183. mese

Bolond Jankó (Szavak száma: 1347)

Volt egyszer egy szegény embernek egy bolondos fia. Hogy bolondos volt: az apja semmitsem tudott rajta venni. Hiába vasalta a munkára: a bolond mindenütt bolond, ha Bécsből hozzák is, vagy ha odaviszik is, - kapja a lelkét, mit, mit nem cselekedett vele, elküldte szolgálni.

Elment Jankó szolgálni s beszegődött egy vén asszonyhoz. Három napból állt egy esztendő s szolgált egy gombostőt.

A mint megyen, mendegél hazafelé, előtalál egy szénás szekeret, kapja a lelkét, beleszúrta a gombostőt.

Egyszer kereszt-útra értek; a szénás szekér hajszra, Jankó pedig csáléra ment: ezért bolondos Jankó rákiált a szénás szekérre, hogy álljon meg.

- Minek? kérdi a szénás szekér gazdája.

- Egy aranyszálat dugtam a szénás szekérbe: keressük meg!

Keresik, keresik, szálanként válogatják a szénát, egyszer valahára mégis megtalálják a gombos­tőt s kérdik tőle, hogy valjon nem olyan volt-e? Ilyen volt, ép’ ilyen volt, válaszolt a bolond s örült neki, mint vak Laczi a két szemének.

Itt a mi Jankónkat előveszi a gazda s amugy magyar miskásan jól meghányta, még pedig úgy, hogy szinte nyögött bele; mert hogy merte őt bolondá tenni.

Itt a mi Jankónk nagy busan, nagy verten vánczorog haza s otthon kérdik tőle, hogy mit szolgált?

- Egy gombostőt.

- Hová tetted?

- Egy szénás szekérbe dugtam.

- Óh te bolond! nem úgy kellett volna azzal bánni; hanem a kalapod mellé szúrni s úgy haza hozni.

- Jól van apám-uram, majd máskor úgy teszek.

Jankó újra elment szolgálni. Három napból állt egy esztendő. Szolgált egy eke-vasat.

Kapja a lelkét a bolond, mit, mit nem cselekszik, az ekevasat a kalapja mellé szúrta s úgy vitte haza. Nehéz volt ez ekevas-bokréta, egészen félre húzta a nyakát s úgy megfájdult belé, hogy miatta egy álló hétig nyomta az ágy deszkáját.

- No mit szolgáltál? kérdik tőle.

- Egy ekevasat.

- Mit csináltál vele?

- Hát, a mint apám-uram mondta, a kalapom mellé tűztem; de igen nehéz volt; majd kitört a nyakam belé.

- Óh te bolond! nem úgy kellett volna azzal bánni!

- Hát, hogy édes apám?

- Kötélre kötni s a hátadra vetni.

- No majd eztán úgy teszek.

Elment a bolond újra szolgálni. Szolgált egy borjút. - Ő tehát kötélre kötötte azt, a hátára vette s úgy czipelte haza. A borjú természetesen mig haza ért, megfúlt a kötélen.

- Mit szolgáltál, édes fiam? kérdik otthon.

- Egy borjút.

- Mit csináltál vele?

- A mint apám-uram mondta, kötélre kötöttem, s a hátamon haza hoztam.

- Óh te bolond! nem úgy kellett volna azzal bánni, hanem kötélre kötni, szépen magad mellett haza vezetni, itthon az ólba kötni, szénát tenni elébe, hogy egyék, s aztán megitatni a rocská­ból.

- No majd máskor úgy teszek.

Itt Jankó újra elmegyen szolgálni. Ekkor szolgált egy szép leányt. Ő tehát kötélre kötötte a sze­gény leányt s maga mellett vezetgette. Hogy haza ért: bekötötte az ólba, szénát tett elébe, hogy egyen. Mikor aztán ilyeténképen dolgát végezte, bement a szobába.

- Mit szolgáltál, kedves fiam? kérdik tőle.

- Egy szép leányt, édes apám.

- Mit csináltál vele?

- Nem egyebet, mint, a hogy édes apám-uram mondta, kötélre kötöttem, magam mellett vezet­gettem s hogy haza értem, bekötöttem az ólba, szénát, vizet tettem elébe, hogy egyék, igyék.

- Nem úgy kellett volna azt édes fiam, hanem megölelni, megcsókolni, s kézen fogva haza vezetni.

- No majd máskor úgy teszek.

Összeadták Jankót a szép leánynyal s lakzit laktak. A lakzi előtt azt mondja a menyasszony a vőlegénynek:

- Hallod-e te Jankó! te igen sokat szoktál enni, már pedig ez a vőlegénynek nem illik, mert megszólják az embert: azért ha megnyomom a lábodat, többet ne egyél!

Itt, behozzák a jóféle marhahús-, tyúkhúsleveseket, alig eszik Jankó egy-két kanállal, beszalad a kutya s ráhágott a lábára: ezért Jankó tüstént letette a kanalat s többet egy falatot sem evett. Kinálják erősen, apja, anyja és a felesége, de nem evett, s mindenkinek csak azt mondta, hogy már jóllakott.

Itt, elkövetkezik az estve. Ezért a vőlegényt meg a menyasszonyt lefektették a kamrába. - Egyszer csak elkezdi Jankó:

- Szivem szép szerelme, jaj, be éhes vagyok!

- Hát te bolond, mért nem ettél?

- Ha megnyomtad a lábomat!

- Én?

- Te hát!

- Oh te bolond! hisz az a Bodri kutya volt. De, ha már oly szörnyen éhes vagy, menj, ott a pánkon van egy kis körömfaladék egyél belőle; de vigyázz, mert ott paradicsom is van sorjába lerakva, valahogy abból ne egyél.

Bemegy a bolond a szobába, nem találta a körömfaladékot, kezibe akadt a paradicsom, azt ette meg.

- No jóllaktál-e, kérdi a felesége?

- Jól ám, csakhogy igen émelygős izű volt, még most is kovályog a gyomrom tőle, de a fejem is szédül.

- Óh te bolond! a paradicsomot etted meg!

- De én hányhatnám is!

- Hát eredj, ott az ajtó mellett van két fazék, az egyikbe tejfel van, a másik pedig üres, abba rakodj bele.

Elmegy a bolond, bele disznókodik a tejfeles fazékba.

- Valjon nem a tejfeles fazékba hánytál-e?

- Biz én nem tudom; mert csakúgy czupogott.

- No bolond, úgy oda a tejfel! hanem takarodj tüstént s vágd a kapufélfához.

A bolond ugy értette: az apja hátához, s a szegény öreg hátához vágta a tejfeles fazekat, úgy­hogy az csupa tejfel lett. A szegény öreg nem tudta hogy mi leli, hogy honnan jön rá az áldás, ijedtébe kiszaladt a házból s végig az utczán. A kutyák megérezték a tejfelszagot, utána min­denütt a nyomába, összevesztek a tejfelen s lőn olyan nagy zsibaj, hogy az egész falu mind fölébredt. Azt gondolták, hogy tűz van, a harangot félre verték, s hordták ide-tova a sok vizet.

Vissza megyen bolond Jankó a felesége oldala mellé s ez kérdi tőle, hogy oda vágta-e?

- Oda bizon, erősité a bolond, hogy szinte nyögött belé.

- Kicsoda?

- Hát az apám.

- Oh te bolond, soha sem lesz neked elég eszed!

- De van nekem elég magamhoz képest.

- Az a baj! hanem eredj most kövesd meg.

A bolond úgy értette, hogy kövezd meg. Szed egy ingújj követ, s az épen hazatérő atyját megkövezte.

- No megkövetted-e? kérdi tőle a felesége.

- Megám! csakúgy jajgatott!

- Kicsoda?

- Az apám.

- No már most csak fussunk, míg jól el nem vernek bennünket.

Elszaladtak. A mint a kerten kiértek, azt kérdi a feleség bolond urától, hogy behúztad-e az ajtót?

- Nem.

- Hiszen te jöttél utoljára; szaladj vissza, húzd be az ajtót.

A bolond úgy értette, hogy hozd el az ajtót. Visszaszalad, leveszi az ajtót, fölveszi a hátára s loholni kezd a felesége után.

Mikor már egy jó darabot a hátuk megett hagytak, a bolondnak nehéz volt az ajtó, azt mondja a feleségének:

- Hej, anyjuk!

- No, mi baj?

- Segíts már te is vinni.

- Mit?

- Ezt az ajtót.

- Hát elhoztad?

- Hiszen te mondtad!

- Mondta, a bolond! de ha már itt van, hát czipeljük.

Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer egy nagy vadon erdőbe értek. Itt ép’ 12 zsivány jött rájuk szemközt. Ijedtökben ezért felmásztak egy fára; az ajtót is felvitték magokkal, nehogy erről a zsiványok reájok ismerjenek. A 12 zsivány ép’ azon fa alá űlt le a lopott pénzen osztozkodni. Itt elfáradt Jankó s már nem bírta tovább tartani az ajtót, s ezért azt mondja a feleségének:

- Szivem szép szerelme! már nem birom az ajtót tovább tartani; mindjárt leesik.

- Jaj, az istenért le ne ejtsd! mert csúf halállal mulsz ki, zsiványok keze által.

Késő idő után kántálni a hol ni! leesett!

Az ajtó ép’ egy beszélő zsiványnak úgy a fejelágyára esett, hogy az rögtön elharapta a nyelvét. Erre a 11 zsivány elszaladt világul mint a Kari lova, a sok pénzt pedig otthagyták. A 12-ik zsivány is utána a többinek, hogy beszélni nem tudott, mindig ezt kiabálta utánuk: emberlót! emberlót! - e helyett: ember volt. A 11 zsivány még most is szalad, ha meg nem állt.

Jankó, meg a felesége aztán lejöttek a fáról, a sok pénzt fölszedték s alig birták hazaczipelni.

A Jankó apja az igaz hogy beteg volt, de ennek a temérdek sok kincsnek láttára egyszerre meggyógyult. És ez a sok pénz még bolond Jankónak is meghozta az eszét.