280. mese

Dióbél királyfi. XXIII. rész Hírt hallok hazulról. (Szavak száma: 950)

Vagy másfél esztendeig ültem a börtönben. Penészes kenyér volt az ételem, állott víz az italom. Egyéb világosságom nem volt a vak sötétben, csak ha a tenyérnyi rostélyablakon becsillant az őrt álló cseh baka fegyvere. A süket némaságnak egyéb hangja nem volt, csak a bilincsem csörgése. Láncra vert kezemmel néha megütöttem a falat. Mindig volt, aki a másik oldalról visszaüssön. Soha rabcella nem volt lakó nélkül.

Másfél esztendő múlva megint fölvittek a pléhnyakú úr elé, aki tudtomra adta, hogy most már mehetek, amerre látok. Csak éppen az egyetemre ne tegyem a lábam, mert onnan kitiltottak. Az ilyen veszedelmes embernek nem való a tudomány. Még másokat is megvadítana vele.

Búcsúzásul aztán még annyit mondott a pléhnyakú:

- Tudja meg, hogy az életét Malajdoki Mátyás úr őméltóságának köszönheti, az én főnököm­nek, őnála nélkül azóta már a kakas se kukorékolna maga után.

Nyeltem egyet, és Libór mesterhez vezetett az első utam. Összecsapta a kezét, amikor hajamban a deres szálakat meglátta.

- Ná, mit csináltál nekednek? Járkeltél malomban, másztál zsákok közt, csupa liszt lett neked­nek a haj.

Az ám, malomban jártam, ahol megőrölték az egész életemet. Mihez kezdjek én mármost? Egyetemre nem járhatok, de vannak nekem jó embereim, akik megsegítenek. Becsületes munkám becsületesen megfizetik. A veréb télen se hal éhen, mert kicsivel beéri.

Elmentem a jóravaló ügyvédhez, akinek másolgatni szoktam. Megkérdeztem, tudna-e most munkát adni.

Hímezett-hámozott az öregúr, utoljára kereken megmondta az igazságot:

- Öregember vagyok, kedves öcsém, magamért már nem sokat félek senki hatalmától. Hanem gyermekeim gondját viselni kötelességem. Ha én magát ma befogadom az irodámba, holnap azt mondják rám, hogy összeesküvőkkel cimborálok, s holnapután bedugnak a maga helyére. Az irodám ajtaját pedig sohase merik kinyitni többet az emberek. Nem magamtól találtam én ezt ki: azok figyelmeztettek rá, akik öcsémuramat kieresztették.

Falhoz lapulva távoztam onnan, hogy meg ne lássanak, hogy kárt ne tegyenek öreg barátom­nak. Elmentem szerencsét próbálni a becsületes szabóhoz, aki helyett én tudtam az egyszer­egyet.

Azóta ő is megtanulta. Neki is értésére adták, hogy ha velem barátkozik, annak megadja az árát olyan bizonyosan, mint ahogy a kétszer kettő négy. Be se eresztett maga elé a jó lélek.

Még most se apadt el előlem a víz. Nem oda Buda: beszegődöm Libór mesterhez mézeskalácsos-inasnak. Segéd is lehet még belőlem valaha, ha isten megsegít, s nem olyan utolsó mesterség ez. Lám, Libór mester is házat szerzett vele.

No, éppen jó helyre mentem, Libór mester sírva jött elébem.

- Nincs kvártél, barátocskám. Megijesztette engemet zsandár. Ha lesz nekednek enyim kvártél, lesz nekemnek tied kvártél. Megmondta gonosz zsandár, verjen meg őtet az Isten!

- Sose búsuljon azért, Libór mester - szorítottam meg a becsületes ember kezét. - Nem megyek én azért világnak. Hanem megyek Malajdokra, apámhoz, anyámhoz. Leszek foltozóvarga; Libór mester is csak oda küldje a csizmáját, vetek rá olyan foltot, hogy a császárén sincs különb.

Libór mester letörölgette a könnyeit:

- Mit? Éhen halni magadat? Ojjé, bolondos beszéd. Van neked pénz, aranypénz fiókasztalod­ban. Hozta inas, ezüstös ruhájú. Küldte tied barát, a Malajdoki méltósága. Hű, milyen nagy úr! Hintóban járja, mikor nincs is van eső.

Ami kis pirosság volt még az arcomban, az is egyszerre elfakult. Minek néz engem Malajdoki Mátyás őméltósága, ha fölteszi rólam, hogy elfogadjam az alamizsnáját?

Nem tudom, mit teszek az aranyakkal első haragomban, ha hirtelen nem nyílik az ajtó. Tilinkó tolódott be rajta szép rongyosan, ahogy ő szokott.

- Nini, Tilinkó! - erőltettem a jókedvet. - Hát te kit keresel ebben az idegen városban?

- Csak megnézstem, nem repült-e mán el a katonák csákójárul a kétfejű sas, hogy a hóhér kössön pántlikát mind a két nyakára!

- Nem ám, Tilinkó, inkább fészket rakott, olyan jól érzi itt magát. Hát Malajdokon mi az újság?

- Nincs ott semmi. A Mátykó úrfi diófáját kétfelé hasította azs istennyila.

- Majd egybeforr az megint. Hát édesapám, édesanyám?

- Kösönik sépen a kérdésedet: nincs semmi bajuk.

- Ugye, fáradtnak érzi magát édesapám?

- De inkább sose volt olyan csöndes nyugodalma, mint most van.

- Édesanyám, szegény, nem köhög? Mindig féltem szegényt, mikor ilyen hűvös szelek járnak.

- Ne fájjon amiatt a te fejed. Elhadzsta már a köhögést.

- Kedves öreg Tilinkóm, de örülök, hogy ilyen jó újságot hoztál. Cserébe én is mondok neked újságot, hanem előbb kérdezek tőled valamit. Mit gondolsz, volna-e még nekem egy kis hely az édesapám portáján?

- Bizs ott már nemigen van, Dióbél. Kettőjüknek is kicsi azs azs egy sír, amelyikbe temettük őket.

Kétségbeesetten ráztam meg az öreg cigány vállán a csupa rongy köpönyeget.

- Mit beszélsz, te ember?

- Na, na, hát mondom madzsarán. Azsért ne saggasd sét azs ünneplőgúnyám. Azs hírlett rólad, hogy sohasem erestenek ki többet, mert megint forradalmat akartál csinálni. Segény öregek nagyon sokat búsultak utánad; hogy azstán nem tudtak hazavárni, elmentek előre.

Egyik oldalról Libór mester ölelt át, másik oldalról a cigány, hogy végig ne zuhanjak a földön.

- Esem a lelkedet, hát ne hadzsd údzs el magadat - rimánkodott Tilinkó. - Hát azs öreg Tilinkó már senki se teneked? Hát azs ő tanyája nem jó less teneked? Ne félj, nem bánt ott senki; meglázsd, seret ott mindenki. A nádak, a sép sagú fivek, a vadmadarak.

- Igazad van, öreg Tilinkó - horgasztottam le a fejemet. - Ezt jól kieszelted. Semmire se vagyok már való a világon, hanem nádi embernek még jó leszek. Szaladjunk, Tilinkó, mert már nagyon vágyom innen a farkasok közé. Hanem még előbb rád bízok valamit. Söpörd a kalapodba ezt a csomó aranyat, vidd vissza Malajdoki Matykónak. Mondd meg neki, hogy a bíbic ingyen adja a tojást.

Tilinkó motyogott valamit, de azért csak fölmarkolászta a pénzt. Nem is járt vele sokáig. Mire búcsút vettem a régi házigazdámtól, visszajött az új.

- Mehetünk, Tilinkó?

- Mehetünk, Dióbél.

Biz én nem kérdeztem tőle, hogy Matykó méltóságos úr üzent-e valamit.