Dióbél
királyfi XXII. rész. Ó, ló, olló, holló.
Amúgy
se volt valami rózsás a deákéletem. Sose tudhattam, mikor kérik tőlem számon,
hogy honvéd voltam a szabadságharcban. Haynau volt akkor az úr Pesten, az az
osztrák generális, aki az aradi vértanúkat kivégeztette. Az pedig úgy
vigyáztatott ránk, mint a tűzre.
Szörnyű
idők voltak azok, sohase tudhatta az ember, miért viszi be a porkoláb. Elég
volt ahhoz egy lélegzet is. Egyszer egy deákpajtásomat azért gyötörték a
börtönben három napig, mert egy este hangosan imádkozta a miatyánkból azt, hogy
“jöjjön el a te országod”. Ráfogták, hogy azt is Kossuth Lajosra értette.
-
Ki lehet az a sehonnai ember, aki még az Úristennel való beszélgetésünket is
kilesi? ‑ tűnődtünk a pajtásaimmal.
Egyszer
aztán arra is rájöttünk. Közülünk való volt a hírhordó, Holló Pálnak hívták.
Bizony nem érdemelte meg ezt a szép magyar nevet. Sunyi ábrázatú, vékonydongájú
legény volt, édes beszédje, mint a méz, lágy a nézése, mint az írós vaj. Akár
kenyérre lehetett volna kenni.
Hát
hiszen meg is tettük volna ezt szívesen, de nemigen mertünk vele kikötni.
Tudtuk, hogy hatalmas úr a pártfogója. Ahelyett azt tettük, hogy elhúzódtunk
tőle. Ahová ő odadugta a hegyes orrát, ott egyszeribe elvágtuk a szót.
Szép
holdas estéken a Városmajor-erdőre jártunk ki, ha a magyar szabadságról
akartunk álmodozni. No, oda nem jött utánunk a német, de azért mégis kieszelte
a módját, mivel bosszantson meg bennünket. Esti harangszó után katonát
állítottak a város minden sarkára. Annak az volt a dolga, hogy fülön fogjon
minden járókelőt:
-
Ki vagy, mi a neved, mi járatban vagy?
Úgy
kivallatta az embert még az öregapja sarkantyús csizmájáról is, hogy elment a
kedve az esti szellőzködéstől. Le is feküdtek a pestiek abban az időben a
tyúkokkal. Csak mi, deákok mulattunk rajta nagyokat, hogy a német hogy gyötri
magát miattunk. Utoljára azonban mi is beleuntunk a mulatságba. Ki is eszeltük
szépen, hogy vessünk neki véget.
A
mi kvártélyunkon főztük ki a tervet két pajtásommal, Sas Gyurival meg Vas Elek
nevezetűvel. Matykót nem akartuk beleavatni, még akkor se, mikor a sok
járás-kelés feltűnt neki, s megkérdezte tőlem egy reggel, mit súgunk-búgunk
annyit.
A
hazugság sohase volt kenyerem. Nyíltan megmondtam Matykónak:
-
Jobb azt neked nem tudni, Matykó. Rossz vége lehet annak, amit mink most
tervezünk. Nem akarom, hogy esetleg velünk együtt te is bajba kerülj. Azért nem
tudod meg, mi készül itt. Legalább éntőlem nem.
-
Hátha már tudom is! - mosolygott Matykó gúnyosan. - No, ne félj, nem halászom
el előled a dicsőséget, vitéz hadnagy úr. Úgyis tudom, azt félted tőlem.
Azzal
szokása szerint bevágta mérgesen az ajtót, s nem is láttam egész nap. Nem is
értem rá ővele törődni, mert sietnem kellett az egyetemre. Ott súgtunk-búgtunk
a két pajtásommal, míg észre nem vettük, hogy Holló Pál ott settenkedik
körülöttünk. Akkor aztán hangosra vettük a szót:
-
Tehát este tíz órakor a Múzeum-kertben! Ott legyetek ám, ha igaz magyarok
vagytok! A maga vermében fogjuk meg a rókát!
Készakarva
csináltuk így, hogy a spion kihallgassa a beszédünket. Bizonyosra vettük, hogy
ő is ott lesz este tízkor a Múzeum-kertben. Ott is volt, úgy bujkált mögöttünk,
mint az árnyék.
Mikor
aztán láttuk, hogy minden rendben van, megindultunk ki a kertből, de egyesével.
Én mentem előre, engem állított meg először a sarkon az őrálló morva katona.
-
Ki vagy?
-
Ó Pál - mondtam nyugodtan -, egyetemi hallgató.
-
Mehetsz - eresztette le a szuronyát a katona, és behúzódott a faköpönyegbe.
Akkorra azonban Sas Gyuri termett ott, nagy hegyesen fütyörészve.
-
Állj, ki vagy?
-
Én? - kereste a deák az igazolványát. - Ló Pál, egyetemi hallgató.
-
Ejnye, de bolond neved van, hékám - mormogott a morva, s megint visszabújt a
helyére. De akkorra már odarobogott Vas Elek is.
Verte
a talpát a földhöz kegyetlen.
-
No, vagytok-e még többen? - mordult rá a katona bosszúsan. - Mi a neved?
-
Az enyém? Olló Pál.
De
már ennek belevilágított a katona a képébe a lámpásával. Hanem aztán, ahogy a
jámbor arcot meglátta, megnyugodott. Legföljebb azt gondolta magában, hogy
ejnye, de cifra nevük van ezeknek a pesti deákoknak.
Pedig
most jött még csak a legcifrább nevű. Ez ugyan se nem fütyörészett, se nem
dobogott, inkább el akart suhanni. Hiszen észrevétlen akart utánunk kullogni.
De
az őr éppen erre fogott gyanút.
-
Hohó, hé - ugrott eléje -, ki vagy, mit akarsz?
-
Pszt, pszt - csöndesítette kézzel-lábbal a spion, s el akarta magyarázni, hogy
ő rendes ember, s minket akar rajtakapni, gonosz lázadókat.
-
Jó, jó - markolta meg a katona a puskáját -, csak azt mondja meg az úr, hogy mi
a neve!
-
Holló Pál - suttogta ijedten a derék fiú.
No,
a katonának se kellett egyéb. Ordított torkaszakadtából:
-
Ó, ló, olló, holló! Majd adok én nektek csúfot űzni a felsőbbségből!
S
megrázta szegény Holló Pált, mint kutya az ürgét. S tán a lelket is kirázta
volna belőle, ha ki nem szalad az istenadta a gúnyájából. De kiszaladt, és úgy
elbujdosott Pestről, hogy senki se látta ott többet.
Malajdoki
Matykó pedig, mikor hazaértem a kvártélyunkra, kidugta a fejét a paplan alól,
és azt mondta:
-
Ó, ló, olló, holló!
Azzal
falnak fordult, és úgy tett, mint aki alszik. Lám, gondoltam, mégis kihallgatta
a beszélgetésünket.
Reggel
pedig, ahogy fölértem az egyetemre, mindjárt szuronyos bakák vettek körül, és
elvittek abba a nagy épületbe, ahol ezrével tartották fogva a magyarokat. Volt,
aki ott őszült meg, volt, akit onnan osztrák vártömlöcbe vittek, de volt olyan
is, akit éppen csak az udvarra vittek ki: ott volt a vesztőhely.
Ebben
a nagy épületben egy aranygalléros úr elé állítottak, aki keményen kivallatott,
mint valami országháborítót és elvetemedett összeesküvőt.
-
De hát ki vádol engem ilyen szörnyűségekkel?
-
Azt is megmondom - szólt a pléhnyakú. - Malajdoki Mátyás úr, mától fogva az én
segédem. Nagyon jóravaló fiatalember az, kiváló hazafi, akiről példát
vehetnének az ilyen éretlen fiatalemberek.
Az
első érzésem a keserű düh volt. Hát magyar ember tehette ezt magyar emberrel? A
második a szívet összeszorító fájdalom. Hát gyerekkori pajtásom, nyomorúságom
mindennapi kenyerének felese, Malajdoki Matykó tette ezt velem? Hanem a
harmadik gondolatom már megkönnyebbített. Hiszen ha
Matykó olyan nagy úrnak a segédje lett, mint a pléhnyakú, akkor nem fog már
éhen halni. Nem kell neki sült tökön és pattogatott kukoricán élnie. Isten
bocsássa meg neki, hogy áruló lett - legalább jóllakik belőle.
Csak
mikor ezen kiörültem magam, akkor gondoltam rá, hogy nini: hát énbelőlem mi
lesz most már? Bánom is én. Az már a pléhnyakú dolga.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése