234. mese

Giufa (Szavak száma: 3310)

Akarjátok-e hallani Giufának a történetét? Hej, sok ostoba csinyt követett el ez a Giufa s rengeteg sok bosszúságot okozott az édesanyjának. Tulajdonképpen okos egy fickó volt ez a Giufa s az anyja még sokkal okosabb, mint ő. Na, mindjárt megtudjátok.

Egyszer mondja az anyja Giufának:

- Nesze, fiam, itt van egy vég vászon, vidd el a festőhöz s mondd neki, hogy fesse meg zöld színre.

Giufa vette a kék vásznat, elindult vele. Ment, mendegélt s amint egy réten haladt át, leült egy nagy kőrakásra, hogy egy kicsit pihenjen. Amint ott üldögélt, egyszerre csak meglát a kőrakáson egy kis gyíkot, amely ott játszott a kövek között. - Ejnye, - gondolta magában Giufa, - milyen szép zöld kabátja van ennek! Ez bizonyosan festő.

- Hallod-e, hé, az anyám azt üzeni neked, hogy ezt a vásznat fesd olyan színűre, mint amilyen a kabátod. Néhány nap mulva visszajövök, aztán majd elviszem. - Azzal letette a vásznat a kőrakásra s hazament.

Kérdi otthon az anyja:

- Hová vitted a vásznat, Giufa?

- Hát én bizony, amint mentem a réten, találtam egy nagy kőrakást, ott ült valaki, akinek szép zöld kabátja volt. Gondoltam, ennek bizonyosan festőnek kelle lenni: nála hagyom a vásznat.

- Ó, te bolond, te, - sopánkodott az anyja - hogy tudtad otthagyni? Eddig bizonyosan elvitte onnan valaki a vásznat! Rögtön szaladj utána!

Giufa vissza is szaladt a kőrakáshoz, de bezzeg, hogy híre-nyoma sem volt a vászonnak. Hanem a gyík, az ott volt a kőrakáson, játszadozott, futi-futi-futkározott.

- Hallod-e, festő, - mondotta a gyíknak - rögtön add ide a vásznat, mert különben szétrontom a házadat!

A gyík szörnyen megijedt a kiáltástól s egy szempillantás alatt eltűnt a kőrakásban. Hej, megmérgelődik Giufa s egy szempillantásra széthányta a kőrakást. S amint széthányta, im, mit talált alatta: egy nagy fazekat! Az a fazék szinültig tele volt arannyal.

- Úgy? - mondotta Giufa. - Úgy látszik, hogy eladtad a vásznat. Bizony ha eladtad, én meg viszem a pénzt!

Azzal felkapta a fazekat, bedugta a köpenye alá s amint ment, szedett egy rakás tövist, azt rátette a fazéknak a tetejére s úgy ment tovább hazafelé.

Amint mendegélt, többen találkoztak vele s mind kérdezték:

- Mit viszel, Giufa?

- Fájdalmat! - felelte Giufa.

- Mi az a fájdalom? - kérdezték.

- Nézzétek meg, - felelte Giufa. - Az emberek megtapogatták a töviseket s hogy megszúrta a kezüket, nagy kacagva mondták:

- Na, te szép ajándékot viszel az anyádnak! Tudom, hogy örül majd a töviseknek!

De Giufa ügyet sem vetett az emberekre, szép csendesen hazament, mikor aztán belépett a szobába, kihúzta a köpenyege alól a fazekat s mondotta nagy titokzatosan az anyjának:

- Nézzen ide, anyám, mit hoztam! - s azzal kiürítette a pénzt. Hanem a Giufa anyja igen okos asszony volt ám, gondolta magában: ez az ostoba Giufa majd elbeszéli mindenkinek, hogy pénzt hozott, azért csak annyit mondott neki:

- Jól van, fiam, jól van; most csak vacsorálj, aztán feküdjél le.

Giufa vacsorázott, aztán lefeküdt az ágyba, az anyja meg vette a fazekat s elásta a lépcső alatt. Mikor ezzel készen volt, a kötényét telerakta fügével, felment a padlásra s a kéményen lerázta a fügét. Ahogy ezt látta Giufa, nagy mohón felszökött az ágyból, nekiesett a fügének s mind egy falásig megette. Aztán szépen visszafeküdt az ágyba s elaludt. Másnap reggel mondja az anyjának Giufa:

- Hej, anyám, mi történt az éjjel! A Jézuska egy csomó fügét dobott le az égből s én azt mind megettem.

- Ugyan bizony? - mondotta az anyja.

- Ugy van, bizony, - mondotta Giufa.

Bezzeg, hogy az anyja nem világosította fel Giufát. Hadd higyje csak, hogy a Jézuska dobta a fügét. De Giufa kiment az udvarra s ott az embereknek elkezdette mondani nagy dicsekedve:

- Hej, de nagy fazék aranyat hoztam én tegnap!

- Hát azt te hol találtad?

- Azt biz én egy nagy kőrakáson, - felelte Giufa.

- Hej, Giufa, Giufa, rossz úton jársz te! - mondották az emberek s mindjárt el is mentek a törvényre s elpanaszolták.

Jöttek is egyszeribe a törvény emberei a Giufa anyjához s mondották neki:

- Hallod-e, a te fiad azt beszélte mindenütt, hogy egy fazék aranyat talált. Nem tudod, hogy a talált pénzt a biróhoz kell vinni?

- Ó, uraim, - sopánkodott az asszony - hát hogy hihetitek el, amit ez a boldogtalan beszél? Ó, én szerencsétlen asszony, mely nagy bajba kever ez a boldogtalan! Nem tudok én semmit arról, hogy pénzt hozott volna a házhoz.

- Hát, anyám, - szólt közbe Giufa - nem tudod, hogy én tegnap egy fazekat hoztam s hogy éjjel a Jézuska fügét szórt le az égből?

- Na, lássátok, hogy bolond, - mondotta az asszony. - Hát ki hallott ilyet, hogy a Jézuska fügét szórjon le az égből?

A törvény emberei megcsóválták a fejüket s gondolták magukban: na, ez csakugyan ostoba, s azzal elmentek.

Egy más alkalommal misére akart menni Giufa anyja s mondja Giufának:

- Hallod-e, Giufa, húzd be magad után az ajtót, ha elmégy hazulról.

Amint az asszony elment a misére, Giufa is felkerekedett, a sarkából kivette az ajtót, felvette a vállára s úgy ment az anyja után a templomba.

- Itt az ajtó, anyám! - mondotta Giufa.

Na jól van, ez így elmult.

Egy más alkalommal az asszony megint misére akart menni. Mondja Giufának:

- Hallod-e, jól vigyázz a pulykára, amíg én a misén leszek. Most éppen kotol a tojáson. Adj enni neki.

Amint elment az anyja, Giufa a pulykának korpát adott, ő maga azonban éhezett, merthogy a háznál nem volt semmi, amit egyék. Merthogy semmit sem talált ennivalót, megfogta nyakánál fogva a pulykát, levágta, megfőzte s mind egy befaló falásig megette. De nehogy a tojás meghüljön, a pulyka helyett ő ült reá.

Jő az asszony, keresi mindenfelé a pulykát s a fiát, nem találja. Kiabál:

- Hol vagy Giufa?

- Glu, glu! - felelte Giufa.

- Adtál enni a pulykának?

- Glu, glu!

- Hol vagy Giufa?

- Glu, glu!

Végre is aztán a hangja után rátalált az asszony Giufára. Ott ült kényelmesen a tojáson.

- Mit csinálsz, Giufa?

- Glu, glu!

- Hol van a pulyka?

- Glu, glu, megettem.

- Ó, ó, te boldogtalan, te! Mind összetöröd a tojásokat!

- Hiszen azért ültem rájuk, hogy kikeljenek!

- No te, boldogtalan, te, - mondotta az asszony nagy haraggal - takarodj a házamból, keress valami szolgálatot! Itt tovább nem maradsz.

- Hát jól van, - mondta Giufa - megyek, majd valahol felfogadnak szolgálatba.

El is ment, még pedig a paphoz. Mondotta neki:

- Tisztelendő uram, fogadjon fel engem.

- Hát mi bért kívánsz? - kérdezte a pap.

- Mindennapra egy tojást s annyi kenyeret, amennyit hozzá megehetem. Hanem azt kikötöm, hogy addig nem szabad elküldened engem, amíg a bagoly nem kuvikol a borostyánok között.

Gondolta magában a pap: hiszen ez igazán olcsó egy szolga, nem sokba kerül. Meg is fogadta egyszeribe Giufát.

Első reggel pontosan kezébe nyomták a tojást s hozzá egy kenyeret. Giufa feltörte a tojást, aztán egy himzőtűvel mártogatni kezdte a tojást s valahányszor lenyalta a tojást a tűről, mindannyiszor egy nagy darab kenyeret evett meg hozzá.

- Na, még egy kevés kenyeret! - mondotta Giufa. - Ez nem elég! - s egy tojással megevett egy egész kosár kenyeret.

Igy ment ez minden reggel.

- Ó, jaj! - mondotta a pap. - Hiszen ez néhány hét alatt koldusbotra juttat engem!

Elküldötte volna szívesen, de nem lehetett, mert tél volt s a bagoly nem kuvikolt. Várni kellett még néhány hónapig. Mit gondolt, mit nem azonban a pap, mondja a szakácsnénak:

- Hallod-e, menj ki ma este a borostyánbokrok közé s kuvikolj, mint egy bagoly!

A szakácsné ki is ment este s elkezdett kuvikolni:

- Hallod, Giufa? - mondotta a pap. - A bagoly kuvikol. Vége a szolgálatnak. Most már mehetsz.

- Jól van, - mondotta Giufa, azzal vette a batyuját, elbúcsúzott a paptól s kiment a házból.

Hanem mikor a borostyánbokrok mellett ment el, ahol a szakácsné még mindig kuvikolt, nagyon megmérgelődött s nagy mérgében, bosszúságában felkapott egy követ s odakiáltott a bokrok felé:

- No, te bagoly, kuvikolj! - s azzal ugy fejbecsapta a szakácsnét, hogy menten lefordult a fáról. Aztán, uccu neki, szaladt, mintha a szemét vették volna ki, meg sem állott hazáig.

- Hát te hogy kerültél haza? - kérdezte az anyja.

Elmondotta Giufa, hogy mi történt.

- Jaj, jaj, takarodj innét! - jajgatott az asszony. - Eredj s keress más szolgálatot, nehogy itthon találjanak, mert bizony mondom, tömlöc fenekére kerülsz.

Meg sem állott otthon, ment tovább Giufa. Addig ment, mendegélt, amíg egy gazdag föld­birtokoshoz ért. Annál beállott disznópásztornak. A földbirtokos egy nagy sereg disznót adott a kezére s azt mondta, hogy addig őrizze őket az erdőben, amíg jól meghíznak. Addig haza se jöjjön.

Kihajtotta Giufa a disznókat az erdőbe, ott volt néhány hónapig, mikor aztán jól meghíztak a disznók, elkezdette terelgetni hazafelé. Amint ment, mendegélt, szembe jő vele egy mészáros. Mondja neki Giufa:

- Nem akarja megvenni ezeket a szép disznókat? Odaadom féláron. Csak éppen a fülét s a farkát adja vissza minden disznónak.

Hát aztán hogyne vette volna meg a mészáros féláron! Egyszeribe kifizette a pénzt Giufának, minden disznónak levágta a fülét s a farkát s azt odaadta neki. Azzal Giufa nagy vígan tovább ment. Addig ment, mendegélt, amíg egy süppedékes, mocsaras helyre ért. Ott aztán két-két lépésnyi távolságra beledugdosta a disznófüleket meg a disznófarkakat. Mikor ezzel készen volt, szépen hazament a földbirtokoshoz s jelentette neki nagy ijedten:

- Jaj, uram, jaj, uram! mi történt! Mely nagy szerencsétlenség! A disznókat kihizlaltam, olyan kövérek voltak, hogy alig tudtak mozogni. De történetesen egy mocsár felé tereltem őket s ebbe, valamennyi volt, mind elsülyedt. Csak éppen a fülük s a farkuk látszik ki.

Na hiszen azonnal felkerekedett a földbirtokos valamennyi szolgájával, mentek a mocsár felé. Hát csakugyan ott volt a sok disznófül, meg a sok disznófark. Nosza neki! Belefogóztak a fülekbe, meg a farkakba, húzták nagy erőlködéssel, de bizony ha húzták: ahányan voltak, mind hanyatt estek. Kezükbe maradott a disznók füle meg a farka.

- Lássátok, - mondotta Giufa - milyen kövérek voltak! Azért sülyedtek el.

A földesúr nem tehetett semmit, haza kellett menni disznók nélkül. Hazament Giufa is az anyjához. Most bezzeg volt becsülete, mert hát pénzt is hozott magával. Otthon maradt jó sokáig.

Telt, mult az idő, elfogyott a pénz s egyszer csak azt mondja az asszony Giufának.

- Hej, Giufa, elfogyott a pénz, nincs mit enni, mit csináljunk?

- Csak bízza rám, édesanyám!

Vette a kalapját, elment egy mészároshoz s mondta neki:

- Mészáros úr, adjon nekem egy félkiló húst. Holnap meghozom az árát.

A mészáros adott neki húst.

Aztán ment a pékhez:

- Adjon nekem egy félkiló makarónit s egy kenyeret, holnap meghozom az árát.

Adott a pék makarónit s egy kenyeret.

Aztán ment az olajkereskedőhöz:

- Adjon nekem egy messzely olajat, holnap meghozom az árát.

Adott a kereskedő olajat s akkor Giufa ment a korcsmároshoz, attól is kért egy üveg bort. Igérte, hogy holnap megviszi az árát. Végezetül elment a sajtoshoz, attól megvett négy grán ára sajtot. Igérte, hogy annak is megviszi másnap az árát. Azzal aztán szépen hazament, vitte az anyjának a húst, a makarónit, az olajat, a kenyeret, a bort és a sajtot. Jól ettek, ittak, vigan voltak, aztán lefeküdtek s elaludtak.

Másnap reggel felkel az asszony, de hát nem kel fel Giufa. Halottnak tetette magát a huncut. De az anyja ezt nem tudta. Felsirta a házat, az udvart, az utcát, jajgatott:

- Jaj, jaj! Meghalt a fiam, az én édes, drága fiam, Giufa!

Hát bizony, ha meghalt, el kellett temetni. Vett a szegény asszony koporsót, abba belefektette, aztán elvitték a templomba. Ott a papok énekeltek, imádkoztak a koporsó mellett.

Mikor az egész városban hire ment, hogy Giufa meghalt, mondotta a mészáros, a pék, az olajkereskedő, a korcsmáros:

- Na, mi ugyan jó vásárt csináltunk tegnap. Már most ki fizet nekünk?

A sajtkereskedő azonban gondolta magában:

- Giufa nekem is adós maradt négy gránnal, hanem bizony én azt sem ajándékozom neki!

Ment a templomba, de nem tehetett semmit, mert a pap ott térdelt a koporsó mellett. Imád­kozott.

- Na, csak menjen el a pap, - gondolta magában - majd elveszem a sapkáját - s elrejtőzött az oltár mögé.

Mikor aztán beesteledett, a pap elment, elébújt a rejtekhelyéből a sajtos is. De mikor éppen elébújt, akkor toppant be a templomba egy sereg tolvaj. Egy nagy zsákot cipeltek. Az a zsák tele volt arannyal. Ott akartak megosztozkodni a templomban. De ahogy osztozkodni kez­dettek, abban a pillanatban Giufa nagy hirtelen felült a koporsóban s ahogy kifért a torkán, kiáltotta:

- Ki innét!

Hej, de megijedtek a tolvajok! Azt hitték, hogy több halott is van a templomban. Eszük nélkül szaladtak ki a templomból, otthagyták a zsákot, ott az aranyat, mind egy szálig. Azzal Giufa leszállt a koporsóból, elkezdette számolni a pénzt, visszarakta a zsákba. De abban a pillanatban, ahogy számolta, odasompolygott a sajtos:

- Hé, Giufa! Adj nekem is a pénzből.

- Nesze, - mondotta Giufa, - itt van a négy grán.

A tolvajok kint az ajtóban leskelődtek s mikor hallották Giufának a szavát, mondta az egyik:

- Hej, sokan lehetnek odabent, ha egyre csak 4 grán jut! - Azzal uccu neki, szaladtak árkon-bokron át, többet vissza se jöttek.

Giufa meg felvette a zsákot a vállára, még adott egy kevés pénzt a sajtosnak s a zsák aranyat hazavitte az anyjának.

Giufa otthon maradt, nem dolgozott semmit, egész nap henyélt, lógázott erre-arra. Mondotta az anyja:

- Dolgozz, Giufa, mert így nem élünk! A pénz már fogyatékán van.

Hozott neki egy jó csomó lent és mondotta:

- Látod, ezt megfonhatnád, úgy sincs egyéb dolgod.

Giufának azonban semmi kedve sem volt a fonáshoz, a lent apránkint mind a tüzbe dobta és elégette. Megharagudt az anyja nagyon, Giufát jól nyakonverte, erre meg Giufa, mit gondolt, mit nem, összeszedett egy csomó ágat, azt körülcsavarta a lennel, mint valami guzsajnyelet, aztán vett egy söprüt, az volt az ő orsója. Fölmászott ezekkel a ház födelére s elkezdett fonni.

Amint ott üldögélt a ház födelén, arra jött három tündér s mondották ezek:

- Nézzétek, milyen pompásan fon Giufa! Ne ajándékozzunk neki valamit?

- Én azt ajándékozom neki, - mondotta az első tündér - hogy egy éjjel olyan sok lent fonjon, hogy azt se tudja, hova tegye, amit font.

Mondotta a második:

- Én meg azt ajándékozom neki, hogy egy éjjel olyan sok vásznat szőjön, hogy azt, amit font, egy éjjel szője meg.

Mondotta a harmadik tündér:

- Én meg azt ajándékozom neki, hogy éjjel azt a rengeteg sok vásznat fehéríthesse is meg.

Hallotta jól Giufa, amit a tündérek mondottak s este, mikor az anyja lefeküdött, elévette a lent, s hát magától fonódott a len, szaporodott a fonal szörnyen: annyi lett, hogy alig fért a házba. Akkor aztán úgy kezdett tenni, mintha szőne. S alig nyúlt a szövőszékhez, már készen is volt a rengeteg hosszú vég vászon. Mikor a vászon készen volt, kiteregette s az magától megfehé­redett.

Reggel megmutatta az anyjának a gyönyörű szép vásznat, az anyja is örvendett erősen, vitte a vásárba s kapott érte egy jó csomó pénzt.

Igy folyt ez egy darabig, de aztán Giufa megúnta ezt is, más után nézett.

Elment egy kovácshoz, beszegődött hozzá, hogy majd ő nyomja nála a fuvót. Hanem Giufa olyan erősen nyomta a fuvót, hogy a tűz egyszeribe kialudt, nemhogy feléledett volna. Mondotta a kovács:

- Hallod-e, Giufa, ne nyomd te a fuvót, hanem üssed a vasat az üllőn!

Jól van, Giufa ütötte a vasat, de olyan erősen ütött az üllőre, hogy az egyszeribe ezer darabra törött.

Megharagudt erősen a kovács, szerette volna elkergetni Giufát, de nem tehette, mert úgy egyeztek meg, hogy Giufa egy egész esztendeig nála marad. Nem tudta, mit csináljon, a kovács, hogy szabaduljon meg tőle. Elment a szomszédba, ott lakott egy szegény ember. Mondotta neki:

- Hallod-e, adok neked egy szép ajándékot, ha azt mondod Giufának, hogy te vagy a halál s azért jöttél, hogy őt elvidd.

A szegény ember rá is állott, s amint Giufával találkozott, mondotta neki:

- Hé, Giufa, én vagyok a halál! Jöttem, hogy elvigyelek.

- Igen, te vagy a halál? - kérdezte Giufa - azzal megragadta a szegény embert, felkapta a vállára, hazavitte, belenyomta egy zsákba, aztán rátette az üllőre s elkezdette ütni egy vas­bottal, ahogy csak bírta.

- Hány esztendeig élek még? - kérdezte a szegény embert.

- Húsz esztendeig - jajgatott az ember.

- Az nekem nem elég!

- Harminc esztendeig! Negyven esztendeig! Addig, ameddig akarsz! - jajgatott a szegény ember.

Akkor aztán Giufa kieresztette az embert. Mehetett Isten hírével, ha ugyan tudott volna menni.

Hanem most már Giufa jóllakott a kováccsal is. Elhagyta ezt is s vándorolt tovább. Amint ment, mendegélt, egy ház elé ért. Nézi, nézi a házat s eszébe jut, hogy neki abban rokonai laknak. Hallotta: nagy vígasság van odabent. Bezzeg, hogy az volt, éppen lakodalmat tartot­tak. Bement Giufa a házba, köszönt illendően, de senki sem fogadta. Senki sem mondta:

- Isten hozott, Giufa! Ülj le!

Észre sem vették.

Giufa szépen megfordult, kiment a házból, elment egy ismerőséhez, attól kért egy arannyal himzett ruhát, felvette magára s úgy ment vissza a rokonaihoz.

Alig hogy belépett a házba, bezzeg, hogy észrevették mind a rokonai! Fogadták szép nyájasan, kedvesen:

- Isten hozott, Giufa! Ó, de szép tőled, hogy eljöttél hozzánk! Nos, ülj le, foglalj helyet, egyél velünk!

Leült Giufa közéjük, aztán hoztak neki szép ezüst tányéron makarónit. Ő azonban a tányért úgy, amint volt, felkapta s a makarónit végigöntötte a ruháján. Az atyafiak nem szóltak semmit, adtak neki bort is, ő azonban a bort is végigöntötte a ruháján. S akármivel kinálták, minddel azt csinálta.

- Hát te miért nem eszel, Giufa? - kérdezték a rokonok.

- Minek enném? - mondotta Giufa. - Hadd egyék a ruhám! Ti a ruhámat hívtátok meg, nem engem! Mikor az elébb itt jártam, akkor észre sem vettetek, senki sem hivott, hogy maradjak itt.

Azzal felkelt az asztaltól, visszament az ismerőséhez, az meg majd elájult ijedtében, mikor meglátta a ruháját.

- Hát te mit csináltál a ruhámmal, Giufa?

- Eredj, menj az atyámfiaihoz, - mondotta Giufa, - kérd azoktól számon. A ruhát hívták vendégségbe, hát itt van az étel s ital, amit megevett s megivott.

Hazament Giufa, aztán, hogy telt, múlt az idő, egyszer kiment az utcára, ott álldogált, nem csinált semmit.

Amint ott álldogált, arrafelé jön egy úr:

- Giufa, elvinnél egy levelet Paternóba? Adok neked négy tarit.

- Nem megyek én négy tariért Paternóba, - mondotta Giufa - tíz tari jár azért. - Az úr adott is tíz tarit s átadta a levelet. Mikor Paternóból visszatért, egy erdőn keresztül kellett átjönnie. Már egészen sötét volt, csak a hold világított. Amint jött, jődögélt át az erdőn, a hold el-elbujt a felhők mögé, Giufa pedig mondta:

- Úgy, úgy, csak bujj el, te gazfickó! Úgyis láttalak már téged!

Az erdőben éppen tolvajok voltak, akik egy kövér borjut loptak. Hallották a beszédét, azt hitték, hogy valaki észrevette őket.

- Most mit csináljunk? - kérdezte az egyik. - Ha Giufa a városba megy, feljelent minket. (Mert megismerték a Giufa hangját.)

- Tudjátok mit? Adjunk inkább egy darabot a borjuból, majd akkor hallgat.

Odaszólították Giufát s mondották neki:

- Nézd, Giufa, milyen szép kövér borju! Akarsz belőle? Melyik darabot akarod?

- Adjátok nekem a gyomrát! - mondotta Giufa.

- Hát azzal mit csinálsz, te bolond? Inkább adunk valami jobbat!

- Nem, nem, nekem a gyomra kell!

Hát jó, odaadták a borju gyomrát, Giufa meg ment vele nagy vígan tovább.

De alig haladt egy hajításnyira, mikor a tolvajok nem láthatták, letette a földre a borjú gyomrát, elévett egy nagy botot s azzal hatalmasan elkezdette ütni, közbe kiabált szörnyű hangosan:

- Jaj! Jaj! Ne üssetek, ne öljetek meg! Majd elhozom a többi részit is a borjunak!

Mikor ezt a tolvajok hallották, megijedtek szörnyen.

- Na, most jaj nekünk! Úgy látszik, Giufa a törvény embereivel találkozott s most a nyakunkra hozza őket!

Azzal megfutamodtak, otthagyták a borjut s elszaladtak az erdőbe. Giufa pedig szépen visszasompolygott, felszedte az egész borjut s hazavitte az anyjának.

Úgy bizony, ilyen fickó volt Giufa! Még többet is mesélhetnék róla, de éppen elég volt.

Itt a vége, fuss el véle!

tta, cs� �$ z Hk� �� itéz. Aztán egyet fordult hirtelen s eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Hazament a király; ment egyenesen a kicsi királyleányhoz s mondotta neki:

- Na, de most már csakugyan készülj a lakodalomra.

- Készülök, készülök, - mondotta a királyleány, - de még kell egy ruha. Azon a ruhán legyen rajta a tenger minden halával. Olló ne vágta, tű ne varrotta azt a ruhát s három nap alatt mégis készen legyen!

Hiszen készen is volt az a ruha, nem három nap, de egy nap alatt, de most már nem a szabó vitte a palotába, hanem maga a kicsi királyfi. Ahogy felvitte s általadta, arra kérte a királyt a kicsi királyfi (akit bezzeg hogy nem ismert meg, hiszen báránybőr kucsma volt a fején), hogy fogadja be őt szakácsinasnak. Be is fogadta. Még aznap, amikor beállott a kicsi királyfi a szolgálatba, aznap este jött a palotába a király tizenkét tanácsosa, hogy mulattassák a királyt. Az volt a szokás, hogy minden este valamelyik elmondott egy mesét.

- Hát ki mond ma mesét? - kérdezte a király.

A tanácsosok összenéztek, aztán végre kinyögte valamelyik:

- Felséges királyom, mi már egyetlen egy mesét sem tudunk, amit tudtunk, mind elmondottuk.

Akkor a király kiüzent az udvarra, hogy jöjjenek be az inasok, mindenféle cselédek, hátha azok közül tud valamelyik valami érdekes mesét. De bizony azok között sem akadt egy sem, mert azok is már meséltek sokat, sokat a királynak. Kifogytak a meséből.

- Hátha tud talán az a szakácsinas, aki éppen ma jött ide, - mondotta a király.

Egyszeribe behivatták a kicsi királyfit s kérdezte a király:

- No, fiam, tudsz-e te valami mesét?

- Én tudok, - mondotta a kicsi királyfi - el is mondom a mesét, de csak azzal a föltétellel, hogy amíg én mesélek, senki a szobából el nem távozik. Zárjanak be minden ajtót, a kulcsokat meg adják át nekem. Akinek valami dolga van, most végezze el.

Ahogy ezt hallotta a király, mindjárt gyanut fogott: vajjon nem a kicsi királyfi-e az inas? De nem szólott semmit, szépen leültek mind; a kicsi királyfi megállott a szoba közepén s elkezdette a mesét. Ott voltak a bátyjai is s mondta szépen, ahogy a mesét szokták mondani: »Volt egyszer egy király, annak három fia s egy arany almafája«. Aztán mondotta tovább, végig a mesét, már minthogy a valóságot, úgy, ahogy történt. A királynak csak megeredt a könnye, hullott, hullott szakadatlan, mert hogy abban a mesében az ő történetére ismert, úgy hasonlított ez ahhoz. Mikor aztán a kicsi királyfi odáig ért a mesemondásban, hogy mit tettek vele a bátyjai, felugrott a nagyobbik s mondotta:

- Nekem ki kell mennem! Nyissák ki az ajtót!

Mondotta a kicsi királyfi:

- Amíg a mesének vége nincs, addig innét senkinek sem szabad kimenni. Ha pedig nem hinnétek, hogy ez a mese igaz, amit én elmondok, hát mindjárt elhiszitek, mert úgy tudjátok meg, hogy én a király legkisebbik fia vagyok.

Azzal ledobta fejéről a báránybőr sapkát, térdre esett az apja előtt, megcsókolta a kezét, ez meg a keblére ölelte, csókolta, sírt, mint egy gyermek, hogy íme újra láthatja halottnak vélt fiát. Bezzeg hogy másnap megtartották a lakodalmat, már mint a kicsi királyfi meg a kicsi királyleány lakodalmát.

Ott voltam én is a lakodalmon, de ezt akár hiszitek, akár nem hiszitek, nekem bizony mindegy!