205. mese

Patkós Körmöndiné (Szavak száma: 1761)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kovácsné, ki boszorkány volt.

Ezt az asszonyt ugy híták, hogy patkós Körmöndiné.

Mondom, hogy boszorkány volt az asszony, sok állt hatalmában; azért ő kigyelmét szerették, meg nem is; azért féltek is tőle, mint az égető tűztől, meg nem is.

Ha ez az asszony valakire megharagudott, azt ugy meg tudta verni a szemével, hogy a keze-lába összezsugorodott; azt ugy meg tudta kötözni a szemével, hogy rajta kivül egy teremtett lélek, senki, de senkisem tudta kioldozni, csupáncsak Körmöndiné asszony.

Ha a leány szerelmes lett valakibe és ha az őt nem szerette, csak Körmöndiné asszonyomhoz kellett menni. Az aztán adott a leánynak olyan szert, hogy a legény mindig ő utána járt, mindig csak azt az egyet szerette.

Ha valakinek a tehene véres tejet adott, csak Körmöndiné asszonyomhoz kellett menni; az adott annak a bizonyosnak olyan szert, melylyel a tehenet köröskörül kellett füstölni, hogy attól a fejös tehén nem adott többet vérest.

Ha valaki haragban volt valakivel, csak Körmöndiné asszonyomhoz kellett menni, az annak a bizonyosnak a haragosát ugy megrontotta, hogy egész éltében nyavalyás lett. Pedig csak egy csupor fözeléket adott neki, de volt abban a kerek föld alatt minden, de minden: bab, borsó, lencse, kása, kukoricza, búza, árpa és dara; pedig csak ezt a fözeléket kellett annak a bizo­nyosnak a háza előtt hosszában elhinteni, és ha az a bizonyos átment rajta, annak a testén minden, de minden: bab, borsó, lencse, kása, kukoricza, búza, árpa és dara, mint a veres patics, kiütött.

Itt a boszorkány éjnek idején fölkel az ura mellől, ki mellé aztán egy seprőt fektetett és az, ha mindjárt tüzes taplót tettek volna is a fülébe, ha mindjárt ezer dobot is ütöttek volna meg az ágya előtt, föl nem ébredt volna, hanem aludt mint a tök, mint a juhászbunda.

Mondom hogy fölkelt az asszony, kezébe veszen egy kötőféket, melylyel a kovácslegényt háromszor főbe ütötte.

Itt lelkem teremtette! a kovácslegény leugrik az ágyról, négykézláb áll, megrázkódik s tüstént lóvá vált.

Aztán a boszorkány a fejébe húzza a kötőféket, csontnyerget tesz rá, egy hányt-vetett ócska bundadarab volt a nyeregtakaró s ráül a lóra, mondván:

- Hipp-hopp, ott legyek, a hol akarok!

Azzal a ló szaladásnak eredt, kibújt az ajtóhasadékon, ki a kéményen s megsem állt, míg a Sz. Gellért hegyre nem ért, hol már ekkor egész boszorkány sereg volt együtt. Kik aztán elkezdettek tánczolni, danolni, majd az ivás-evéshez láttak s csaptak ott olyan dáridot, hogy egy kis lakzival ért fel. Mikor aztán jól ettek-ittak, ujra a tánczhoz, dalláshoz fogtak.

Mikor a boszorkányok legjavában tánczoltak, egyszer egy hosszú ember jött le a hegyről, s kiválasztott közülök egyet, kivel aztán vele hált, és annak a bizonyos boszorkánynak egy kis-pénzt adott.

A boszorkányok itt tánczoltak mindaddig, míg a kakas nem kukurikult; de a legelső kakas­szóra tüstént, mintha kettévágták volna, abba hagyták a mulatságot s ki-ki a maga lován haza­paripázott.

Mikor a szegény kovácslegény hajnalban föl akar kelni, csak ekkor vette észre, hogy olyan fáradt, hogy még a kezét is alig bírja fölemelni, mintha egész istenadta éjszaka nem aludt, nem pihent volna, hanem mindig a vasat verte volna vagy félmázsás pörölylyel.

No ez abban maradt, de a kovácslegény másnap, harmadnap, negyednap is, mikor föl akart kelni az ágyból, mindig oly fáradtnak érezte magát, hogy a kezét is alig birta fölemelni.

De, hogyis ne! mikor az az istentelen vén banya - hogy a patvar vigye el! - minden istenadta éjszaka megnyergelte és rajta a Sz. Gellért hegyre s onnan meg vissza paripázott.

Itt a kovácslegény egyre száradt, egyre száradt, míg utoljára ugy elszáradt mint a seprő.

Volt ennek a kovácslegénynek egy czimborája, ki obsitos katona volt.

Ennek az obsitos katonának szemébe tűnt, hogy az ő kenyeres pajtása egyre szárad, egyre fonyad mint a férges oltvány.

Az obsitos katona végre nem állhatta meg szó nélkül, ezért kérdőre vonta a pajtását, mondván:

- Te Pista! - mert így híták a kovácslegényt - mi dolog az, hogy te a magad porczióját meg­eszed, mégis az nem fog rajtad, hanem egyre száradsz; csak a bőröd, csak a csontod?

- Nem tudom én barátom, hogy mi a bajom, felelt a kovácslegény, de mikor reggelre fölébredek, mikor föl akarok kelni, olyan fáradt vagyok, hogy majd visszaesem az ágyba s egész testem a földfelé húz, mintha három mázsa vas volna a nyakamba akasztva!?

- No, ha nem tudod hogy mi a bajod, majd mindjárt megtudjuk, csak egy kis ólmot keress, majd öntést csinálok.

Keres a kovácslegény ólmot, az obsitos pedig azt vaskanálba tette s a tűzre tartotta. Mikor aztán az ólom megolvadt, azt egy vedervízbe belezúditotta.

Aztán az obsitos a vödörvízből kivette az öntést, hát, uramfia! az öntés lovat ábrázolt; még a füle-farka, de még a négylába is megvolt.

- No Pista! tudom már hogy mi a bajod?!

- Micsoda? kérdi a kovácslegény.

- Jaj, ne is kérdezzed! téged minden istenadta éjszaka a boszorkányok megnyergelnek és rajtad, mint valami lovon, elparipáznak.

- Igazán?!

- De igazán ám! olyan igaz az, minthogy az a fényes nap süt az égen! Nézd, látod-e ezt az öntést?

- Látom.

- No ha látod, nézd itt van a farka, itt a feje, csak ajaka nincsen, itt a négy lába; egészen lóforma.

- A biz az.

- De most Pista, folytatá beszédét az obsitos, az itt a kérdés, hogy kicsoda nyergel meg téged; azt volna ám jó megtudni! Azt pedig csak ugy tudhatjuk meg, ha rostát forgatunk: ezért hozd be a rostát, meg egy kis ollót. A többi aztán az én dolgom!

A kovácslegény behozza a rostát, meg a kis ollót, s odadja az obsitosnak, ki aztán kétfelé nyitotta a kis ollót s ugy szúrta a rostába.

Mikor ezzel is készen volt, a rostát a kis ollónál fogva, ugy tette a Pista, meg az ő nevetlen-ujja körme-hegyére, hogy azokon a rosta tetszése szerint szabadon foroghatott.

Az obsitos aztán mormogott magában valamit, de hogy mit mit nem, azt egész bizonysággal nem tudom, elég az hozzá, hogy aztán fenszóval kérdezte a rostát ilyeténképen:

- Sz. Péter! Sz. Pál! ki nyergelte meg a mi Pistánkat; a Bogosné asszonyom-e vagy más?

A rosta nem fordult meg, bár az obsitos háromszor ismételte a maga mondókáját.

- Sz. Péter! Sz. Pál! ki nyergelte meg a mi Pistánkat; a Csókásné asszonyom-e - mert így híták a faluban egy vén asszonyt - vagy más?

A rosta most sem fordult meg, bár az obsitos ennél is háromszor ismételte a maga mondó­káját.

- Sz. Péter! Sz. Pál! ki nyergelte meg a mi Pistánkat; Körmöndi asszonyom-e vagy más?

Ime! a rosta a nélkül, hogy valaki csak egy kisujjal is ért volna hozzá, magától elkezd forogni és megfordult háromszor.

- No Pista, szólt az obsitos, a gazdasszonyod nyergelt meg, azt a k....teremtését; de tudom, hogy megkeserüli, hiszem azt az egyet! Azért máma nálad hálok; én fekszem kivül, te pedig belől. A többi aztán az én dolgom.

Ezermester volt Körmöndiné asszonyom, de az obsitos sem volt kevesebb egy hajszállal sem; mert, hogy eljött az estve, el a lefekvés ideje, az obsitos lefeküdt a kovácslegény helyére. - Itt, ugy tizenegy órafelé jön a kovácsné, hozta a kötőféket, hogy már a kovácslegénynek így veri úgy veri háromszor a fejéhez, de az obsitos, mikor a boszorkány a fejéhez akarta verni a kötőféket, az a karjával háromszor vágta vissza.

Ime! a boszorkány négykézláb leesik a földre, lónak válik, csak az ajaka, csak a lókörme hibázott.

Az obsitos aztán ízibe leugrik az ágyról, a boszorkány fejébe húzta a kötőféket, csontnyerget tesz rá - egy hányt-vetett ocska bundadarab volt a nyeregtakaró - s felül a nyeregbe.

Aztán az obsitos sarkantyúba kapja a lovat, mely kibujván a kulcslyukon, ki a kéményen, háromszor kerülték meg a falut.

Mikor háromszor megkerülték a falut, az obsitos megáll a kovács háza előtt, bekiált az ablakon, hogy keljen föl a mester, mert neki ilyen sietős, olyan sietős utja van, pedig a lovának mind a négy lábáról leesett a patkó.

Mit volt mit tenni a kovácsnak, éjnek idején fölkelt az ágyából, kiment a műhelybe és a lovat meg akarta patkolni.

Itt a kovács hozza az ízzó tüzes patkót, fölemeli a ló lábát, hát látja, hogy nincs a lónak körme, hanem a helyett olyan kezefeje van mint az embernek.

A kovács ijedtében imhogy sóbálványnyá nem változott, annyira megijedt, a ló pedig csakugy reszketett, csakugy remegett egész testében, de se nem moczczant, se nem nyerített, hanem állt egy helyben, mintha a földből nőtt volna ki, majd hátra nézett nagy keservesen, hát a kovács csak ekkor látta, hogy a lónak még az ajaka is hiányzik.

Az obsitos aztán rámordul erős kegyetlenűl a kovácsra, hogy a lovat tüstént patkolja meg, mert pecsétes levelet, az ország levelét viszi, különben lesz ne mulass!

Mit volt mit tenni a kovácsnak, kénytelen-kelletlen megpatkolta a lovat, de az se nem rugott, se nem mozdult, hanem állt egy helyben, mintha a lába a földből nőtt volna ki.

Az obsitos aztán megfizetett a patkolásért s elnyargalt, a kovács pedig lefeküdt.

Itt lelkem teremtette mi kerül a dologból, mi nem, a kovácsné, mint ha beteg lett volna, másnap nem kelt föl az ágyból, hanem a kezét-lábát összehúzta s ugy feküdt az ágyban.

A kovács aztán odament a beteghez s kérdi tőle, szót szólván:

- Mi a bajod édes feleségem?

De az asszony egy árva szó nem sok, de még annyit sem szólt, hanem ott feküdt az ágyban mint egy darab fa; kezét-lábát összehúzta.

- Ugyan édes feleségem, szólt a kovács, mért nem nyújtod ki a lábad? mért huzod ugy össze magad mint a szegény ember malacza.

De az asszony egy árva szó nem sok, de még annyit sem szólt, hanem ott feküdt az ágyban mint egy darab fa; kezét-lábát összehúzta.

- Ugyan édes feleségem, szólt ujra a kovács, mért nem nyujtod ki a kezed; mért húzod ugy össze magad mint a szegény ember malacza?

De az asszony most sem felelt, hanem feküdt az ágyban mint egy darab fa.

- Ugyan édes feleségem, kérdi tovább a kovács, mutasd a kezed, mért nem adod ide?

De az asszony nem adta oda a kezét, hanem feküdt az ágyban mint egy lelketlen darab fa.

Itt a kovács megharagszik s meg akarja fogni a felesége kezét, de az asszony nem engedte; de hogyím a férfi mindig erősebb mint asszony, a kovács erőnek erejével megnézte az asszony kezét, hát látja, hogy az meg van patkolva.

Nézi a másikat, az is meg van patkolva. Nézi a két lábát, azok is meg vannak patkolva s egyszerre mint a nap világos lett előtte, hogy ő tegnap kit patkolt meg, hogy a felesége boszorkány, hogy az a ló a mult éjszaka mért remegett olyan nagyon?!

Az asszony harmadnapra kiköltözött ez árnyék világból s a fejfájára aztán rávágták a patkót annak a jeléűl: hogy itt nyugszik Patkós Körmöndiné asszonyom.