184. mese

A nádszál kiasszony (Szavak száma: 5025)

Volt egyszer egy király s annak két süldő fia. Itt a király az öregebbik fiát elküldte házasodni. El is ment az házasodni s elvette a nádszál kisasszony nénjét. Hogy hazavitte a feleségét: a király megelégedett választásával. Elküldi a kisebbik fiát is, hogy házasodjék meg; de erre az azt felelte: hogy neki nem kell mindenféle rosz oldalborda; hanem az ő feleségének kell, az egész föld kerekségén a legszebb virágnak, a leggyönyörűbb világszép kisasszonynak lenni.

Egyszer a két királyfi vadászni ment. Visszajövet azt mondja a kisebbik a nagyobbiknak:

- Ugyan édes bátyám, valamit kérdenék tőled?

- S mi lenne az édes öcsém?

- A biz nem egyéb, csak az, hogyha haza megyünk, kérdezd meg a feleségedet: van-e még nálánál szebb?

- Ha csak az a bajod, mondja az öregebbik, az nem nagy summa; hisz ép itt szembe jön a feleségem!

- Ugyan szívem aranyos rubintja, nem felelnél egy kérdésemre: te nekem legszebb vagy, de van-e még náladnál szebb a világon?

Most az egyszer a királyné úgy tett, mint a ki nagyot hall; nem felelt semmit, csak a fejével vágott, csak a szemével intett, hogy: csitt! szót se többet!

No ez abba marad. Itt a kisebbik királyfi mit, mit nem cselekedett, szépen belopódzott a bátyja hálószobájába. Itt estve, hogy nyugodalomra bocsátkozott az egy pár cseléd, az öregebbik királyfi, meg a felesége, egyszer csak megszólal a királyfi s kérdi a feleségét:

- Ugyan szívem szive, mond meg nekem, hogy miért nem feleltél kérdésemre az imént?

- Azért nem feleltem kedves férjem, mert az öcséd előtt kérdeztél; nem jó volna azt neki megtudni, hogy van még nekem egy hugom, ki az egész föld kerekségén a leges legszebb leány; de el is van rejtve három nádszál középsőjében: ezért világszép nádszál kisasszony neve alatt ösmeretes, - a másik két nádszálban pedig két szobaleánya tartózkodik.

- De hát azt nem mondanád meg édes feleségem, hogy hol van elrejtve az a három nádszál, a világ melyik zugában vagy szegében?

- Hahó férjem, messze van az ide! annyira van az ide, mint innen oda, s onnan vissza; no, de ha kérdezted, megmondom: hallottad-e hirét a Feketetengernek?

- Nem hallottam biz én!

- No, ha nem hallottad, hát halld most. A Feketetenger hetvenhetedik szigetében, ott is a kellő­közepén van elrejtve az a három nádszál; de oda halandó ilyen állapotban, nem mehet el, hacsak valami bűbáj, ördögi mesterség, tündéri segitséggel nem, de, ha mégis valami csoda által oda eljuthatna, még akkor sem hozhatná el; mert egy az: hogy a Feketetenger szigetein olyan sötétség van, hogy a kanál is megállna benne; más az: hogy a világszép nádszál­ kis­asszonyt egy vén banya őrzi, kinek az élte csak addig pislog, míg azt a három nádszált le nem vágják: ezért az ugy őrzi azokat, mint a kétszeme világát, vagy még ennél is jobban. De, ha valaki azt onnan el tudná hozni, az lenne széles e világon a legboldogabb ember; mert a szigetek megvilágosodnának, maga pedig oly feleségre tenne szert, kire még a csillagos ég is mosolyogva nézne!

Mikor a királyfi mindezeket, tövéről hegyére ugy fülhegyről meghallotta: azon az úton, a melyen bement, kijött a szobából. Aztán fölnyergelvén legjobbik s legkedvesbik lovát, vetett a szerdásba egy kis elemózsiát, elindult e széles világba a világszép nádszál kisasszony kere­sésére.

Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is túl, egyszer egy gunyhóra bukkant. A gunyhóban lakott egy vén asszony, köszön neki:

- Adjon isten jó napot édes öreg anyám.

- Ha öreg anyámnak nem szólitottál volna mindjárt megettelek volna! hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

- A Feketetenger hetvenhetedik szigetében diszlő világszép nádszál kisasszonyt keresem: nem hallott-e róla valamit édes öreg anyám?

- Mi tűrés-tagadás édes fiam, én nem hallottam; minek tagadnám, se’ károm, se’ hasznom benne; hanem itt a szomszéd völgyben, a bérczen át, a szálason fel, kerek erdő alatt, domb­tetőn lakik a néném. Hacsak az nem tud róla valamit, úgy senki a világon. Hej, Miczi, állj elő! vezesd el ezt a királyfit a nénémhez.

Megyen a királyfi a Miczi után, mely nem volt egyéb, mint egy nagy bajuszú kis egérke, egy­szer elérnek egy keresztútra, hol a Miczi egyet czinczogott s a középső útra mutatván, haza­szaladt. Megyen a királyfi az igaz úton, el is érte a másik gunyhót, melyben a középső testvér lakott. Köszön neki a királyfi:

- Adjon isten jó napot édes öreg anyám.

- Ha öreg anyámnak nem szólítottál volna, mindjárt megettelek volna! hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

- A Feketetenger hetvenhetedik szigetében, ott is a kellőközepén diszlő, világszép nádszál kisasszonyt keresem: nem hallott-e róla valamit édes öreg anyám?

- Mi tűrés-tagadás édes fiam, biz én nem hallottam, minek tagadnám, se’ károm, se’ hasznom benne; hanem itt a szomszéd völgyben, a bérczen át, a szálason fel, kerek erdő alatt, domb­tetőn lakik a néném. Hacsak az nem tud róla valamit, úgy senki a világon. Hej, Piczi, állj elő! vezesd ezt a királyfit a nénémhez.

Megyen a királyfi a Piczi után, mely nem volt egyéb, mint egy galambfehér mókuska fekete nagy bajuszszal s hosszú bojtos farkkal, egyszer elérnek egy keresztútra, hol a Piczi egyet czinczogott s a középső útra mutatván, hazaszaladt. Megyen a királyfi az igaz uton, el is érte a harmadik gunyhót, melyben a legidősb testvér lakott. Köszön neki:

- Adjon isten jó napot édes öreg anyám!

- Ha öreg anyámnak nem szólitottál volna, mindjárt megettelek volna! hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

- A Feketetenger hetvenhetedik szigetében, még ott is a kellőközepén diszlő világszép nádszál kisaszszonyt keresem: nem hallott-e róla valamit édes öreg anyám?

- Hahó királyfi! eléb elkopnék a te lovad lába térdig, s eléb elnyúznál te tizenkét pár vas­bakan­csot, míg oda eljuthatnál! mert egyedül csak olyan paripán lehet oda eljutni, mely sárkánytejet szopott, zsarátnokot evett s tűzlángot ivott; - hanem van a te tirkodban egy tőből nőtt három aranyhajszál, melyről eddig magad sem tudtál semmit, jöszte ide, hagy szakitsam én ki azokat.

A királyfi lehajtotta a fejét, az öreg asszony pedig kiszakasztotta az egy tőből nőtt három arany­hajszálat.

- Látod fiam, ez a három aranyhajszál csodaszer, melyeket egy tündér ajándékozott felnevelő apádnak, minthogy igen szép ember lévén, beleszeretett, kitől te létlen módon örökölted. Ne, itt van, a kezedbe adom ezzel a kolincsmadzaggal együtt. Eredj fel aztán erre az irdatlan magas hegyre, mely a gunyhóm előtt az eget támasztja. Mikor felértél a tetejére, a kolincs­madzaggal csapd meg háromszor az egy tőből nőtt három aranyhajszálat: majd előtted terem a te tátos paripád, mely selyemréten nevekedett, sárkánytejet szopott, zsarátnokot evett s tűz­lángot ivott.

A királyfi szépen megköszönte a hozzája való szivességet, fölment aztán arra a nagy irdatlan hegyre, mely az eget támasztotta. Hogy felért a tetejére, elő vette az egy tőből nőtt három aranyhajszálat s a rosz kolincsmadzaggal megcsapta háromszor. Ime! egy tüzes felhő, mint a kilőtt nyíl, nyargalt feléje, iszonyú csörömpölés-csattogással, mintha egy ménes lett volna elébe fogva, s ott, mint a peczek, megállt a feje fölött. Ime! a tüzes felhőből hármas nyerités hallatszott, minek hallattára, mint valami harang, háromszor kondult meg a világ! s kiugrott belőle a tátosparipa és mint az áradat, mint a felhőszakadás lecsapott a gazdája mellett, orrlyukából fujván a különbnél különbféle piros, kék s zöld lángot. A rosz kilincsmadzagból pedig olyan nyeregszerszám lett, hogy a sok bojttól, brilliant csattól s arany-ezüst kivarrástól még a földje sem látszott.

- Hipp, hopp, itt vagyok kedves gazdám! ne légyen azért a te dolgaidnak hátramaradása: ülj fel azért a hátamra s hogy menjek veled? ugy-e mint a legsebesebb forgószél, vagy mint a gondolat, vagy a hogy a madár repülhet?

- Csakúgy édes lovam, hogy se én bennem, se te benned hiba ne essék.

- De mielőtt elindulnánk a hosszú utra, mondja a tátosló, azt is akarom mondani: minthogy abban a szigetben oly nagy sötétség uralkodik, hogy még a kanál is megállna benne: eléb el kell mennünk a Nap fényes pitvarába s onnan egy égő sugarat hozni.

Mikor beszédét emigy befejezte a tátosló, felszállt a levegőégbe, mentek, mendegéltek heted­hét ország ellen, egyszer a föld kapujához értek, hol két szakálas farkas állt istrázsát. Ezek a szakálas farkasok utjokat állták s vámot kértek. A vám pedig nem volt egyéb, mint két font hús jó tátoslovából. Ugyde, ha a két font húst jó tátoslovából kimetszette volna, ez csak fél­tátos lett volna: igy az ő utjok soha véget nem ért volna.

Kapja a királyfi, mit, mit nem cselekedett, elővette csillagos bicskáját s két font húst a maga tulajdon husából, a jobbik bonczából kerekitett ki, - aztán odadobta a szakálas farkasoknak s azok csakis igy eresztették által.

Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, egyszer mégis elérkeztek a Nap fényes pitvarába, hol is jó tátoslovát megkötötte egy gyémánt oszlophoz, maga pedig a tűzfördőben megfördött, az aranytörüközőbe megtörűközött s a fényes pitvar oldalában, mint valami tükörben tetétől -talpig meglátván magát, megfésülködött az aranyfésűvel.

Itt, lelkem teremtette, mi kerül a dologból mi nem! bezzeg megharagudott ezekért egy szolgalélek a Nap szolgálatában, még a szemöldöke is egymással birkozott! Bezzeg volt a királyfinak: ne mulass! mert, nem hogy égő, világító sugarat kapott volna, hanem a szolga­lélek egyetlen lehelletével, mellynek a zivatar fia sem lehetett, ugy elfújta maga elől, hogy földet hetvenhét mértföldig sem érzett a lába alatt, s még ekkor is egy nagy irdatlan setét lyukba esett.

No szegény királyfi, vagy látod többé vagy nem a Nap fényes tekintetét, verőfényes arczát! Megyen, mendegél a királyfi ezen irdatlan sötét lyukban, tapogatózva mint a vak. Ha egyet lépett, kigyóra hágott; ha a kezével tapogatózott, varancsos békát fogott; ha körül tekintett, mindenünnen csak veres szemű férgek, csuszó-mászó állatokat látott. Csak megyen, csak megyen, egyszer zúgó víznek omlása, vasbakók ütése ütötte meg a füle dobját, még pedig akkorákat ütött rajta, hogy majd beszakasztotta. Itt, ezen a helyen készitették az istennyilát. Csak megyen, csak megyen, egyszer egy nagy vaskapuhoz ért, mely ép nyitva volt, de egy nagy ebadta százfejű sárkány állt őrt, mely senkit, de senkit sem eresztett be. Mihez fogjon most; hova tudjon a lelke lenni? Itt lelkem teremtette mit, mit nem cselekedett, kipked-kapkod, egyszer egy varázsfuruglya akad a kezébe. Előveszi a szépszólású varázsfuruglyát, belefúj amugy keservesen, hogy még a könyei is potyogtak, s oly siralmas nótákat huzott rajta, hogy még az a nagy erős állat, maga a százfejű sárkány is megjuhászodott: veres taréja le­konyulván, borzas pikkelyei szépen egymásra lapultak. Lehentergett aztán a földre, s ott szűkölt, ott vajudott mint a kutya, mikor gazdáját ismét láthatja. Ezt látva a királyfi, neki báto­rodott, neki ment egyenesen a sárkánynak, rá lépett, végig ment rajta, s az az irdatlan vadállat még sem bántotta, csak a lábát nyalta, csak a farkát csóválta, s keresztűl engedte menni.

Hogy bement a vaskapun, egyszerre oszlani kezd a sötétség; de nem is csoda! mert egy gyöngyadta ékes hajadon jött elébe, bibor-bársonyköntösben, ki senki sem volt egyéb, mint maga a fényes Nap legkedvesebb, legszebb leánya a - Hajnal. Itt az égi virágszálnak meg­tet­szett a szép királyfi; de föl is vette maga mellé szárnyas lovára, keresztűl repülvén az ég boltivén, vitte, vitte, egyszer elértek a beretvahidhoz. Hogy ide értek, ezen, mintha létlen lovuk lett volna, úgy átvágtattak, hogy sem a ló körmének nem esett baja, sem a beretvaél nem csorbult ki az érczpatkótul.

Átmenvén a beretva-hidon, a rézerdőbe értek, hol ép a Nap favágóival találkoztak, kik vasas szekéren iszonyú csörömpölés, zúgás-csattogással fát vittek a konyhára.

Innen az ezüsterdőbe értek, hol szépenszóló ezüstfehér madárkák vidámították az arra járó­kelőket. Az ékes hajadonra, az ég virágára is rászállt vagy kettő s ott danoltak a fülébe szebb­nél szebb nótákat. Az ezüstfák háromszor hajoltak meg a Nap leánya előtt.

Innen az aranyerdőbe értek, hol szépenszóló aranysárga madárkák vidámították az arra járókelőket, s itt-ott leverték az aranymakkot a fájáról. Az aranyfák háromszor hajoltak meg a Nap leánya előtt.

Az aranyerdő kellőközepén terült el a Hajnal kertje. A kert kellőközepén állott a Hajnal rezidencziája, rezes tetejével.

Hogy ideért az ég virága, egyszerre a gyöngyvirágok megrázván piczi csengetyűjüket, csengetni kezdtek s ennek hallattára egyszerre, mint a raj özönlött elő a sok csillag s körül ragyogták az ég virágát csillagragyogással.

Az ékes hajadon csak egyet intett, íme! bíborfelhőcskék úsztak elő, mind megannyi égi tömlő, melyek a kiterjesztett erősségben csolnakul szolgálnak. - Beleült a Hajnal egybe, de eléb biborpalástjával beteritette s maga mellé ültette a királyfit is. Hogy pedig a királyfi le ne billenjen, magához ölelte, de az nem merte vissza ölelni; mintha ő lett volna a leány, nem ő a legény.

Csak eveznek, csak eveznek a levegő égben, egyszer megunták már a mulatságot, meg­kötötték ezért az égi tömlőt ahhoz a fához, melynek gyémánt a virága, ezüst a levele, s arany az almája. Aztán leültek egymás mellé párosan az aranyalmát termő fa alatt levő aranylóczára. Alig ülnek itt egy keveset, midőn a Nap leánya intésére, hamarabb a kimondott szónál, ott terem egy aranyos pillangó s rózsalevélen maszedett mennyei mézet hozott.

Mindketten hozzáláttak amugy magyar miskásan az evéshez, s midőn jóllaktak, égető szomjuság fogta el a királyfit, égetvén torkát a maszedett mennyei méz.

Egyszerre, hamarább a kimondott szónál, ott termett egy szemérmes csillag, hozván ezüst­tálczát, ezüsttálczán aranykancsót, aranykancsóban bájitalt.

Alig ivott a királyfi az aranykancsóból: tüstént azon szempillantásban, mintha ketté vágták volna, enyhült szomja.

Mikor aztán szomjukat, éhségüket ekkép enyhitették, a Nap leánya egy intésére cziterát hoztak elő a szemérmes csillagok, melyen a Hajnal az aranyhúrt ezüsttollal verte s játszott rajta oly gyöngyörves szebbnél szebb nótákat, hogy a ki azt hallotta, ha mindjárt tulajdon édes apja feküdt volna is a terítőn, mégis tánczra kerekedett volna.

Itt, elkövetkezik a lefekvés ideje is: ezért a királyfit kézenfogva, keresztűl vezették hetvenhét szobán, végre a fördőszobába értek. A szoba közepén állott egy nagy aranykád, aranykádban harmatvíz s ehhez habszappany a puszpáng fa asztalon.

A királyfi megfördött a harmatvizben, megmosdott a habszappanynyal s megtörülközött az aranytörüközőbe.

Mikor mindezekkel készen volt, megrántott egy folyóka zsinort s a harangvirág csengő hang­jára, ott termettek a szemérmes csillagok. Ezek göndör haját kibontották, kagylófésűvel megfésülték, minden szálra egy-egy igaz gyöngyöt huztak s aztán két foncsikba fonták.

Eddig is szép volt a királyfi, de most hetvenhétszer szebb lett, hát még mikor ráadták a bibor-bársony köntöst, akkor kellett volna csak megnézni!

Mikor egészen készen voltak, bevezették a Nap leánya szobájába. Aztán leültek egymásmellé az aranylóczára s beszélgetni kezdtek; szó, szót szült, beszéd, beszédet ért s ha kivilágos kiviradtig beszélgettek volna is, még sem fogytak volna ki belőle. Aztán összeölelkeztek, összecsókolodztak. Az első csókra oly fehér lett a Nap leánya mint a fehér rózsa; a másodikra oly piros, mint a piros rózsa; a harmadikra pedig oly kimondhatlan szinű, mintha a két rózsát, a fehéret, meg a pirosat, összekeverték volna.

Aztán lefeküdtek a virágnyoszolyára s a Nap leánya aranyhajával, mint valami selyem­lepedővel, betakarta a királyfit.

Reggelre kelve, a Nap leánya megajándékozta a királyfit égő sugárral, melyet, mint valami pántlikát, karikába tekert, szelenczébe zárt s aranyhaja szálára kötve a királyfi nyakába akasztott.

Aztán nagy könyhullatások, forró ölelések s édes csókok közt váltak el egymástól; a Nap leánya szárnyos lován az égboltivére repűlt, a királyfi pedig folytatta a maga utját. - Mint mondám, már volt neki szigetet világositó égő sugara.

Csak mennek, csak mennek, egyszer megszólal a tátosló, mondván:

- Hallod-e kedves gazdám!

- Mit parancsolsz édes lovam?

- Nem egyebet, mint azt, hogy jól felkösd a gatyádat; mert a három nádszálat egy csapásra kell levágnod; mert már másodszor hasztalan vágnál, mivel azzal csak a saját nyakad szelnéd le. Ha egy csapásra szerencsésen levághatod: a sziget egyszerre megvilágosodik s tiéd a világszép nádszál kisasszony két szobaleányával együtt; de még ekkor is csak úgy lesz az a tiéd, hogyha a három nádszálat mindaddig, mig csak vizet nem érünk, fel nem hasítod, mert ha felhasítod, mindhárom azonnal, tüstént azon szempillantásban szörnyet hal.

A királyfi égre-földre igérte, hogy akképpen cselekszik. - Heted napra a Feketetenger szigetére értek, de itt oly sötét volt, hogy a kanál is megállott volna benne; de a királyfi is elővette az aranyhajszálon függő ezüstszelenczét, felnyitván annak tetejét, egyszerre megvilágosodott az utja, még pedig oly tündéri mesterséggel, hogy csak neki világitott; ő mindent láthatott, de őt egy teremtett lélek se. Mikor odaért, hol a három nádszál virágzott, mindhárom fejjel a királyfi felé fordult s földig meghajtották előtte magukat.

Csak hajlongnak, csak hajlongnak, mikor legjobban hajlongnának, a királyfi sem volt rest, a kivont meztelen karddal egy csapással izibe leszelte mindhármat s azok az ölébe borultak. A három nádszál tövéből pedig fekete vér bugyborékolt fel s keserves jajszó hallatszott, mintha valakinek a szivébe döfték volna a meztelen kardot.

Oda is döfték, a vén banya szivébe; mert az a fekete vér, a vén banya vére, az a keserves jajszó, a vén banya halálos sóhajtása volt, ki csak addig élt, mig az a három nádszál a lábán állott. - Mihelyt a vén banya kiadta a lelkét, egyszerre az égő aranysugár, mintha puskából lőtték volna ki, kirepült az ezüstszelenczéből s az egész sziget megvilágosodott.

Aztán a királyfi felülvén jó tátoslovára, ment, mendegélt hetedhét ország ellen, mint a hogy csak a legsebesebb röptű madár szállhat, egyszer fölébredt benne a kiváncsiság: hogy valjon van-e a nádszálban valaki; hogy valjon milyen lehet az?

Mondom hogy fölébredt benne a kiváncsiság, mely ugy furta az oldalát, mintha vasfurúval furták volna, itt mit, mit nem cselekedett, csillagos bicskáját kivette a zsebéből, s felhasította a legkisebb nádszálat, a melyben volt a világszép nádszál kisasszony kisebbik szobaleánya.

Hogy felhasította a nádszálat, az ölébe hullt egy gyönyörűséges gyöngyadta szép leány, kinek első szava is ez volt:

- Vizet, vizet, csak annyit is, a mennyit egy fecske a szájába vesz, midőn a fiait itatja; mert mindjárt meghalok!

De hogy im a királyfi, egy csepp viz nem sok, de még annyit sem tudott adni: a szép leány, mint a kettétört virág, elkezdett halványodni, mindig halványabb, halványabb lett, mig utoljára a halál halványsága fogta el s fejét a királyfi keblére lehajtván, meghalt.

A királyfi annyira szánta-bánta bünét, hogyha lehetett volna, saját vérén váltotta volna meg, de már nem lehetett: azért jó tátos lováról leszállt a földre, kardjával egy sírt ásott s bele temette a szép leányt. Fejfául a felhasított nádszálat tűzte le, ebből pedig egy fekete rózsaszál nőtt ki, mely gyásszal, feketével virágzott.

A még fel nem hasított két nádszálból keserves sirás-rivás, keserves jajszó hallatszott, mintha valaki a testvérét siratta volna; de a királyfit is elfogta a nagy szomorúság, gondolván magában: e virágzó hajadonnak én okoztam szomorú halálát, e szép virágszált én törtem le s én tűztem a halál kebelére; de, ha a lelkét kisirta volna is, még sem használt volna az már semmit: azért, felülvén jó tátoslovára, tovább ment.

Csak mén, csak megyen, egyszer a királyfiban ujra feltámad a kiváncsiság, furta az oldalát, mint ha vasfurúval furták volna, hogy valjon van-e a másik nádszálban is ily szép leány; hogy valjon az igy járna-e? Végre nem állhatott tovább ellent az ördög furójának, ujra elővette csilla­gos bicskáját s felhasította a másik nádszálat is.

Ime! belőle a világszép nádszál kisasszony nagyobbik szobaleánya hullt ki, mondván:

- Vizet, vizet, csak annyit is, mennyit egy kis fecske vesz a szájába, midőn fiait itatja; mert mindjárt szörnyet halok!

De, hogy im a királyfi, egy csepp viz nem sok, de még annyit sem tudott adni: a szép leány, mint a ketté tört virág, elkezdett halványodni, mindig halványabb, halványabb lett, mig utoljára a halál halványsága fogta el s fejét lehajtván a királyfi keblére, meghalt.

Mit volt mit tenni a királyfinak, leszállt a földre, kardjával egy sírt ásott s bele fektette az ékes hajadont; de mikor ráhúzta a földet, azt gondolta a királyfi, hogy maga fekszik ott a sírban, magára húzza a földet. A szép leány fejéhez fejfául oda tűzte a felhasított nádszálat, ebből pedig egy rózsaszál nőtt ki, mely feketével, gyászszal virágzott.

A még fel nem hasított nádszálból, melyben maga a világszép kisasszony volt elrejtve, keser­ves sirás-rivás, keserves jajszó hallatszott; de a királyfi sem volt különbül, őt is nagy szomo­ruság fogta el; volt már neki két halottja, két szép virágszál, kiket erőnek erejével ő szakasz­tott le, ő tűzte a halál kebelére; de rá is szállt a bubánat, fekete szárnyával egészen beterítette s hasztalan vitte jó tátoslova ugy, mint a hogy a legsebesebb röptű madár szállhat, mert vele repűlt az.

Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer a királyfiban ujra feltámad a kiváncsiság, furta az oldalát, mintha vasfurúval furták volna, hogy valjon milyen lehet az ő leendő éltepárja; milyen a világszép nádszál kisasszony?

Már nem állhatott ellent az ördög furójának, annak a nagy kiváncsiságnak, a harmadik, a legutolsó nádszálat is elővette, hogy most mindjárt felhasítja; de, hogy im az oktalan állatnak sokszor több esze van, mint az okosnak: itt, a tátosló hirtelen hátra nyult, kikapván a királyfi kezéből a nádszálat, többé mindaddig oda sem adta, mig csak egy tó partjára nem értek.

Mikor a tó partjára értek, felhasította a királyfi az utolsó nádszálat s ime! kihullt abból oly gyöngyadta világszép kisasszony, hogy miolta a világ fenáll, sem az előtt, sem azután, sem azóta nem szült anya olyant, kinek első szava is ez volt:

- Vizet, vizet csak annyit is a mennyit egy kis fecske szájába vesz, midőn fiait itatja; mert mindjárt meghalok!

A királyfi megitatta, a világszép kisasszony pedig azonnal jobban lett. Aztán összeölelkeztek, megcsókolták egymást, mondván: én a tiéd, te az enyim, ásó kapa se választ el egymástól, - s ekkor olyan szép volt az egy pár cseléd, mintha két csillag, az ég legszebb két csillaga ölelkezett volna; mintha két virág, a kerek föld legszebb két virága csókolkozott volna.

- Hallod-e szivem szép szerelme, mondja a királyfi, míg én haza megyek üveges aranyos hintóért, mász fel addig erre a fűzfára, majd eltakar az téged; de te addig, mig az én szemem ismét nem gyönyörködik a te nézésedben, senkihez, de senkihez egy árva szó nem sok, de még annyit se’ szólj.

Ugyis lett. - A királyfi haza ment üveges aranyos hintóért, a világszép kisasszony pedig felmászott a fűzfára, mely őt egészen elrejtette.

Itt, mi kerekedik a dologból, mi nem, mig a királyfi odajárt, honnan, honnan nem, egy rákászó czigányleány vetődik a fűzfa alá, ki a vízben meglátván a nádszál kisasszony gyönyörves árnyékát, illegette-billegette magát, két kezét a csipejére tevén, szót szólt.

- Eszem a lelkét, be szép árnyékom van nekem, beillenék egy királykisasszonynak is!

- Tied bízon a.... majd megmondom hogy micsoda! szólalt meg a fáról az aranyos madár aranyos hangján.

A czigányleány erre föltekint a fára, hát ott látja ülni a világszép királykisasszonyt, kinek nézésére még az a fényes nap is megállt volna az égen.

A czigányleány nem szólt semmit, hanem ízibe lerántotta a fáról fehér lábánál fogva a világszép kisasszonyt, lehúzta róla bibor-bársony köntösét s aztán csupaszon beletaszította a vizbe. A világszép kisasszony nem fúlt bele, mert megrázkodván, egy aranyos tollú vízi­réczé­vé változott, s ott uszkált a tó vizén, - a czigányleány pedig jól roszul magára huzta a bibor-bársony köntöst, mely ugy állt rajta, mintha gereblyével, vasvillával hányták volna rá s aztán nagy begyesen felül a fára; de itt se ült sokáig, mert hogy im meglátta az aranyos víziréczét, leugrott a fáról s elkezdte dobálni.

Csak hajigálja, csak hajigálja, ugy annyira hogy a keze is elfáradt, de egyszer sem tudta meg­hajítani, mert az aranyos vizirécze azonnal lebukott a vizbe, mihelyest egy kő röpült feléje. A czigányleány végre megunta a mulatságot s abba hagyván, felmászott a fűzfára s várta a jó szerencsét.

De nem sokáig kellett azt várnia, mert nem sokára aztán megérkezett a királyfi nagy parádésan az üveges, aranyos hintóval, hogy majd hazarepíti az aranyos madarat; de a czigányleánynak is volt ám esze; mert addig le nem jött a fáról, legalább ő azt mondta, mig a királyfi azt az aranyos víziréczét, mely ott uszkál a tó vizén, le nem lövi, hogy hagy igyék ő annak piros véréből, hagy egyék ő annak gyenge húsából.

A királyfi tehát ízibe előrántotta a nyilát, czéloz, hogy majd agyonlövi az aranyos viziréczét; de biz annak piros véréből nem ihatott a czigányleány, s nem ehetett gyenge husából; mert a nyilvessző soha sem ment hegygyel a viziréczének, hanem mindig a tollával fordult feléje, az pedig ha találta volna is, még sem lett volna halálos.

De, minthogy a királyfi már minden nyilvesszőjét kilövöldözte, minthogy estve is lett: a mulatságot abba kellett hagyni s a szekérrúdját hazafelé kellett fordítani. - Otthon, mint már mondtam, előre feldicsekedett, hogy mily szép feleséget hozott: azért, hogy annál nagyobb legyen a meglepetés, a mátkáját fátyollal letakarva vezette be az összegyült násznép elébe.

Itt, a királyfi nagy fityre lefátyolozza a világszép kisasszonyt s a násznép előtt ott állt a kordo­vány­pofáju czigányleány. Az összegyült vendégek azt sem tudták nevessenek-e vagy bosszan­kodjanak.

De, minthogy az ember a szájából s....t nem csinálhat: papot, hohért, s vaskalapot hivattak; a pap összeadta, a hohér seprőzte s az istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte.

Itt a czigányleányból lett királyné gondolta: no ez abba nem maradhat, hogy a világszép nádszál kisasszony éjnek idején fölkeresi királyi férjét: azért ennek az italába minden istenadta estve álomport kevert, mitől a királyfi ugy aludt mint a juhászbunda.

Ugyis lett. - A világszép nádszál kisasszony megrázkódván, kis madárrá változott s ugy éjféltájban rászállt a királyfi ablakára. Kis szájával koczogtatja, veregeti s az ablak magától felnyilván, berepült rajta.

Itt, megrázkodik a kis madár s oly világszép királykisasszonynyá változott, hogy anya olyant sem azelőtt, sem azóta, sem azután nem szült.

Oda megyen a királyfihoz, szólítgatja, de nem hallja, költögeti, de nem ébred, ráborul s végig hosszig siratgatja, de nem érzi, nem érzi azt a forró könnyeket, melyek majd elégetik az orczáját! hanem ott feküdt mozdulatlanul mint egy darab fa.

Végre igy szólt hozzá édes madár nyelven:

Király királyfia,

Szivem lelkem ifja!

Édes ajkad néma,

Nyisd meg egy-két szóra;

Szép szeretőd,

Gyöngy ibolyád,

Vigasztalására.

Még kétszer eljövök,

Többet el nem jövök.

De a királyfi nem ébredt fel, pedig az óra éjfélután egyet ütött: ezért a világszép kisasszony megrázta magát, kis madárrá vált s kirepült az ablakon. Az ablak magától becsukódott utána.

A királyfi inasa ezeket mind jól hallotta, mert ébren volt, de mégis hogy reggelre kelve föl­ébredt, azt gondolta, hogy az egész csak álom volt: ezért nem merte elbeszélni a királyfinak, hogy mit látott; hanem azt határozta el magában, hogy még elvárja a következő éjszakát is s ha a szép leány madáralakban ujra megjelen, akkor bizonyos hogy nem álom, akkor elbeszéli a királyfinak, hogy mit látott.

Itt, elkövetkezik a másik estve is, a királyfinak ujra álomport adott be a felesége, ettől pedig az ugy elaludt mint a juhászbunda.

Mikor az óra ép tizenkettőt ütött: az ablakra száll a kis madár, koczogtatja, veregeti kis szájacskájával s az ablak magától felnyílt előtte, magától csukódott be utána.

Itt, megrázkodik a kis madár s oly szép leánynyá változott, hogy olyant anya, sem azóta, sem azelőtt, sem azután nem szűlt.

Odamegyen a világszép királykisasszony az alvó királyfi ágyához, szólítgatja, de nem hallja, költögeti, de nem ébred, ráborul, végig hosszig siratgatja, de nem érzi, nem érzi azt a forró könnyeket, mely majd elégette az orczáját! hanem aludt, mint egy darab fa.

Végre igy szólt hozzá édes madár nyelven:

Király királyfia!

Szivem lelkem ifja!

Édes ajkad néma,

Nyisd meg egy-két szóra;

Szép szeretőd,

Gyöngy ibolyád,

Vigasztalására.

Még egyszer eljövök,

Többet el nem jövök.

De, hogy im a királyfi nem ébredt fel, hogy az óra éjfélután egyet ütött: a szép leány megráz­kódott, kis madárrá vált s kirepűlt az alakon. Az ablak magától becsukódott utána.

Ezeket mind jól hallotta a királyfi inasa, mert nem aludt, ébren volt s most már, hogy bizonyos volt benne, hogy nem álom: reggelre kelve azt mondja a királyfinak:

- Fenséges királyfi! mondanék én valamit fenségednek, ha valami bántodásom nem lenne?

- Oh jó Jancsi, mert igy hiták az inast, már hogy lenne neked bajod, csak beszélj!

- Hát tegnapelőtt éjszaka, úgy éjféltájban, egy kis madár szállt az ablakra, kis szájával meg­koczogtatta, megveregette az ablakot s az magától felnyílván előtte, berepült rajta. Hogy be­repült, megrázkodott s oly szép leánynyá változott, hogy úgy néztem rá, mint valami oltár­képre s féltem tőle, hogy megígéz; a szép leány aztán odaborult fenségedre, szólítgatta, de nem hallotta, költögette, de nem ébredt, végig hosszig siratgatta, de tán nem érezte fenséged azt a forró könnyeket, végre édes madárnyelven igy szólt:

Király királyfia,

Szivem lelkem ifja!

Édes ajkad néma,

Nyisd meg egy-két szóra;

Szép szeretőd,

Gyöngy ibolyád,

Vigasztalására.

Még kétszer eljövök,

Többet el nem jövök.

Ez ismétlődött tegnap éjszaka is; de felséged egy árva szó, nem sok, de még annyit sem szólt, hanem ott feküdt mint egy darab fa, pedig, elhigyje felséged, oly szép leány volt, hogyha kilettem volna terítve is, ha mindjárt a deszkán feküdtem volna is, mégis fölkeltem volna!

- Igaz-e ez Jancsi?

- Olyan igaz, mint hogy az a fényes nap süt az égen!

- No Jancsi, mondja a királyfi, van-e kedved 100 ftért egy poflevest eltartani?

- Pénzért nem, hanem felségedért szivesen, akár 100-at.

- No, ha eltartod, majd mikor a feleségem ismét oda akarja adni az álomporos bort, mert ezt kellett beadni a kutya lelkűnek, azért nem ébredtem fel: csapd le a világot, mintha csak úgy ügyetlenségből ütötted volna le, - én pedig az alatt szépen kiöntöm az álmosbort a fördőbe, az asszony pedig azt gondolja, hogy megittam.

Ugyis lett. - Mert mikor eljött a fördés ideje, Jancsi a cserepcsikba csiptetett gyertya világát, mintha megtörölni akarta volna, szépen eloltotta, a királyfi pedig azalatt a fördővizbe szépen kiöntötte az álomporos bort, a czigányleányból lett királyné pedig az gondolta, hogy megitta; de azért ugy vágta pofon a szegény Jancsit, hogy még a szeme is szikrázott; de Jancsi azt csak olybá vette, mintha egy szép leány csókolta volna meg, csakhogy jót tehetett az urával.

Itt tizenkettőt üt az óra, a királyfi tette magát mintha aludt volna, pedig oly ébren volt mint jó magam, la! mondom, hogy tizenkettőt ütött az óra, a kis madár az ablakra szállt, kis szájacs­kájával megveregette, megkoczogtatta. Az magától felnyílt előtte s berepült rajta. Itt megráz­kódik a kis madár, oly szép leánynyá változott, hogy olyant anya, sem azelőtt, sem azóta nem szült, hogy még a csillagos ég is mosolyogva nézett rá.

Mikor ráborult a királyfira, mikor végig hosszig siratgatta, átkarolta a királyfi, magához szorí­totta. S hogy többé kis madárrá ne váljon, hogy többé el ne repüljön: másnap a birodalmában levő herczegeket, grófokat s igazság tevőket összegyüjtötte, eleibök vezette kézenfogva a világ­szép nádszál kisasszonyt s azt kérdezte tőlük: mit érdemel az olyan személy, ki ilyen egy pár cselédet el akar választani egymástól.

Hogy ím a czigányleány azt gondolta, hogy saját kordovány pofájáról van szó; ízíbe fel­kiáltott:

- Azt érdemli felséges királyférjem, hogy vasszegekkel bélelt hordóba kell befenekelni s aztán az ország legmagasabb hegyéről leereszteni.

- No ebadta r.... kimondod magadra az itéletet!

A czigányból lett királynét nyakon csipték, oly hordóba fenekelték, mely vasszeggel volt bélelve s az ország legmagasb hegyéről leeresztették.