A szegény ember és az
obsitos (Szavak száma: 1003)
Volt egyszer egy
szegény ember, kinek annyi pénze volt, mint békának a tolla, mint a talpamon a
szőr.
Hogy szegény volt az
istenadta, elment egy gazdag emberhez, valami urhoz, pénzt kérni.
A gazdag ember adott
neki, de az adás farkán csomó volt, még pedig az, hogy ekkor meg ekkor, ha a
föld alól teremti is, visszafizesse.
De a szegény ember a
pénzt a mondott időre nem tudta visszafizetni, de nem is volt rá szükség; mert
a gazdag ember egészen elfelejtette, csak a haló-ágyában jutott eszébe.
Mondom, hogy a
haló-ágyán eszébe jutott, a testámentomában meghagyta, hogy a szegény ember a
kölcsön adott pénzért azon éjszaka, mikor a temetőbe leteszik, istrázsát
álljon.
Midőn a gazdag ember
ebbeli szándokát tudtára adák a szegény embernek, az ijedtében imhogy a bőréből
ki nem bujt, annyira ráesett a félsz. Ezért egészen a busulásnak adta a fejét,
mintha az apja-anyja feküdnék a teritőn.
Csak búsul, csak
búsul, egyszer arra vetődik egy obsitos katona s kérdi tőle:
- Mit búsul gazduram?
- Hogyne búsulnék, óh
jó ember; mikor egy gazdag embernek tartozom, ki a meghaló-ágyán meghagyta,
hogy a legelső éjszaka, mikor leteszik a földbe, a sirjánál én álljak istrázsát
és az nap ép ma van.
- Hahó gazduram, ha
csak az a baja, kisebb gondja is nagyobb legyen annál! majd kimegyek én a
temetőbe, majd állok én ott sirbakot, csak izibe főzzenek egy jó vetett turus
galuskát és izibe süssenek meg akkora kolbászt, hogy kertet lehessen vele
keriteni, hogy hagy lakjam jól.
Itt a szegény ember
az obsitos katona kivánságát teljesitette; a feleségével papos vacsorát
készittetett, még pedig olyant, hogy annak az izét, savát-borsát mig a világ
világ lesz, a katona sose felejti el.
Hogy jollakott a
katona, hogy, mint a duda mikor fölfujták, megtelt a horpasza: ő kigyelme
kibandukolt a temetőbe; de eléb kért a szegény embertől egy irdatlan nagy
csáti-fát, mely bunkos botnak is beillett volna.
Itt a katona a
temetőben mit mit nem cselekszik, kapja a lelkét, a bunkos botjával egy nagy
ebadta várat keritett, annak a várnak a kellős közepébe egy keresztet huzott,
mely keresztre aztán ráállott.
Csak áll, csak áll,
egyszer ugy éjféltájban jön egy irtoztató nagy fekete bika, mely egyenesen a
gazdag ember sirjának állott s azt kikaparta.
Aztán a fekete bika
megfogta a gazdag ember tirkóját, megrázta azt erősen, ugyannyira, hogy a
csontja és a husa mind kihullott, csupáncsak a bőre maradt a kezében.
Aztán a fekete bika
az emberbőrt letette maga mellé a földre, a halottat pedig ismét visszafektette
a sirjába s azt ujra betemette, ugy a mint volt.
De ezalatt az obsitos
katona az emberbőrt, hogy hogy nem, a várba behuzta. Ez lehetett ugy
fél-tizenkettőre.
A fekete bika csak
aztán vette észre, hogy nincs emberbőr. Keresi-keresi, hát látja, hogy a várban
egy obsitos katonánál van, pedig, mint már mondám, az idő ugy fél-tizenkettőre
járt, pedig a fekete bikának csak tizenkét óráig volt szabad ideje.
- Add ide, kéri a
fekete bika.
- Nem adom, felelt az
obsitos.
- Add ide.
- Nem adom.
- Add ide, ha mondom,
a mit kivánsz azt adok.
- Egy zsák pénzért
odadom.
- No, csak obsitos
katona ne volnál, mert ezzel az ördög sem bir, mert ez annál is többet tud; no,
csak keritett várban kereszten ne állnál, tudom hogy ideadnád, tudom hogy
megkeserülnéd, hiszem azt az egyet!
Itt a fekete bika
aztán térül-fordul, elszalad s pár percz mulva elhozta a zsák pénzt.
A fekete bika aztán a
zsák pénzt behajította a várba, a katona pedig az ember-bőrt kihajította.
Itt lelkem
teremtette, mi történik a dologból mi nem, ugy láttam, mint most, ott voltam a
hol beszélték, a fekete bika megrázkodik, magára veszi az ember-bőrt és a
gazdag ember képében elszaladt.
A katona aztán, hogy
elütötte a tizenkettőt, utána az egyet, azután a kettőt, nem várta meg, hogy a
hasára süssön a nap, hanem ugy pitymallás-felé beállit a szegény ember
udvarára.
Koczogtat az ablakon,
de senkise hallja, zörget az ajtón, de senkise nyitja.
De a szegény ember
fiacskája ébren volt, ki aztán megszólítja az apját ilyeténképen:
- Édes apám!
koczogtat valaki.
- Piszt! hallgass
fiam, hallgass.
- Édes apám! zörget
valaki.
- Piszt! hallgass
fiam, hallgass.
A katona megint az
ablakra megyen, koczogtat rajta, de senkise hallja, zörget ujra az ajtón, de
senkise nyitja.
- Édes apám!
megszólal ujra a kisfiu, koczogtat valaki az ablakon.
- Hallgass fiam,
hallgass.
- Édes apám, de az
ajtón is zörgetnek!
- Hallgass fiam,
hallgass.
No ez abban maradt,
de az obsitos katona türöm-olaja se tartott örökké, ezért bekiált az ablakon:
- Gazduram, én
vagyok.
- Kicsoda? kérdi a
szegény ember.
- Én.
- Kicsoda?
- Kicsoda, kicsoda!
én az obsitos, kit ma estve oly jól tartott.
- Hát nem vitte el az
ördög?!
- Ej, dehogy vitt!
nem kellek én még annak sem! hanem ízibe keljen föl, öltözködjék fel, tegye a
kalapját a fejébe, galyabitsa a szűrét a nyakába s aztán gyujtson világot,
eresszen be, mert ujságot mondok, még pedig nagyot.
A szegény ember aztán
kibujt a felesége oldala mellöl a dunna alól, meggyújtotta a fa közé csíptetett
tört-fáklyát és az obsitost beeresztette, de eléb az ablakhoz ment, kinézett
rajta, hogy valjon valósággal az obsitos-e az, nem az ördög-e az katona
képében?
Mondom, hogy
beeresztette a katonát, az leült a tűzloczára s azt mondja a szegény embernek.
- No gazduram, van-e
egy talicskája?
- Van vitéz uram,
van.
- Nem nyikorog-e?
- Dehogy nem, akár a
Sunyi hegedűje, akár ez a talicska.
- No, ha nyikorog,
kenje meg, mert kimegyünk a temetőbe s egy zsák pénzt hozunk haza, már pedig
azt egyátalán nem akarom, hogy országvilág kiálljon a csudálkozásunkra, hogy
éjnek idején valjon mit vihetnek azon a talicskán!
A szegény ember aztán
a talicskáját megkente s mikor ezzel is készen volt, kimentek a temetőbe, hol a
zsák pénzt föltették a talicskára s hazavitték.
Hogy hazavitték, a
sok pénzt kétfelé mérték; feleközepe lett az obsitosé, feleközepe pedig a
szegény emberé, kinek aztán annyi pénze lett, hogy a számát sem tudta, hanem
itczével mérte mint a paszulyt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése