a lányt! - kiáltották egyszerre
Kor-ogli bajtársai.
Ki-ki felkapta a
fegyverét, szaladt az istállóba harci paripájáért.
Kor-ogli megvárta,
míg mind összegyűltek, meggyőződött róla, hogy a kertész fia
is lovon ül már, maga is felpattant karcsú lábú ménjére, és
indulj-t vezényelt.
Kilovagoltak a
várból, és vágtatni kezdtek a Katanba vezető úton: elöl
Kor-ogli a Szellőn, nyomában a bajtársai harci paripájukon és
velük a fiú, az aldzsavazei kertész fia. Minden lovasnak tízféle
fegyvere volt. A kopja a nyereghevederhez erősítve, a kard a
hüvelyben, a pisztoly az övben. Sebesen vágtattak a lovasok, az
égig verték a port.
Ritka volt a pihenő,
rövid az éjszakai nyugodalom. Harmadnap estére a távolban feltűnt
Katan városa. Kor-ogli körülnézett, meglátott a közelben egy
szakadékot, arrafelé irányította a lovát. A lovasok ügettek
utána. Poroszkál Kor-ogli a lován és töpreng: „Kit vigyek
magammal?” És hirtelen eszébe jut, hogy nemrégiben egy Kara nevű
fiatal vitéz érkezett hozzá a várba. „No, hát őt viszem
magammal, meglátom, mit ér a fiú!”
A lovasok mind
leereszkedtek a menedékes hegyoldalon a szakadékba, hogy majd ott
megpihennek. Kor-ogli azt mondta:
- Maradjatok itt és
várjatok meg! Ha segítségre lesz szükségem, hírül adom.
A kertész fiát is
otthagyta. Csak a padisah lányának a képét kérte el tőle. A fiú
odaadta a képet. Kor-ogli eltette, a fegyverét is elrejtette, hogy
meg ne lássák, és Karával útnak indultak.
Ahogy egy kicsit
eltávolodtak a többiektől, Kor-ogli elhatározta, hogy próbára
teszi Karát: nem gyáva-e, való-e kard a kezébe, hogy tud
vagdalkozni. Előre engedte Karát, maga meg visszafogta a lovát.
Aztán rákiáltott:
- Állj meg, Kara!
Védd magad, szeretném tudni, jó kardbíró ember vagy-e!
Kardot rántott,
megsarkantyúzta a Szellőt, és rárohant Karára. De a fiatal vitéz
nem ijedt meg: megfordította a lovát, és felkészült a viadalra.
Kor-ogli teljes erejéből lesújtott, igyekezett kiütni Kara
kezéből a kardot. De az ifjú harcos erősen fogta a markolatot, és
minden támadást ügyesen visszavert. Látta Kor-ogli, hogy Kara nem
gyáva, vívni is tud, rákiáltott hát:
- Jól van, Kara!
Látom már, hogy nem vagy gyáva, és jó kardbíró ember vagy!
Mentek hát tovább.
Mire Katan alá értek, alkonyodott már. Kor-ogli emlékezett rá,
hogy a város szélén, egy kis házikóban él egy öregasszony,
a padisah lányának a szolgálója. Megkereste a házikót, leugrott
a lováról, és bekopogtatott. Az öregasszony kinézett a
kopogásra, Kor-ogli tisztelettudóan köszöntötte, és
szállást kért magának meg Karának éjszakára. Az öregasszony
megörült nekik:
- A vendég
szerencsét hoz. Csak hát én szegény vagyok. Nem tudlak illendően
megvendégelni benneteket.
- Drága lakománál
többet ér a jó szó - felelt meg neki mindjárt Kor-ogli.
Az asszony ellátta
Kor-ogli meg Kara lovát, és a vendégeket bevezette a házba.
Leültette őket, meg is kínálta, amivel tudta, aztán így szólt:
- Pihenjetek csak!
Látom, messziről jöttök, elfáradtatok. Nekem a padisah
palotájába kell mennem. A padisah lánya fél éjszaka egyedül a
toronyban. Szomorú szegény, reggeltől estig csak a könnyeit
hullajtja. Van ott még szolgáló elég, de engem szeret a
legjobban.
- Jól van, anyó,
eredj a palotába, mi meg alszunk reggelig. De van ám nekem egy nagy
kérésem - mondta Kor-ogli.
- Mondjad csak,
fiam, a vendégért mindent megteszek, ami csak tőlem telik.
- Nem tudnád
kimódolni, hogy bejussak a padisah lányához a toronyba?
- Hát bizony nem
könnyű az. A padisah nemrég jött meg a vadászatból. Megtudta,
hogy Akub, az öreg tanító fent járt a toronyban, szörnyű
haragra gerjedt, elcsapta a régi őrséget, és megparancsolta,
hogy rajtam kívül egy teremtett lelket se eresszenek be a toronyba.
De nem tudsz-e vajon százon játszani vagy énekelni?
Akkor azt mondhatnám, hogy hazaérkezett a vándorlásból a
férjem, a híres énekmondó. A királylány megkérné az apját,
hogy hadd hallgassa meg.
Kor-ogli nemcsak a
harchoz értett. Senki nálánál jobban nem játszott a százon,
senki szebben nem énekelt. Örömmel hallgatta, amit az asszony
mondott, és azt felelte:
- Már hogyne
tudnék, csakhogy nincs nálam a százom, otthagytam Csamlibel
várában. Itt az erszényem, holnap, ha jössz hazafelé, vegyél
egyet a városban.
Fogta az erszényt
az öregasszony, és elment a palotába. Kor-ogli meg Kara pedig
lefeküdt aludni. Pirkadatkor felébredtek, és várták a
gazdaasszonyt.
Délre megjött,
hozta a százt.
- No, itt a száz,
fiam. Ma este velem jössz a palotába. A királylány rávette
padisah apját, hogy az őr beengedhessen téged a toronyba.
Megvárták az
estét, akkor Kor-ogli fogta a százt, és elindult az asszonnyal a
palotába. Karának, fiatal útitársának pedig meghagyta:
- Te maradj itt. De
szürkületkor ülj lóra, és vágtass a padisah palotájához. A
Szellőt vezesd száron a magad lova mellett, és a kardomat se
felejtsd itt. De ügyelj, hogy az őrök szeme elé ne kerülj! Hagyd
a lovat valami félreeső helyen, és éjfélkor gyere a palota
falához, oda, ahol az a magas torony van. Segítsz nekem kijutni a
toronyból a padisah lányával, ha beleegyezik, hogy itthagyja a
palotát. Ha nem, egyedül jövök ki, és elmegyünk a városból.
Az öreg szolgáló
egy kövezetlen, görbe kis utcán vezette végig Kor-oglit.
Hamarosan kiértek a főtérre, megkerülték a palotát, és
megálltak a kapu előtt. Akkor Kor-ogli azt mondja az
öregasszonynak:
- Vezess engem a
padisah lányához, magad pedig eredj haza! Ha nem térek vissza, ne
maradj a városban! Menj el hamar az öreg boltoshoz. Ő majd
elbújtat.
Az asszony
figyelmesen végighallgatta, aztán bekopogott a kapun. A strázsa
kinézett:
- Te vagy az? Ez meg
kicsoda?
- Énekmondó. Azt
parancsolta a padisah, be kell engedni a királylányhoz. Én
bekísérem hozzá, aztán hazamegyek.
A strázsa
kinyitotta a kaput, beengedte az öreg szolgálót meg Kor-oglit az
udvarba. Bezárta utánuk a kaput, és odavezette őket a toronyhoz.
Elővette a kulcsot, kinyitotta a nehéz ajtót. Vaksötét volt a
lépcső. A strázsa fáklyát gyújtott, és világított a
látogatóknak. Az öregasszony ment utána, Kor-ogli meg támogatta.
Felértek a toronyba. Kor-ogli körülnézett, és látta, hogy a fal
ott van közvetlenül a bástya mellett, és azon túl már a tér.
A strázsa benyitott
a vasajtón, mondta nekik, hogy menjenek le a padisah lányához, ő
meg leült az ajtó mellé, és várt.
Az öregasszony meg
Kor-ogli lement a királylány szobájába. A királylány már várta
őket. Leültette az énekmondót, megparancsolta a fiatal
szolgálónak, hogy kínálja meg valamivel a vendéget, aztán
menjen aludni.
- Ha megengeded,
úrnőm, én is elmegyek - szólt az öregasszony. - Az énekmondó
majd énekel neked, nem fogsz unatkozni.
- Jó - egyezett
bele a királylány, és elbocsátotta az öregasszonyt.
A szolgáló
meghajolt, felment a kis lépcsőn a toronyba, és a strázsa
kikísérte a kapuig. De a királylány szobájába vezető vasajtót
elfelejtette becsukni. Akkor jutott eszébe, mikor már odalenn volt.
„Nem baj, bezárom a torony ajtaját, olyan magasról igazán nem
lehet elszökni. Majd ha az énekmondó el akar menni, lejön és
kopog. Meghallom és kieresztem” - gondolta a strázsa.
Kor-ogli pedig fogta
a százt, kifeszítette a húrokat, és játszani, énekelni kezdett.
Szomorú dalba kezdett. Énekelt, és lopva nézegette a lányt. A
királylány hallgatta, hallgatta, és egyszer csak sírva fakadt.
- Mi baj, miért
sírsz? - kérdezte kedvesen Kor-ogli.
- Hát hogyne
sírnék, jó énekmondó? Csak sínylődöm itt a toronyban, mint
madár a kalitkában. A napvilágot se látom.
- Ne sírj,
vigaszodra jöttem - szólt Kor-ogli, és elővette azt a képet,
amit a királylány adott a kertész fiának.
- Hogy került ez
hozzád? - rebbent fel a lányka - Hol az a fiú, akinek én ezt
adtam, él-e, nem fogták el apám szolgái?
- Ne félj, te
kedves lány! Az aldzsavazei kertész fia él, és nagyon vár téged.
Itthagynád-e a padisah palotáját?
- Vajon a madár nem
örül, ha kirepülhet a kalitkából? Hát én talán nem szeretnék
kiszabadulni a toronyból? - kiáltott fel a lány. - De hát hogy
lehetne? Ki menthetne meg engem, ki segíthetne meg, hogy
viszontláthassam a kertész fiát?
- Ha viszont akarod
látni a kertész fiát, ha feleségül akarsz menni hozzá, én
segítek neked. De a toronyból nem könnyű kijutni.
- Én semmitől se
félek, csak segíts elmenekülnöm innen! - könyörgött a lány.
Felkapaszkodtak a
kis lépcsőn a torony tetejére. Kor-ogli elhozta a lány szobájából
az összes szőnyeget meg takarót, és bebugyolálta a királylányt.
Aztán odament a torony szélére, és halkan leszólt. Kara tüstént
válaszolt, már ott várakozott.
- Kapd el a lányt!
- mondta Kor-ogli.
Ledobta a padisah
lányát, Kara elkapta, és szépen letette. De a strázsa mégiscsak
meghallotta a beszédjüket. Nagy riadalom támadt.
Kor-ogli látta,
hogy az udvarban fények villannak fel, és gyorsan leugrott a
toronyból. Kara nem tudta elkapni, Kor-ogli egy kőre zuhant, és
eltörött a lába. Megijedt a hűséges Kara, odarohant hozzá,
hogy segítsen rajta. A padisah lánya is odaszaladt, de Kor-ogli
rájuk kiáltott:
- Gyorsan a
lovakhoz! Hagyjátok itt nekem a kardokat, magatok pedig fussatok a
városból! És küldjétek segítséget! Majd csak megvédem
magamat, míg ideér.
Kara odaadta
Kor-oglinak mind a két kardot, és futott a lánnyal a lovakhoz.
Lóra kaptak, elvágtattak.
Kor-ogli kapta a
kardokat, és odébb kúszott, el a palotától. Mire a padisah
fegyveresei odafutottak a falhoz, már nem volt ott senki. Hanem
a padisah meghallotta a zajt, hívatta a szolgáit, azok pedig
elmondták neki, hogy eltűnt a királylány. Szörnyű haragra
gyulladt a padisah, megparancsolta, hogy keressék meg a lányát.
Futottak a
fegyveresek, hogy teljesítsék az erős parancsot. Fáklyákat
gyújtottak, és mindent jól szemügyre vettek a környéken. A
palotától nem messze volt egy szikla, abban egy hasadék. Látják
ám a fegyveresek, hogy a sziklahasadékban valami idegen ember
lappang. Kor-ogli volt az. A padisah fegyveresei rárohantak. De ő a
sziklafalnak vetette a hátát, felemelte mind a két kardot, és
vagdalkozni kezdett. Lesújt a jobb karjával: vagy tíz ellenség
felhempergőzik. Lesújt a bal karjával: a másik tízet mintha
elfújták volna. Így küzdött kivilágos-kivirradtig, akkor kinéz,
és látja, hogy rohanvást jön a segítség, száguldanak már
hűséges barátai harci paripájukon. És velük a hű Kara és az
aldzsavazei kertész fia. Kopjájuk a nyereghevederhez erősítve,
pisztolyuk, meztelen kardjuk a kezükben. Átverekedték magukat az
ellenséges katonákon, odavezették Kor-oglihoz gyors lábú lovát,
a Szellőt, felsegítették vezérüket a nyeregbe, és elvágtattak.
Kimenekültek a
városból. Odarobogtak a szakadékhoz, ahol előző nap rejtőztek.
Ott várt rájuk a padisah lánya, az öreg szolgálója, Akub, a
tanító, meg az öreg boltos.
Valamennyien
visszatértek Csamlibel várába.
A felcser
meggyógyította Kor-oglit. Csak hát attól fogva Kor-ogli örök
életére sánta maradt. Azt beszélik, erről akarták megismerni,
mert mindenütt keresték: városokban, karavánszerájokban.
De Kor-oglit el nem fogja senki!
Kor-ogli így szólt
a kertész fiához:
- Én hát
teljesítettem a kérésedet, megszabadítottam a padisah lányát.
Egymásra leltetek. Menjetek, éljetek boldogul!
Így találta meg a
boldogságát az aldzsavazei kertész fia.
palotáját?
- Vajon a madár nem
örül, ha kirepülhet a kalitkából? Hát én talán nem szeretnék
kiszabadulni a toronyból? - kiáltott fel a lány. - De hát hogy
lehetne? Ki menthetne meg engem, ki segíthetne meg, hogy
viszontláthassam a kertész fiát?
- Ha viszont akarod
látni a kertész fiát, ha feleségül akarsz menni hozzá, én
segítek neked. De a toronyból nem könnyű kijutni.
- Én semmitől se
félek, csak segíts elmenekülnöm innen! - könyörgött a lány.
Felkapaszkodtak a
kis lépcsőn a torony tetejére. Kor-ogli elhozta a lány szobájából
az összes szőnyeget meg takarót, és bebugyolálta a királylányt.
Aztán odament a torony szélére, és halkan leszólt. Kara tüstént
válaszolt, már ott várakozott.
- Kapd el a lányt!
- mondta Kor-ogli.
Ledobta a padisah
lányát, Kara elkapta, és szépen letette. De a strázsa mégiscsak
meghallotta a beszédjüket. Nagy riadalom támadt.
Kor-ogli látta,
hogy az udvarban fények villannak fel, és gyorsan leugrott a
toronyból. Kara nem tudta elkapni, Kor-ogli egy kőre zuhant, és
eltörött a lába. Megijedt a hűséges Kara, odarohant hozzá,
hogy segítsen rajta. A padisah lánya is odaszaladt, de Kor-ogli
rájuk kiáltott:
- Gyorsan a
lovakhoz! Hagyjátok itt nekem a kardokat, magatok pedig fussatok a
városból! És küldjétek segítséget! Majd csak megvédem
magamat, míg ideér.
Kara odaadta
Kor-oglinak mind a két kardot, és futott a lánnyal a lovakhoz.
Lóra kaptak, elvágtattak.
Kor-ogli kapta a
kardokat, és odébb kúszott, el a palotától. Mire a padisah
fegyveresei odafutottak a falhoz, már nem volt ott senki. Hanem
a padisah meghallotta a zajt, hívatta a szolgáit, azok pedig
elmondták neki, hogy eltűnt a királylány. Szörnyű haragra
gyulladt a padisah, megparancsolta, hogy keressék meg a lányát.
Futottak a
fegyveresek, hogy teljesítsék az erős parancsot. Fáklyákat
gyújtottak, és mindent jól szemügyre vettek a környéken. A
palotától nem messze volt egy szikla, abban egy hasadék. Látják
ám a fegyveresek, hogy a sziklahasadékban valami idegen ember
lappang. Kor-ogli volt az. A padisah fegyveresei rárohantak. De ő a
sziklafalnak vetette a hátát, felemelte mind a két kardot, és
vagdalkozni kezdett. Lesújt a jobb karjával: vagy tíz ellenség
felhempergőzik. Lesújt a bal karjával: a másik tízet mintha
elfújták volna. Így küzdött kivilágos-kivirradtig, akkor kinéz,
és látja, hogy rohanvást jön a segítség, száguldanak már
hűséges barátai harci paripájukon. És velük a hű Kara és az
aldzsavazei kertész fia. Kopjájuk a nyereghevederhez erősítve,
pisztolyuk, meztelen kardjuk a kezükben. Átverekedték magukat az
ellenséges katonákon, odavezették Kor-oglihoz gyors lábú lovát,
a Szellőt, felsegítették vezérüket a nyeregbe, és elvágtattak.
Kimenekültek a
városból. Odarobogtak a szakadékhoz, ahol előző nap rejtőztek.
Ott várt rájuk a padisah lánya, az öreg szolgálója, Akub, a
tanító, meg az öreg boltos.
Valamennyien
visszatértek Csamlibel várába.
A felcser
meggyógyította Kor-oglit. Csak hát attól fogva Kor-ogli örök
életére sánta maradt. Azt beszélik, erről akarták megismerni,
mert mindenütt keresték: városokban, karavánszerájokban.
De Kor-oglit el nem fogja senki!
Kor-ogli így szólt
a kertész fiához:
- Én hát
teljesítettem a kérésedet, megszabadítottam a padisah lányát.
Egymásra leltetek. Menjetek, éljetek boldogul!
Így találta meg a
boldogságát az aldzsavazei kertész fia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése