Dióbél királyfi XXI. rész. A nyomorúság kenyerén (Szavak
száma: 585)
Fölérni csak fölértünk Pestre, de hát itt most már mi
lesz velünk?
-
Éhen veszünk itt az első héten, mielőtt a tudományba belekóstolnánk - sóhajtott
Matykó, ahogy a Duna-parton ácsorogtunk.
-
Ne félj, míg engem látsz - biztattam nagy bátran, pedig én is úgy meg voltam
riadva, mint a tanyai kutya a nagyvárosban.
Hát
egyszerre csak elénk gurul egy gömbölyű mézeskalácsosmester. Láttuk, hogy az:
keze, kötője mind tele volt mézeskalácskovásszal. Kopott gúnyánkból, poros
csizmánkból, hónunk alatt hurcolt holminkból ő is hamar kitalálta, mi járatban
vagyunk.
-
Vagytok te egy deák?
-
Nem a’, mester. Két deák. Lakást keresünk - mondom neki.
-
Lakás? Kvártél? Tanítasz nekem gyerek, adom neked kvártél.
-
Ketten vagyunk, mester. Nem maradunk el egymástól.
-
Ná? Tanítasz nekem két gyerek, adom neked kvartél kettő.
Nem
volt biz az kvartél kettő, csak kvartél egy. Pincében volt biz az, de legalább
az embernek nem kellett attól félni, hogy kiesik az ablakon. Nem ám, mert nem
is volt rajta ablak. Minek is lett volna? Éjszaka úgyse süt be rajta a nap,
nappal meg úgy sincs otthon a szegény deákember, hanem szalad a kenyér után.
Meg
is találja, ha szalad utána. Találkozott egy emberséges ügyvéd, aki fölfogadott
másolónak. Kaptam tőle minden hétre egy húszast. Találkozott egy becsületes
szabómester, aki rám bízta az üzleti könyvei vezetését. Azért kaptunk mind a
ketten gúnyát. Néha ünnepnapokon azt is megtettem, hogy kimentem muzsikálni a
budakeszi sváblegényeknek. Nem sokat konyítottam a muzsikához, de azoknak ez is
szép volt. Annyi garast hánytak a kalapomba, hogy eléltünk belőle egy hétig
urasan, hol sült tökön, hol pattogatott kukoricán. Közben tanultunk is annyit,
hogy majd szétvetette már a fejünket a tudomány.
Így
telt el szép békességben az első egyetemi esztendőnk. A végét gázoltuk már a
másodiknak is, mikor egyszer azt mondja nekem Matykó:
-
Dióbél, tudod-e te azt, hogy én már második esztendeje a te emberségedből élek?
Te keresel mind a kettőnkre. Hát én ezt nem bírom tovább.
-
Matykóm, én csak fekete kenyeret tudok neked keresni. Én nyolc esztendeig éltem
a ti fehér kalácstokon.
-
Várj csak. Szeretnék segíteni a kenyérkeresetben. De én se pékgyerekek
nevelője, se jámbor szabók íródeákja nem leszek. Nincs nekem ahhoz való
türelmem. Hanem vívóiskolát nyitok a módosabb pajtásaimnak. Egy óra egy forint.
Hátha majd lendít rajtunk valamit. Unom már a sok sült tököt.
Nem
akartam vele ellenkezni, tudtam, milyen hirtelen természetű.
-
Ahogy akarod, Matykó!
-
Valamikor pompás vívó voltam. Próbáljuk ki, értek-e még hozzá...
Fogta
a botját, én is az enyémet, elkezdtünk hadakozni. Csitt-csatt, javában
csattogtak a botok, mikor ránk nyitott mézeskalácsos gazdánk, Libór mester.
-
Mit csinálnak, fiatal urakok, hajnalhasadásba? Felveritek egész utca.
-
Csatáztunk, Libór mester - felelt jókedvűen Matykó -, fel akarok csapni
vívómesternek.
-
Vívó? Aha, tudok aztat. Csiti-csati, csihi-puhi - sutty, nyakáját lenyiszálni!
Olyan nincs megvan! Ha csináljátok nekem csiti-csati, zsandár csinálja nektek:
klipi-klapi! - s olyan mozdulatot tett a kezével, mint mikor az embernek láncot
vernek a lábára.
-
Matykó, ennek a fele se tréfa - mondottam én. - Libór mesternek igaza van.
Ebben az országban még lélegzeni se szabad most, nemhogy karddal játszani.
Matykó
nem szólt semmit. Mérgesen kétfelé törte a botját, s bevágta az ágy alá, aztán
becsapta maga után az ajtót.
Ettől
kezdve se tett, se vett engem Matykó. Arra büszke volt, hogy olyan
szegényemberes munkát vállaljon, mint én, de arra már nem volt elég büszke,
hogy éhen haljon. Megfeleztem vele minden falatomat, el is fogadta mindig, de
mogorván és kelletlenül. Az egész világra haragudott, de csak énvelem
éreztethette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése