Dióbél
királyfi XX. rész Rosszjancsi úr (Szavak száma: 483)
Szegény
szülém egy óra hosszáig sírt-rítt az örömtől, mikor beállítottam a majorba.
Pedig először nem akarta elhinni, hogy én vagyok. Annyira megnyúltam a
hadakozásban, hogy beleütöttem a fejem a házajtónk szemöldökfájába. Az édesapám
meg csak azt szerette volna tudni, igaz-e az, hogy most már a magyar embernek
nem lesz szabad bajuszt hordani. Mert azt beszélik, hogy a Rosszjancsi úr nem
engedi.
-
Hát az meg már kicsuda?
-
Az most itten mifelénk a kerületi főnök. Valami Morvából szalajtott cseh a
nyavalyás, Hrosziancsiknak hívják, de mink csak Rosszjancsinak mondjuk.
-
No - mondom -, Rosszjancsi úrról majd beszélgethetünk még máskor is. Most
sietek föl a kastélyba Matykóhoz.
Kitárt
karral jött elébem, édestestvére gyanánt ölelt meg.
-
Bocsásd meg nekem, édes Dióbélem, a gyermekkoromat. Hidd meg, nem rosszaság
volt az, hanem az anya nélkül nőtt gyerek rakoncátlansága. Gőgös is voltam,
hirtelen haragú is. Mind elmúlt az már. Sok könnyem mosta fehérre a lelkem.
Tudtam
én ezt, ha nem mondja is. Odaborultam a vállára, és megfogadtuk, hogy soha
többet el nem hagyjuk egymást.
-
Először is a birtokot hozzuk rendbe - szőtte a terveket Matykó. - Szegény
embereknek adjuk árendába. A kastélyon is sok a helyrehoznivaló. Mindent veled
akarok megbeszélni, hogy legyen, mint legyen.
Ahogy
így beszélgetünk, becsoszog valaki a tornácra. Furcsa figura-emberke. Fekete
bugyogója sárga szegéssel, kettős farkú fekete kabátja sárga paszománttal,
köcsögkalap a fejében. De ezt a fejet is érdemes volt megnézni. Mint valami
labda, amelyik kirepedezett már a sok falhozverésben. Két kis repedés a homloka
alatt: a két szeme. Egy hosszú repedés hosszában: az orra. Még hosszabb
keresztben: a szája. De olyan hosszú ám, hogy könnyen bekaphatta volna vele a
fülét, s lett volna mit harapni neki. Azonban ő másra volt éhes.
-
Hrosziancsik vagyok - biccentette meg a fejét.
-
Hát aztán? - nézett rá Matykó.
-
Mondom, Hrosziancsik vagyok, a kerületi főnök.
-
Hát az miféle szerzet?
-
Majd meg tetszik tudni mindjárt. Valami Malajdoki nevű fiatalurat keresek.
-
Hé, kapd le a kalapod! - kiáltott rá nekidühösödve a fiatalúr. - Itt nincs
valami Malajdoki; itt Malajdoki Mátyás úr előtt állsz.
Rosszjancsi
úr csúfondárosan hajlongott.
-
Örvendek a szerencsének. Hrosziancsik vagyok. Téns úr! Nagyságos úr! Méltóságos
úr! Ezt a kis írást hoztam az úrnak.
Kihúzott
a kabátja farkából egy nagy fehér árkus papirost, aminek a homlokán a kétfejű
sasos pecsét feketéllett.
-
Tessék!
Abban
az írásban pedig az volt, hogy a rend és békesség okából a lázadó Malajdoki
Gáspárnak minden birtokát elveszi az állam.
-
De a nádas megmarad - vihogott Rosszjancsi úr, s azzal elajánlotta magát. Csak
mikor a kocsijába szállt az udvaron, onnan kiáltott vissza, hogy holnap reggel
ő maga fog beköszönni a kastélyba, és nem kíván senki idegent ott találni.
Még
aznap fölszedtük a sátorfánkat, a szülém sütött útravalóul mind a kettőnknek
kukoricamálét, azzal nekivágtunk a poros országútnak. Az volt a szándékunk,
hogy Matykó beiratkozik jogásznak, én meg tanárságot tanulok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése