A kertész fia meg Kor-ogli, a szegények védelmezője (1937 szó) 1. rész
Igaz-e, nem-e, nem
tudom, de úgy beszélik, hogy Aldzsavaze városában élt egyszer
egy öreg kertész a fiával. Egészen kicsi kertje volt az
öregembernek, csak alma termett benne. De senki úgy nem tudott
bánni a gyümölcsfával, mint az öreg kertész. És a fia
mindenben segített neki. Azt szerette volna, ha belőle is olyan jó
kertész válna majd, mint amilyen az apja. Akármit csinált az
öreg, a fia mindig a nyomában volt. Mindent megfigyelt és
megjegyzett.
Mikor megérett az
alma, apa és fia óvatosan leszedte, és fonott kosarakba rakta. Nem
győzött gyönyörködni a fiú az almájukban: semelyik
szomszédjuknak nem termett ilyen piros meg zamatos almája. Az öreg
bérelt egy tevét a kereskedőkaraván tulajdonosától, és elvitte
eladni az almát a szomszédos városokba. Annak az árából éltek
aztán egész esztendőben.
Hanem egy kora
tavaszon ágynak esett az öreg kertész, és érezte, hogy ő már
fel nem kel többet. Odahívta a fiát, és azt mondta neki:
- Fiam, elhagy az
erőm. Nemigen érem én már meg az almaszüretet. Én téged sok
mindenre megtanítottalak. Gondozd az almafákat, ahogy együtt
gondoztuk őket. Ősszel meg szedd le, ami termett, és vidd el a
piacra. Csak el ne feledd a tanácsomat: Katan városába sohase
vidd, mert megjárod. Gonosz a katani padisah. Ha a szeme elé
kerülsz neki magának vagy akár csak a szolgáinak, jaj neked, oda
az alma is, a pénz is.
- Nem felejtem el a
tanácsodat, apám - felelte a fiú, a könnyeit törülgetve.
Néhány nap múlva
meghalt az öreg kertész. A fiú tisztességgel eltemette. „Mármost
hogy leszek meg magamban?” - gondolta. De megjött a tavasz, ott
volt a sok kerti munka.
Fogta a fiú az
ásót, görbe kést, fűrészt, és tenni-venni kezdett az almafák
körül.
Virágba borultak a
fák. Nyár közepére tele lettek terméssel. Roskadoztak az ágak a
gyümölcs súlya alatt. A fiú ott nem hagyta volna a kertet egy
pillanatra se: hol az egyik ágat kötözte fel, hogy le ne törjön,
hol a másikat támasztotta meg karóval... Úgy tett, ahogy az apja
tanította.
Mikor megérett az
alma, a fiú óvatosan leszedte, fonott kosarakba rakta. Bő termés
volt. Elment a fiú a kereskedőkaraván tulajdonosához, tevét
bérelt, és elvitte az almát a szomszéd városba. Azon a pénzen,
amit kapott érte, megélt a következő almaszüretig... Eltelt egy
esztendő, el a másik is. A harmadik évben leszüreteli a fiú a
termést, kosarakba rakja, megy a karaván tulajdonosához, hogy
tevét béreljen.
Hanem a gazda azt
mondja:
- Megvannak a
tevéim, megvannak a hajcsáraim is. Csak most Katan városába
küldöm a karavánt. Maga a padisah parancsolta így.
Megpróbálta a fiú
rávenni a karaván gazdáját, hogy engedjen el egy hajcsárt
valamelyik másik városba, de az megmakacsolta magát:
- Nem szegem meg a
padisah parancsát, nem szállok szembe az akaratával.
Elszomorodott a fiú,
nem tudta, mitévő legyen: apja azt parancsolta, Katanba ne menjen,
más városba meg nem tudja elszállítani az almát. „Odavész a
termés - kesergett a fiatal kertész -, miből élek aztán egész
esztendőben? - Gondolkodott, gondolkodott, aztán elszánta magát:
- Elmegyek Katanba. Hátha észre se veszik a padisah szolgái, és
nem lesz semmi bántódásom. Ha meg lesz, hát egyre megy: így is,
úgy is oda az alma.”
Hazavitte a tevét,
felrakta rá az almás kosarakat, és útnak indult a karavánnal
Katanba. Kora reggel értek a városba. Akinek almája volt, mind a
piacra tartott. A fiú velük. Leszedte a kosarakat a tecéről, és
árulni kezdte az almát. Ilyen piros, zamatos almája senkinek se
volt a piacon. Szólongatni se kellett a vevőket. Még fel se kelt a
nap, és a fiú már el is adta az egészet. Összerakta az üres
kosarakat, megszámlálta a pénzét, és beletette az erszényébe,
az erszényt meg jó mélyre bedugta az ingébe. Azok, akik vele
együtt jöttek, még a felét se adták el az almájuknak. „Megvárom
őket, együtt megyünk haza - gondolta a fiú -, addig járok egyet
a városban, nézelődök, megnézem a padisah palotáját. Sok a nép
az utcán, senki se törődik velem. Nem érhet baj. És egy
szolgáját se látni semerre a padisahnak.”
Nem tudta a fiatal
kertész, hogy a padisah szolgái ott szaglásznak a nép közt, csak
éppolyan ruhában, mint a városbeliek, nem lehet megkülönböztetni
őket a többitől. Az egyik már régen észrevette a fiút, azt is
látta, hogy a pénzét számolja. Mikor a fiú kiment a piacról, és
elindult a városba, a padisahnak ez a szolgája a nyomába eredt. A
fiú meg csak ment, ment a város utcáin, gyönyörködött a magas
kőházakban, szökőkutakban, medencékben. Ahogy így mendegélt,
egyszer csak kiért egy nagy térre. Éppen egy tornyos, roppant
palota elébe. Sohase látott még ilyen palotát, de azért csak nem
mert egészen közel menni hozzá. Messziről nézegette a színes
kövekkel kirakott, finom mintákkal kifestett falakat.
- Szép palotánk
van, ugye? - kérdezte hirtelen egy ismeretlen hang.
A fiú összerezzent,
körülnézett, hát egy városbeli ember áll mellette, kedvesen néz
rá, mosolyog. A fiú megnyugodott egy kicsit, hanem az ember (persze
a padisah szolgája volt) mézédes hangon folytatta:
- Mindjárt látni,
hogy értelmes fiú vagy te. Tudod, mi a szép. Sok csudálatos dolog
van a mi városunkban, kár, hogy a legcsudálatosabbat nem láttad.
A kertész fia nem
gyanított semmi rosszat, azt mondta:
- Hát melyik a
legcsudálatosabb? Elmondanád, jó ember?
- A királylány a
legcsudálatosabb minálunk, a padisahunk lánya. Olyan szépet még
nem látott a világ. Abban a magas toronyban lakik, és ugyan nem
sokan dicsekedhetnek el vele, hogy megláthatták.
Elfutotta a láng a
fiú arcát.
- Ó, ha csak a fél
szememmel láthatnám!
- Bajos, nagyon
bajos, de lesz, ami lesz, segítek neked. Kerüld meg a padisah
palotáját, és amott, a túlsó kapunál meglátsz egy
márványlócát. Ülj le arra a lócára, és várj! Odamegy hozzád
a strázsa, és megkérdi, mire vársz. Te csak mondd neki, hogy
szeretnéd látni a padisah lányát. De tudd meg, a padisah erősen
megparancsolta a strázsáknak, hogy szedjenek sápot attól, aki a
lányát akarja látni. Ha nincs pénzed, adhatok. Majd megadod, ha
lesz.
- Van nekem pénzem,
és köszönöm a jó tanácsot - felelte a fiú.
Elbúcsúzott a
városbeli embertől, és elindult a palota fala mentén. Megkerülte
az egész palotát, és a legtúlsó kapunál meg is látta a
márványlócát. Leült hát a lócára, és várt. Várt, várt, de
csak nem ment oda hozzá senki. A fiú már épp el akart menni,
mikor kivágódott a kapu, és kijött rajta a strázsa.
- Mit ülsz itt a
palota kapujában, mire vársz? - kérdezte mérgesen a kertész
fiától.
- Egy jó ember azt
mondta nekem, hogy itt lakik a királylány. És én nagyon szeretném
látni - felelte tisztelettudóan a fiú.
- Hát azt tudod-e,
mit parancsolt a padisah, kifizeted-e a sápot? - kérdezte szigorúan
a strázsa.
- Van pénzem, ne
félj - mondta a fiú, és elővette az erszényét.
A strázsa
elvigyorodott, és azt mondta:
- No jól van, akkor
gyere utánam!
A fiú ment utána.
Bementek a kapun, a strázsa rátolta a nagy, nehéz zárat is, és
indult a torony felé, a fiúnak meg intett, hogy menjen vele. Ahogy
odaértek a toronyhoz, a strázsa elővette a kulcsot, kinyitotta a
vasajtót, és elindultak felfele a sötét csigalépcsőn. Mentek,
mentek, míg csak a torony legtetejébe nem értek. A fiú
körülnézett, és meglátott a padlóban egy vasajtót meg egy
kicsi kis ablakot.
- Adjál két
aranypénzt, és benézhetsz az ablakon, megnézheted a királylányt
- szólt a strázsa.
A fiatal kertész
tüstént elővette az erszényét, kivett belőle két aranypénzt,
odaadta a strázsának, aztán letérdelt és odahajolt az
ablakhoz. Egy szőnyeggel beborított kerek szobát látott. A
falnál, puha párnákon egy lány ült, a padisah lánya. A fiú
ránézett, és kővé dermedt: kimondhatatlanul szép volt a
királylány. „Nem álmodom?” - gondolta a fiú, és le nem vette
a szemét a lányról. De a lány messze volt az ablaktól, és a fiú
szerette volna jól szemügyre venni.
- Közelebbről nem
nézhetném meg? - kérdezte a strázsát.
- Hát éppen
feljöhet ide a királylány, hogy jobban megnézhesd, de azért ide
kell adnod az egész erszényt. Így parancsolta a padisah.
- Nesze, itt van az
erszény, csak megnézhessem közelebbről is a királylányt! -
kiáltotta a fiú mindenről megfeledkezve: az apja parancsáról is,
meg arról is, hogy az egész vagyona benne van abban az erszényben,
és még egy kerek esztendő van hátra az új termésig.
A strázsa
megragadta az erszényt, kinyitotta a vasajtót a fiúnak, és
lekiabált valamit a királylánynak. A királylány felállt, elébe
ment a fiúnak, és némán megállt előtte. Látta a fiú, hogy még
szebb, mint amilyennek messziről hitte. Karcsú volt, gyönggyel
kivarrott kerek kis sapka a fején, aranylánc a fehér homlokán.
Sugár szemöldöke, fekete a szeme, akár a holdtalan éjszaka.
De a fiú észrevette, hogy nem vidám a szeme.
- Miért olyan
szomorú a szemed, te királylány? - szólította meg bátran a
padisah lányát.
- Aki rabságban él,
nem ismeri az örömöt - felelte a lány.
Mindjárt
megtetszett neki az ismeretlen fiú. De a strázsa nem engedte, hogy
beszélgessenek. Félrelökte a fiút, a lánynak pedig
megparancsolta, hogy menjen vissza a szobájába. Ahogy ereszkedett
lefelé a hágcsón a királylány, a strázsa már csapta is be a
vasajtót, és jól bezárta. Azután kivezette a fiút a toronyból,
és utánakiáltott:
- A közelébe ne
merészkedj a toronynak, ha kedves az életed!
A fiú csak ment,
ment a városban, azt se tudta, merre jár, és egyre ott volt előtte
az a szomorú szemű királylány. Sokáig járkált így, aztán
egyszer csak észbe kapott, megkereste a piacot, és kérdezősködni
kezdett, hogy vajon hol van az ő karavánja. Mondták neki, hogy az
a karaván már réges-régen elindult hazafelé. Ott maradt hát
egyedül a kertész fia az idegen városban. Hát csak kószált
erre-arra, míg egyszer csak egy dús bolthoz nem ért. Csak megállt
az ajtajában, és se té, se tova. A bolt gazdája kinézett az
utcára, és ráförmedt a fiúra:
- Mit ácsorogsz
itt? Ha venni akarsz valamit, hát gyere be, vedd meg, ha meg nem,
hát elmenj az ajtóból, ne állj a vevők útjába, ne takard el az
árut!
Azt mondja neki a kertész fia:
- Ne kergess el
engem, jóember. Kérdeznék tőled valamit, csak nem merek.
- Mondd csak meg,
mit akarsz.
- Vajon vannak-e
ebben a városban jó emberek, akik segítenek azon, aki bajbajutott?
- Nem értem,
hogy mit akarsz, te csavargó - haragudott meg a gazdag kereskedő. -
Ha bajba kerültél, hát mássz ki magad belőle. Fiatal vagy még,
futja az erődből. Hanem a boltom környékéről eltakarodj, mert
hívom a padisah szolgáját!
Látta a fiú,
hogy a gazdag boltos nem segít rajta, gyorsan elment hát a boltja
tájékáról. Ment, mendegélt. Addig ment, míg egy kövezetlen,
keskeny utcácskába nem ért. A sarkon düledező kis bódé állt.
Az ajtajában ősz szakállú öregember ült egy három lábú
kisszéken. A fiú odament hozzá, tisztelettudóan köszöntötte,
és megkérdezte:
- Mondd meg
nekem, tiszteletre méltó öreg, vannak-e ebben a városban jó
emberek, akik segítenek a bajbajutottakon?
- Már hogyne
lennének? A mi utcánkban akárki segít rajtad, nem hagy el a
bajban. Itt van mindjárt az öreg Akub - mutatott a bódé gazdája
egy öregemberre, aki épp akkor jött kifelé egy házikóból, és
elindult valahová az utcán -, ő is de sok embert kihúzott már a
bajból! Eredj csak utána, mondd el neki, mi bánt, aztán ha az én
segítségem is kell, gyere vissza, én mindig örülök a vendégnek.
Megköszönte a
fiú az öregembernek, hogy olyan barátságosan felelt neki, és
utánasietett a derék Akubnak. Utol is érte, meghajolt. Az öreg
megállt, ránézett a fiúra, és így szólt:
- Látom, nem
idevalósi vagy.
- Nem,
Aldzsavazéban születtem.
- Magam is jártam
már Aldzsavazéban. Volt ott egy jó barátom, egy kertész, Nadar
nevezetű.
- Én Nadar
kertész fia vagyok.
- Örülök, hogy
láthatlak. Vajon él-e még az én Nadar barátom?
- Sajnos,
eltemettem édesapámat, most egyedül élek.
Elszomorodott az
öregember, búsan ingatta a fejét, eltűnődött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése