206. mese

A Hamupipőke (Szavak száma: 5514)

Volt egyszer egy király s ennek egy tuczet gyermeke, ép tizenkettő. Egyik szebb volt mint a másik, csak a legkisebb rítt ki a többi közül, csak ez látszott gyenge fakadásnak, mintha élte gyökerén valami féreg rágott volna, - s mivelhogy a patkán a hamuban szeretett sütkérezni: ezért Hamupipőkének nevezték.

Mikor a királyfiak azt a kort elérték, hogy házasodni lehet: elindultak országvilágszerte azon szándékkal, hogy mindaddig mennek, mig olyan törzsre nem találnak, melynek, mint az övéknek, épen 12 hajtása nem lesz; tizenkét virágszál, tizenkét szép leány.

De a Hamupipőkét otthon hagyták; nehogy még csúnyát lássanak vele; nehogy még feleséget se kapjanak, hogyha megtudják, hogy ez is az ő édes testvérök.

Hogy a 11 testvér a szebbnél szebb aranyos szőrű paripákon elvágtatott, hogy a Hamupipőkét otthon hagyták makkot sütni: ez sirva-riva kibandukolt a város végére. A város végén egy vén koldús már 77 esztendő óta mindig ott üldögélt, ki az arra járó-kelőktől alamizsnát kért. Hogy a királyfi elténfergett a vén koldús mellett, adott neki alamizsnát kérés nélkül, de elébb köszönt neki, mondván:

- Adjon isten jó napot szegény koldús!

- Fogadj isten királyfi!.. Jótét helyébe jót várj; azért mondd meg csak nekem, mért sírsz, mért rísz, mért folyik a te két szemed könye?

- Hogyne sírnék, hogyne rínék, mikor 11 testvérem országvilágszerte házasodni ment, engem pedig világcsúfjául itthon hagytak; mert attól tartottak, hogyha engem is elvisznek, még feleséget sem kapnak.

- Hahó, királyfi! mondja a vén koldús, nem baj az, csak szerencse! Menj ki csak a te királyi atyád számnélküli ménesébe, vigy magaddal egy lapoczka zsarátnokot s tedd le a ménes kellőközepébe. - Majd kiválik a többi közül egy rongyos csikó, majd felszíja az a tűzabrakot egy szippantásra; te pedig aztán fogd meg azt a rongyos csikót üstökénél fogva, húzz a fejébe kötőféket s vezesd ki a városból. A többi aztán majd magától következik.

A királyfi szépen megköszönte az adott tanácsot s úgy tett, miként a koldús mondta.

Kiment uraatyja számnélküli ménese közé, annak kellőközepén letette a tűzabrakot, s ime! a leg­roszabb csikó kiválik a ménesből - a többi mind elszaladt - s hangos nyeritéssel, hogy szinte megkondult a világ bele, egy szippantásra felszítta a tűzabrakot. A királyfi pedig üstökön ragadta, kötőféket huzott a fejébe s kihuzta a ménes közül.

Alighogy kiértek a ménesből, egyszer csak megrázkodik a rongyos csikó s olyan széltől fogantatott, hat lábú tátosparipa lett belőle, hogy csak párját kellett volna keresni. Itt, meg­szólal a tátosló s azt mondja a gazdájának:

- No édes gazdám! eddig te húztál engem, ezután majd én viszlek téged! Már hét mérföldre vannak tőlünk azok a te jóféle bátyáid, de ha egyet ugrom, kettőt szököm, még el is hagyjuk, ha akarjuk. Hanem még azt is akarom mondani: itt meg itt van egy királyné, ki a boszor­kányok seregében szolgál s ennek van 13 leánya. A világ csak tizenkettőről tud valamit, a ti­zenharmadikról pedig, mert közbe légyen mondva, ez a legszebb, senki semmit. Vagy akartok odamenni, vagy nem, mégis mindnyájan oda értek, mert, mintha a kerek föld minden útja ide vezetne, a vén banya ördögi mesterséggel mind a 11 bátyádat magához gyűjti; de ez nem tesz semmit, csak te kis gazdám arra ügyelj, hogy én valahányszor egyet topantok a hídlásra, te mindannyiszor kijőjj hozzám; különben könnyen ott hagyhatjátok a fogatok fehérét.

Hogy a tátosló befejezte a mondókáját, felszállt a levegőbe, egyet ugrott, kettőt szökött s mindjárt a vén banya vára előtt termett, hova már a vén boszorkány a 11 királyfit e széles világból mind odagyüjtötte; csak akkor csudálkoztak el a királyfiak, mikor igy egy rakáson látták egymást. Legutoljára érkezett meg a Hamupipőke; de most már nem a hamuba ülő, tűznél sütkérező Hamupipőke, hanem széles e világon a legszebb királyfi, ki tündérek királyának is beillett volna, még ott is megérdemelte volna, hogy az első székbe üljön.

Hogy a vén banya várában még messziről meglátták jőni az ékes királyfit, a 12 király­kisasszony, a 11 gavallér kiséretében, eleibe ment, fogadják nagy parádéval, hajlongnak előtte s mindjárt az első székbe ültették.

Az ebéd már javában folyt, midőn a tátosló egyet rugott. Hogy meghallotta a Hamupipőke, azonnal letette a kanalat s étlen-szomjan kiment az ólba.

- Mi bajod van kedves lovam? kérdi a tátosparipától a Hamupipőke.

- Nekem semmi, csak nektek ne legyen. Nem hallod-e, hogy a vén boszorkány a nagy kést köszörüli? nektek feni azt! De, mint a szóbeszéd tartja: a ki másnak vermet ás, maga esik bele: ez történik a vén banyával is; mert ő nektek, tizenkét királyfiaknak ásta a vermet, de tizenkét szép leánya esik bele, csak a tanácsomra hallgassatok. Tanácsom veleje pedig im ide megy ki: majd mikor a lefekvés ideje eljön, úgy a 12 szép leány számára, mint nektek 12 királyfiaknak, egy szobában vetnek ágyat; az egyik oldalon, még pedig a balon feküsztök ti, a másik oldalon, még pedig a jobbon feküsznek a vén boszorkány leányai. Mikor a kakas harmadszor kuko­rékul, már akkor talpon légy s tizenegy testvéredet szintén költsd fel. Költsd fel pedig azért, hogy ki-ki vegyen egy-egy leányt a karjára s szép csendesen aztán a maga ágyába fektesse; ti pedig a leányok ágyába döljetek le. Attól ne tartsatok, hogy a leányok fölébrednek, mert álomporos bort ittak. Azért ittak pedig álomporos bort, hogy egyetlenegy se ébredjen fel akkor, mikor édes anyjuk, mint a farkas a bárányakolban, szép csendesen, lábújjhegyen be­kullog a hálószobába azon szándokkal, hogy mindnyájatok nyakát leszelje. Igy aztán a vén banya ki lesz játszva, mert tulajdon édes leányai nyakait vágja el a tiétek helyett. Mikor aztán a vén banya nyugodalomra bocsátotta bünös testét és elaludt: ti, izibe keljetek föl, öltöz­ködjetek fel, szép csendesen, egyenkint sompolyogjatok ki, s üljetek fel az udvaron reátok váró paripákra, melyeket én azalatt fölnyergelek. Aztán illa berek, nád a kert, búcsút veszünk a kapufélfától s itt hagyjuk ő kelmét, a vén banyát a faképnél, mint Sz. Pál az oláhokat.

Ugyis történt. - Mikor a kakas harmadszor kukorikolt: már a Hamupipőke talpon volt s mind a 11 testvérét felköltögette, kik aztán egy-egy leányt karjaikra vevén, lefektették őket a bal-, magok pedig a jobb oldalra döltek le. Itt, jön a vén banya a nagy késsel, kullog mint a farkas s uramfia! mind a tizenkét leánya fejét sorba leszeli, mondván:

- Hej, kigyó-béka egyen meg! varjú-holló hizzon rajtatok! halál legyen a menyasszonyotok, nem az én szép leányaim! Aztán a mint besompolygott, ugy ki is kullogott, lefeküdt s elaludt.

Mikor a vén banyát elnyomta a buzgóság: elaludt, már a tizenkét királyfi talpon volt, kik fölkapván a fölnyergelt paripákra, búcsút vettek a kapufélfától.

Itt lelkem teremtette! a vén banya ugy hajnalfelé bemegyen a hálószobába, hogy ki-ki vigye el a vőlegényét s im! vérbe-fagyba ott találja 12 szép leányát, a halálnak eljegyezve. Imhogy sóbálványnyá nem változott ijedtében, imhogy a guta meg nem ütötte! De a vén banya sem rest, megnyergeli az azsagot, ráül mint valami paripára s utána a tizenkét királyfinak! De ezek már ekkor árkon-bokron túl voltak, túl a vén banya birodalmán is, ha nem többel is, legalább egy bakaraszttal.

S ezer volt a szerencséjök, hogy egy bakaraszttal megelőzhették a vén banyát, mert ha ezer lelkök lett volna is, mégis gonoszul vesztek volna.

A vén banya birodalma határáról im ezt kiáltotta a Hamupipőke után:

- No várj, te ebfajzotta Hamupipőkéje! megfosztottál 12 leányomtól, de még háromszor jösz el hozzám, tudom, hogy megkeserülöd! s ezzel hazament.

Hogy nem lett a házasság idős: a 11 testvér hazafelé forditotta a kantárszárat, a Hamupipőke pedig oda sem hederített a bajnak s ment a maga utján.

Csak megyen, csak megyen, egyszer megszólal a tátosló, mondván:

- Hallod-e, kedves gazdám!

- Mit parancsolsz édes lovam?

- Nem egyebet, mint azt, hogy most megyünk keresztül a vén banya birodalmán, azért sehol, de sehol se tekints le a földre, hanem mindig csak a fülem közül nézz el.

Csak mennek, csak mennek, egy darabig, csak megállta a Hamupipőke, hogy nem nézett le a földre, de mégis letekintett s meglát ott egy aranypatkót.

- Ejnye, be szép aranypatkót látok! fölvegyük-e, vagy ott hagyjuk?

- Ugy-e megmondtam, hogy ne tekints le! most már az is baj, ha fölveszszük, az is, ha nem, de mégis inkább vegyük fel.

Fölvették az aranypatkót.

Csak mennek, csak mennek, egyszer hogy, hogy nem, ujra letekintett a Hamupipőke, s meglát a földön egy aranykacsatollat.

- Ejnye, be szép aranykacsatollat látok! fölvegyük-e, vagy ott hagyjuk?

- Ugy-e, megmondtam, hogy ne tekints le! most már ha fölveszszük is baj, ha nem veszszük is baj, de mégis inkább vegyük fel.

Fölvették az aranykacsatollat.

Csak mennek, csak mennek, egyszer a királyfi, hogy, hogy nem, ujra letekintett s meglát a földön egy aranyhajszálat.

- Ejnye, be szép aranyhajszálat látok! fölvegyük-e, vagy ott hagyjuk?

- Ugy-e, megmondtam, hogy ne tekints le! most már az is baj, ha fölveszszük, az is, ha nem, de mégis inkább vegyük fel.

Fölvették az aranyhajszálat is. Igy már volt a királyfinak: aranypatkója, aranykacsatolla és aranyhajszála. Mind a hármat jól eltette a kebelébe.

Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is túl, egyszer utjok mégis véget ért. Véget ért pedig a napnyugoti király birodalmában, még ott is a kellő­közepében egy tengernyi nagy város előtt, melyben ép annyi torony volt, a hány nap van egy esztendőben. Mondom, hogy ideértek, a város végén leszállt a tátosló a földre, megrázkodván, ismét oly rosz csikó lett belőle, melyen két lat húst még késhegygyel sem lehetett volna csípni, s aztán azt mondja a gazdájának:

- Hallod-e, kedves gazdám!

- Mit parancsolsz, édes lovam?

- Nem egyebet, mint azt, hogy itt vagyunk már, a hová régóta igyekeztünk. Ebben a tengernyi városban lakik a napnyugoti király, keresd fel őt s kérdezd meg tőle, hogy nincs-e nála valami szolgálat. Majd megfogad ő téged igás lovak kocsisának, te pedig szegődj be hozzá, de én rólam se felejtkezzél el, ha mindjárt a béredből kellene is leengedni.

Ugyis lett. - A királyfi beszegődött a napnyugoti királyhoz igáslovak kocsisának.

Itt, mi kerül a dologból, mi nem, két hét alatt az igáslovakat ugy meghizlalta, hogy még a hin­tóslovak se voltak különbek; pedig nem mult el oly istenadta nap egy is, hogy a korcsmában ne hegedűltette volna magát; pedig az abrakot fényes nappal, mindenki szeme láttára ide hordta; pedig lóvakarót, kefét és törlőruhát senki, de senki sem látott a kezében; egész nap dinomdánom, a lovaknak felebotját sem hajtotta. Ez nagy szeget ütött a többi kocsis fejébe, ezért szüntelen árulkodtak a király előtt, hogy ilyen részeges, olyan részeges az igáslovak kocsisa; hogy szüntelen a korcsmában hegedülteti magát; - de a király mindezekre csak azt felelte: “Hogy bánja is ő akármit cselekszik az igáslovak kocsisa, csak a lovak legyenek jóhúsban; azok pedig jobb húsban vannak mint a hintóslovak, mert ugyan rugják a hámfát; azért azt rendelem: mai napságtól fogva az igáslovak lesznek a hintóslovak, a hintóslovak pedig az igáslovak. Ha tetszik ti is cselekedhettek igy, csakhogy aztán hiba ne legyen a rétes körül!”

A hintóslovak kocsisainak se kellett több, vérszemet kaptak és a szülést ők is a korcsmába kezdték hordani; de biz itt máskép ütött ki a dolog, mert a hintóslovak lesoványkodtak, s mint mondám, ezek lettek az igáslovak. Ezért a kocsisok igen igen haragudtak a hintóslovak kocsisára, már mint a mi Hamupipőkénkre s ha lehetett volna, még egy kanál vizbe is elölték volna; ezért őt szüntelen szemmel tartották s reá éjjel-nappal vigyáztak.

Igy történt egyszer, hogy egy igás kocsis megleste, hogy mit cselekszik a mi Hamupipőkénk. Benéz a kulcslyukon, hát látja, hogy a zabos hambárra egy aranyhajszál van kitéve, melynek a fénye oly nagy volt, mintha az a tündöklő nap sütött volna... Ahá! gondolta magában, hát ezért nem kell a gyertya, ezért vándorol annak az ára a korcsmába! Ennek se kellett több, másnap reggel beállitott a király elébe s bemondta neki, hogy a hintóslovak kocsisának ilyen, meg ilyen aranyhajszála van, mely mint milliom gyertya, vagy mint maga ama tündöklő nap, oly fénynyel ég.

A királynak se kellett több, rögtön hivatja a parádéslovak kocsisát. - Hintóslovak kocsisa állj elő!

Előáll a parádéslovak kocsisa, s a király szép szóval im ezt kérdi tőle:

- Hát fiam azt hallottam, hogy neked ilyen, meg ilyen aranyhajszálad van, mely ugy fénylik, mint ama tündöklő nap?

- Mi türés-tagadás felséges uram, nekem igen is van egy olyan aranyhajszálam, melyet jártomban-keltemben itt meg itt találtam.

- No fiam, ha van, kocsist az nem illet meg, azért add elő.

- Ha már olyan nagyon fartat felséged, hát im itt van. Azzal a Hamupipőke kiveszi a kebeléből az aranyhajszálat s odaadta a királynak.

A király a kezébe veszi az aranyhajszálat, csak nézi, csak nézi, hol a hosszát méri az öléhez, hol tündöklő szinére tekint, gondolván magában, hogy valjon milyen lehet ennek a viselője, ékes hordozója, ha már egy szál haja is ilyen szép!... Az az egy szál aranyhaj egészen meg­babonázta, egészen megigézte, de még az eszét is majd elvette; ugyannyira, hogy annak ékes viselője iránt erős szerelemre gerjedt s tüstént kihajtott a szivéből a szerelem virága, de a mely még most csak gyászszal virágzott, csak bút hozott a fejére; - de ezt nem árulhatta el egy kocsis előtt, azért szemöldökét, hogy szinte birkóztak egymással, haragosan összevonván, a hintóslovak kocsisa felé fordult s erős kegyetlenül ráparancsolt:

- Hallod-e te ilyen, meg olyan beste fia! ha te nekem ennek az aranyhajszálnak ékes hordozóját el nem hozod: ha ezer lelked volna is, mégis kegyetlen halállal mulsz ki!

Ennek hallatára rászállt a bubánat a Hamupipőkére s mint valami fekete lepedő, egészen bete­rítette, egészen beboritotta, és ekkor ép ugy nézett ki mint a szomorúfűz, vagy tán még ennél búsabban; - ugyannyira, hogy mikor az istálóba bebandúkolt, még a tátoslova is megszánta, még ennek is megesett a szíve rajta s azt kérdi tőle:

- Mit búsulsz kedves gazdám; mi a bajod?

- Hej, kedves lovam, nagyobb az én bajom, mint a Sz. Gellért-hegy! s jobban nyomja a szive­met, mintha az feküdnék rajta! Mikor a király maga elé hivatott, elvette tőlem az arany­haj­szálat s a dolog farkául azt mondta: hogyha én annak a tündöklő aranyhajszálnak ékes hordozóját el nem hozom, ha ezer lelkem volna is, mégis gonosz halállal halok meg.

- Kedves gazdám! válaszolt a tátosló, sose szomorkodjál azért olyan nagyon! inkább menj be a királyhoz s kérj tőle egy véka aszott-tüzet, meg egy véka kölest.

A mi Hamupipőkénk, visszamegyen a királyhoz s kér tőle egy véka aszott-tüzet, és egy véka kölest. A király adott neki, csakhogy aztán itt legyen a szép leány; a Hamupipőke pedig a tátosabrakot jó lova elébe öntötte s az, egy szippantásra az aszott-tüzet, a másikra pedig a kölest szitta fel.

- No kedves gazdám, szólt a tátosló, most húzz ki a városból!

A szegény Hamupipőke a rosz csikónak még roszabb kötőfékét a tátosló fejébe huzta, vonczolja ki a városból, mint kutya a d....; úgy hogy, a ki elő-utó találta, mind kinevette, mind kikaczagta. Valahogy nagy nehezen mégis kiértek a városból. A város végén megrázkódik a rosz csikó s olyan aranyszőrű, hat lábú tátosló lett belőle, hogy csak párját kellett volna keresni!

A Hamupipőke aztán felülvén jó tátoslovára, mentek mendegéltek hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is túl, levegői uton, mint a hogy csak a legsebesebb röptű madár re­pül­het, vagy tán még ennél is jobban, egyszer mégis megállottak s megszólal a tátosló mondván:

- Hallod-e, kedves gazdám!

- Mit parancsolsz, édes lovam?

- Nem egyebet, mint azt, hogy most sétál a selyemréten az aranyhajú királykisasszony 12 szobaleányával együtt. Körülötte a Szellő cziterázik ezüsttollal aranyhurokon; a szebbnél szebb, szemérmes szobaleányok pedig gyöngyharmatot szednek aranyputtonyokban; - de ezek­kel nekünk semmi dolgunk, csak az aranyhajú királykisasszonynyal. Majd felismered te őt mindjárt, majd megmondja azt neked a te szived, hogy melyik az a gyöngyadta ékes virág­szál, de különben is egy fejjel mindeniknél nagyobb s gyenge nyomait hosszú aranyhaja boro­nálja be, hogy azt senki, de senki meg ne lássa. Majd ha leszállok, kapd el aranyhaját, tekerd a kezedre háromszor s emeld föl magadhoz a nyereg kápába.

Ugyis lett. - A Hamupipőkének szive nyilallása azonnal megmondta, hogy melyik az arany­hajú királykisasszony. A királyfi aztán megkapta selyempuha aranyhaját, kétszer, háromszor a kezére tekervén, az ölébe emelte az ékes virágszált s madárnál sebesebb repüléssel elszálltak arra, a merről jöttek.

A 12 szobaleány se holt, se eleven nem volt, csak nagy sokára ocsúdtak fel s ekkor ló­halálában rohantak a vén banyához, a sötétség királynéjához, ki azt a szép csillagot szülte, hogy oda az aranyhajú királykisasszony!

A vén boszorkány sem rest, előrántja a piszkafát, ráül mint valami paripára s utána a Hamu­pipőkének! de nem érhette utol, mert már ez akkor árkon-bokron túl volt, túl a vén banya birodalmán is, ha nem többel is, legalább egy bakaraszttal. S ezer volt a szerencséje, hogy átléphette a határt, mert a vén banya már majd lehágta a sarkát. Ha pedig lehághatta volna, ha ezer lelke lett volna is a Hamupipőkének, mégis gonoszul mult volna ki!

Most már mit tehetett a vén banya? mit egyebet, mint visszafordult, de még sem állhatta meg szó nélkül, hogy utána ne kiáltson ilyeténképen:

- No, várj te ebfajzotta Hamupipőkéje! megfosztottál 12 leányomtól, most viszed a tizenhar­madikat, de még kétszer jösz el hozzám, hiszem azt az egyet, hogy megkeserülöd!

Hogy felocsúdott a királykisasszony a nagy ijedtségből: első kérdése is az volt:

- Kinek viszesz; magadnak-e, vagy másnak?

- A napnyugoti királynak, válaszolt a Hamupipőke.

- Sose’ leszek én az övé, ha mindjárt tenyerébe teszi is a lelkét!.. ha mégis magadnak vinnél!

- Magamnak is viszlek, másnak is viszlek; csakhogy szivem szép szerelme nem lehetsz te még az enyim!

Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is túl hét napig s csak heted napra mondhatták azt: itthon vagyunk.

A napnyugoti király alighogy megpillantotta a tündérszépségü királykisasszonyt, tetszett személye személyének s tüstént meg akarta ölelni, de az elfordult tőle, mondván:

- Hahó, király, nem addig van az! nem leszek én a tied mindaddig, mig az én huszonnégy öltözet biboros-bársonyos ruhámat ide el nem hozod!

- De szivem, hogy hozzam én azt el?

- Majd elhozza az, a ki engem ide hozott!

- Hintós kocsis állj elő! kiáltott a király, addig le se szerszámozd a lovadat, de még a helyed se melegedjék meg, mig az aranyhajú királykisasszony 24 öltözet biboros-bársonyos ruháját ide el nem hozod!

A szegény Hamupipőke még jóformán ki se fujta magát, de még az ülőhelye se melegedett meg, mikor ujra útra kellett kelnie. De előbb lova tanácsára, kért a királytól két véka aszott-tüzet, két véka kölest, melyeket az két-két szippantásra oly tisztára felszítt, mintha a föld nyelte volna el. A rosz csikót aztán a Hamupipőke megint kihúzta a városból, az emberek nagy mulatságára, magának pedig nagy bosszúságára.

Hogy kiértek a városból, megrázkodik a rongyos csikó s olyan tátosló vált belőle mint a peták.

- No kedves gazdám, ha te eddig engem húztál, eztán majd én viszlek téged, csak ülj fel a hátamra!

Ezzel a Hamupipőke felülvén jó tátoslovára, mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, egyszer csak megszólal a tátosló:

- Hallod-e kedves gazdám!

- Mit parancsolsz édes lovam?

- Nem egyebet, mint azt, hogy most jól ide figyelj arra, a mit mondok, mert az életeddel játszol. Hát csak azt akarom mondani: hogy most terigeti, száritgatja a 12 szobaleány a 24 öltözet biboros-bársonyos ruhát, melyeket a vén banya könyeiben mosott ki és átkával szap­panozott, azért oly tiszták; - a boszorkány pedig a kürtő alatt a tűzlóczán ül, s annyira a bubánatnak adta magát, hogy sem étele, sem itala, csak magát eszi. Majd mikor én hirtelen, mint egy denevér, lecsapok, te rögtön kapd meg a legszélső ruhát. A többivel aztán ne gondolj semmit, majd utánunk jön az mind, mint a parancsolat. Csak arra ügyelj, hogy egyszerre kapd el a szélső ruhát, mert már másodszor hasztalan nyulnál utána.

Ugyis lett. - A tátosló, mint a denevér, hirtelen lecsapott a selyemrétre, a királyfi pedig sze­rencsésen, egy kapásra elragadta a szélső biboros-bársonyos ruhát és a többi aztán, mint a parancsolat, mind azután az egy után ballagott.

A 12 szobaleány sem rest, rohan lóhalálában a vén banyához, hogy oda a huszonnégy öltözet biboros-bársonyos ruha.

De még a vén banya sem volt rest, a kürtő mellől ízibe előrántja a lapátot, maga alá csapja, megnyergeli, mint valami paripát s utána a Hamupipőke után; de, mint a két utolsó kerék soha el nem érheti a két első kereket: ugy a vén banya sem előzhette meg a Hamupipőkét; de mégis a faparipa ördögi kézben egy paraszthajszállal gyorsabb volt, ugy annyira, hogy mikorra a határra értek, im hogy a nyomába nem hágott a tátoslónak, im hogy a sarkát le nem taposta, de még­sem taposta le! mert a Hamupipőke egy bakaraszttal előbb járt, pedig a vén banya hatalma csak eddig terjedt; ezért az kénytelen volt visszafordulni. De mégsem állhatta meg szó nélkül, hogy, asszony módjára, utána ne kiáltson a Hamupipőkének ilyeténképen:

- No várj te ebfajzotta Hamupipőkéje, megfosztottál 12 leányomtól, a legkedvesebb, legszebb szememvilágától a 13-iktól, s huszonnégy pár biboros-bársonyos ruhámtól; de még egyszer eljösz hozzám, tudom hogy itt is hagyod a fogad fehérét!

A Hamupipőke felebotját sem hajtotta az efféle beszédnek, hanem ment a maga utján haza­felé. S mindaddig ment, míg heted napra azt nem mondhatták: itthon vagyunk s átadta a királynak a 24 öltözet biboros-bársonyos ruhát.

A király a nagy örömtől lelkendezve beszalad a tündérszépségű, aranyhajú királykisasszony­hoz s azt mondja neki:

- No szivem szép szerelme! teljék szived kivánsága, itt van a 24 öltözet biboros-bársonyos ruha! de most már csak enyém vagy?! - Ezzel a király meg akarja ölelni a világszép aranyhajú királykisasszonyt, de az elfordult tőle, mondván:

- Hahó, királyfi, nem oda Buda! mindaddig nem leszek én tied, mig te nekem a szépenszóló aranykacsát el nem hozod!

- De szívem szép szerelme, hogy hozzam én azt el?!

- Majd elhozza az, a ki engem idehozott!

- Hej, parádés kocsis állj elő!

A szegény Hamupipőke helye még jó formán megse melegedett, midőn hallja, hogy újra híják.

- Jelentem alásan ittvagyok; mit parancsol felséged?

- Azt parancsolom, felelt a király, vesztél volna az anyádban, azt parancsolom: le se nyergelj, meg se pihenj, se ne egyél, se ne igyál, de még lélekzetet venni se állj meg addig, míg a szé­pen szóló aranykacsát el nem hozod!.... Ha nem mondom is, ugyis tudod a dolog vastagabb végét!

Itt, kimegyen nagy búsan a mi Hamupipőkénk az ólba s jó lova kérdi tőle, hogy mit búsul.

- Hogy ne búsulnék, válaszolt a Hamupipőke, mikor a király azt a parancsolatot adta ki: addig megállásom se legyen, mig a szépszólású aranykacsát el nem hozom!

- Ha csak ez a bajod, ennél kisebb gondod is nagyobb legyen, csak eredj be a királyhoz, kérj tőle három véka aszott-tüzet és három véka kölest.

Bemegyen a mi Hamupipőkénk a királyhoz s kér tőle három véka aszott-tüzet és három véka kölest. A király adott neki, melyet ő jó lova elébe öntvén, az azt három szippantásra oly tisztára felszítta, mintha a föld nyelte volna el.

Hogy a Hamupipőke jó tátoslovát megabrakolta, ujra kihúzta az ólból a rosz csikót, melyen két lat húst még késhegygyel se lehetett volna csípni, s vonczolja kifelé a városból mint kutya a d....

Hogy mégis valahára, nagy ügygyel-bajjal kiértek a városból, hogy senki sem látta: itt lelkem teremtette, megrázkódik az a rosz csikó, melyen két lat húst még késhegygyel sem lehetett volna csípni s olyan tátosló lett belőle, hogy csak párját kellett volna keresni!

A mi Hamupipőkénk is rápattan jó tátoslovára, mentek mendegéltek hetedhét ország ellen mint a forgószél és mint a gondolat.

Csak mennek, csak mennek, egyszer megszólal a tátosló, mondván:

- Hallod-e, kedves gazdám!

- Mit parancsolsz, édes lovam?

- Nem egyebet mint azt: hogy ha az életed szereted, jól ide fülelj arra, a mit mondok. Most van ép az aranykalitkában a szépszólású aranykacsa kiakasztva az ajtóra; ép most fördik a verő­fényben. Ha majd, mint a denevér, vagy mint a karvaly a galambra, lecsapok: az egyik kezeddel hirtelen kapd meg az aranykalitkát, a másik kezeddel pedig tüstént fogd be a szép­szólású aranykacsa száját, hogy el ne kiálthassa magát; mert ha elkiálthatja magát, az lesz nekem is, neked is a halálmadár-kiáltás.

Ugy is történt. - A tátosló hirtelen, mint az áradat, lecsap a földre, a Hamupipőke pedig a jobbkezével szerencsésen lekapta az aranykalitkát, baljával pedig váltig igyekezett befogni a szépszólású aranykacsa száját; de minthogy a balkéz mindig ügyetlenebb mint a jobb: a szép­szólású aranykacsa is elkiálthatta magát. Azt kiáltotta pedig fennszóval: gazdasszonyom, visznek!

Hej, a vén banya sem rest! kiugrik a szénvonóval, még pedig oly gyorsan, hogy a szegény tátoslónak annyi ideje sem maradt, hogy felszállhatott volna a légi útra. Hej, a tátosló is össze­szedi magát, kinjába, mit, mit nem cselekedett, a hátulsó lábával olyan csomó földet rugott a vén banyára, hogy még azt sem mondhatta: bá! s tüstént szörnyethalt, tüstént kilehelte gonosz páráját. - Most igazán, egész a diófáig a Hamupipőkéjé volt; szép csendesen hazafelé for­dí­totta a kantárszárat.

Heted napra hogy hazaértek: átadta a királynak a szépszólású aranykacsát.

A király lelkendezve futott be a csodaszép aranyhajú királykisasszonyhoz s azt mondja neki:

- No szivem szép szerelme! teljék szived kivánsága: itt van a szépszólású aranykacsa! de most már csak az enyim vagy?! - Ezzel meg akarja ölelni, de a csodaszép aranyhajú királykis­asszony elfordult tőle, mondván:

- Hahó, király, nem addig van az! nem leszek én addig a tiéd, mig nekem az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest el nem hajtod!

- De szívem szép szerelme, ki hajtja azt el?

- Majd elhajtja az, a ki engem ide hozott!

- Hej, parádés kocsis állj elő!

A szegény Hamupipőke még jó formán ki sem fujta magát, midőn hallja, hogy ismét híják.

- Jelentem alásan, szólt a Hamupipőke, itt vagyok! mit parancsol felséged?

- Azt parancsolom, vesztél volna az anyádban! - azt parancsolom: hogy se ételed, se italod, se megállásod ne legyen addig, mig az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest ide el nem hajtod! különben már ugyis tudod a dolog vastagabb végét!

A Hamupipőkének ismét hosszu útra kelletvén mennie, lesz-e ennek valaha vége? csak a jó isten tudja! de elébb jó tátoslovát 4 véka aszott-tűzzel és 4 véka kölessel megabrakolta, mely azokat 4 szippantásra ugy felszítta, mintha a föld nyelte volna el. A rosz csikónak aztán fejébe húzván a még rosszabb kötőféket, ennél fogva kivonczolta a városból, mint kutya a d....

Hogy a város végére értek, megrázkodott a rongyos csikó s olyan hat lábú, aranyszőrű tátosló vált belőle, hogy csak párját kellett volna keresni. Megszólal aztán a tátosló s azt mondja a gazdájának:

- No édes gazdám, ha te engem eddig húztál, majd eztán én viszlek téged, csak ülj fel a hátamra!

Felül a tátosló hátára a Hamupipőke s mentek, mendegéltek levegői úton hetedhét ország ellen, egyszer a Feketetenger partján megszólal a tátosló, mondván:

- Hallod-e, kedves gazdám!

- Mit parancsolsz, édes lovam?

- Nem egyebet, mint azt: nézd csak, amott legel a selyemréten az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes; de mielőtt ebbe a nagy fába belevágnánk a fejszénket, elébb olyan nagy gödröt áss, a melyből még a fülem hegye, de még a kis körmöm se lássék ki.

A Hamupipőke elment, keresett valami rosz kopacsot, s ezzel, mint mikor a gyermekek földi­mogyorót ásnak, elkezdte a földet kapargatni.

Csak nézi a tátosló, csak nézi, hogy mit csinál az ő kedves gazdája! végre nem állhatta szó nélkül kérdvén:

- Mit ásol, kedves gazdám?

- Hát, lóvermet, édes lovam!

- Sose lesz az idős; csak láss a magad dolga után! - A tátosló aztán maga látott a dologhoz; egyet rúgott, még pedig akkorát, hogy a porából tüstént forgószél kerekedett, a rúgás helyén pedig akkora gödör támadt, hogy mikor a tátosló beleugrott, még a füle, még a kis körme sem látszott.

- No édes gazdám, készen van már a lóverem! csak erre a fára, mely fölötte terül el, mászsz fel, s mind addig ott maradj, mig én hangos nyeritéssel háromszor nem csalom át a szilaj ménest és háromszor vissza nem fárasztom. Azért csalom át pedig háromszor, hogy hagy förödjenek meg a Feketetenger vizében, hogy hagy züljön el a szilaj tűz, különben az ördög se birna velök, még az se lenne a csikósuk. Te pedig, majd mikor az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes már harmadszor úszsza át a Feketetengert, s a vezérló már a szárazon lesz: ugorjál a hátamra a fáról; - de jól vigyázz, hogy el ne vétsd, mert ha ezer lelked volna is, mégis szörnyet halnál; az egész ménes rajtad menne keresztűl.

Ugyis történt. - A tátosló kiállt a Feketetenger partjára s olyan nagyot nyerített, hogy szinte megkondult bele a világ! Meghallja ezt az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes, mint a felhő­szakadás, mint az áradat, bele egyenesen a Feketetenger vizébe és ki, egyenesen a partjára. De, hogy ím semmit sem láthattak, mert a tátosló a lóverembe ugrott, onnan pedig, még a füle, de még a kis körme sem látszott, mint a legsebesebb forgószél, visszafordult a ménes. Igy a tátosló az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest háromszor csalta át, az három­szor fordult vissza s úszta keresztűl azt a tengernyi vizet; de járt is az aranyszőrű, arany­patkójú szilaj lovak oldala, ugy mint a fúvó, mikor fujtatnak; szájaikon és orrlyukaikon jött is a különbnél különféle szinű, kék, piros és zöld láng, még pedig oly nagyon, mint a kötél, mint a karom vastagsága. S mikor a szilaj ménes már harmadszor fordult volna vissza és már-már a vezérló a parton volt: a tátosló a gödörbül kiugorván, a Hamupipőke a fáról szerencsésen a hátára esett. De most a tátosló sem várta be az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest, hanem nagyot nyeritvén, lóhalálában rohant előre, a szilaj ménes pedig mindenütt a nyomába. Szaladnak, szaladnak, döbörgött alattuk a föld, és mindaddig szaladtak, míg heted napra a napnyugoti király birodalmába haza nem értek.

Alighogy hirét vette a király az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes megérkeztének: nagy lelkendezve szalad a csodaszép aranyhajú királykisasszonyhoz, mondván:

- No, szivem szép szerelme! teljék szíved kivánsága: itt az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes; de most már tán csak az enyim vagy?! s ezzel a csodaszép királykisasszonyt meg akarta ölelni, de az elfordult tőle, mondván:

- Hahó, király, nem addig van az! nem leszek én a tiéd mindaddig, mig te azt az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest meg nem fejed és a tejébe meg nem fördöl!

- De szivem szép szerelme! ki fogja azt megfejni és ki fog abba megförödni?!

- Majd megcselekszi azokat az, a ki engem ide hozott!

- Parádés kocsis állj elő!

- Mit parancsol felséged?

- Azt parancsolom, vesztél volna az anyádban! - azt parancsolom: hogyha te az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest meg nem fejed és a tejébe meg nem fördöl: ha ezer lelked volna is, mégis gonoszul mulsz ki!

Itt a Hamupipőke hallván a parancsolatot, nagy búsan kibandúkolt az ólba. Meglátja a tátosló az ő szive szomorúságát, megszánta s ezért azt kérdi tőle:

- Mi bajod van; mit búsulsz, kedves gazdám?

- Hogyne búsulnék édes lovam, mikor fejvesztés alatt ezt, meg ezt parancsolta a király, válaszolt a szegény Hamupipőke!

- Hacsak az a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen annál, hanem menj be a királyhoz s mondd meg neki: hogyha már igy van a dolog, hagy hajtsak én esztrengát és hagy nézzem én a te szomorú halálod, mikor a zubogó-forró kanczatejbe ugrol.

A Hamupipőke e kéréssel bemegyen a királyhoz, az pedig azt megadta. Ugy is lett. - Itt a tátosló bemegyen a szilaj ménes közé a kőkeritésbe, hova ezek be voltak zárva, megfogja üstökénél a legszilajabbat, nagyobb biztonság okáért oldalba teremti, mire az ugy meg­juhá­szodott, oly szelid lett mint a bárány. Aztán az esztrengalyukhoz vezeti, hol már pőrén, egy ingre-gatyára vetközve, lába közé fogott zsajtárral, ott ült a Hamupipőke s fejte a kanczatejet a 100 akós kádba. Igy a mi Hamupipőkénk a tátosló segitségével mind az egész ménes kanczáját megfejte.

Mikor ez is megvolt, kivezeti a Hamupipőke a rosz csikót még rosszabb kötőféken, hogy hagy nézze az ő szomorú halálát, midőn a kanczatejbe ugrik. Itt lelkem teremtette! a tátosló egy szippantással az egyik orrlyukán szíttá fel a 100 akó kanczatejet, a másikon pedig egy lehe­lettel visszaeresztette. Háromszor szítta igy fel, háromszor eresztette vissza íme! harmadszorra a zubogó-forró lótej lágymeleggé, széles e világon a legjobb fördővé változott; ugyannyira, hogy mikor a Hamupipőke beleugrott, nemhogy megfőtt volna, de még ki sem akart jőni belőle. Eddig is szép volt a Hamupipőke, de most hétszerte szebb lett.

A napnyugoti király, meg a csodaszép aranyhajú királykisasszony ott álltak, ugy az ablaknál. A világszép kisasszony eddig is szerette a Hamupipőkét, de most hétszerte jobban; csakugy reszketett érte; a szerelem-hideg lelte. A király most ujra meg akarta ölelni a csodaszép aranyhajú királykisasszonyt, de az elfordult tőle, mondván:

- Hahó, király! nem addig van az, nem oda Buda! nem te fördöttél meg a kanczatejben, hanem a parádés kocsis! majd ha te is megfördöl, akkor leszek én a tiéd!

Mit volt mit tenni a királynak, levetközött, hogy majd leugrik a kanczatejbe és megfördik. De mielőtt beleugrott volna, azt mondja a parádés kocsisnak:

- Édes fiam! vezesd ki azt a te rosz csikódat, hogy hagy lássa az én szomorú halálomat is mint a tiédet!

A Hamupipőke kivezette a rosz csikót s oda állitotta a 100 akós kád mellé. A tátosló ismét háromszor szítta fel a kanczatejet, ismét háromszor eresztette vissza, ime! az a helyett, hogy hidegebb lett volna, hétszerte forróbb lett; ugyannyira, hogy mikor a király bele akart ugrani, mielőtt beleért volna, csupán a forró párától is tüstént szörnyet halt.

Itt aztán az aranyhajú királykisasszony, meg a mi Hamupipőkénk megölelték, megcsókolták egymást mondván:

- Én a tied, te az enyim, ásó-kapa sem választ el egymástól.

Aztán olyan lakzit laktak, melynek a hire hét világra szólt. Az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes pedig a fejés által annyira megjuhászodott, annyira megszelidűlt, mintha mindig pány­ván nevelték volna, mintha mindig marokból etették-itatták volna: ezért hatot a legszebbek közül hámba fogtak s ezen mentek az esküvőre.

A mi Hamupipőkénk, meg a világszép aranyhajú királyasszony nagy boldogan még most is élnek, ha meg nem haltak.