179. mese

Kilinkó (Szavak száma: 3220)

Volt egyszer egy szegény ember s ennek három fia.

Egy szép verőfényes napon kivitte őket az erdőre. Csak mennek, csak mennek, egyszer fel­szólal a legnagyobbik, mondván:

- Ejnye, apám-uram! be szép ekeszarv lenne ebből a gírba-gurba fából!

- No te fiam szántó-vető ember leszesz. - S az öreg a gírba-gurba fát azonnal kifaragta eke­szarvnak.

Csak mennek, csak mennek, egyszer felszólal a középső is, mondván:

- Ejnye, apám-uram! be jó szabó-asztal lenne ebből a sudar fából!

- No te fiam, szabó leszesz. - S az öreg a sudarfát azonnal kifaragta szabó-asztalnak. Azzal tovább mentek.

Csak mennek, csak mennek, egyszer felszólal a legkisebb is, mondván:

- Ejnye, apám-uram! be jó lenne ez a somfa-hajtás bunkós botnak!

- No te fiam, zsivány leszesz! - S azzal az öreg kifaragta a somfa-hajtást is bunkós botnak.

S aztán mindhárom fiát elküldte országvilág-szerte, hogy ki-ki tanulja ki a maga mesterségét.

Itt, felszabadúl a legnagyobb fiú s készitett olyan ekét, melyen egy vágás, furás-faragás nem sok, de még annyi sem látszott.

A középső fiú is kitanulta a mesterségét s készitett olyan dolmányt, melyen egy öltés nem sok, de még annyi sem látszott.

A legkisebb fiú pedig csinált olyan fütyköst, mindenféle választó vízzel kiczifrázva, hogy azon egy vágás nem sok, de még annyi sem látszott.

Itt a szegény ember, magához vette a három remeket, elment a királyhoz, ott az ujjain sorra elszámlálta, hogy ezt a nagyobbik, azt a középső, emezt pedig a legkisebb fiam csinálta s aztán ajándékképen a királynak adta.

Megörül a király a három szép ajándéknak. Ezért a szegény embert mindenféle jókkal annyira kinálta, hogy még a leülőhelyét is megtörülte s úgy ültette le az aranylóczára. Különösen a bot, a czifra választó vizes bot tetszett meg neki annyira, hogy azonnal rendeletet adott ki, hogy azt tüstént akasszák a nyereg kápájába.

- Hát a te fiad e szerint botcsináló? kérdezte a király a szegény embert

De erre a szegény ember, megvakarván a fejét ott is, a hol nem viszketett, ilyen forma választ adott:

- Mi türés-tagadás felséges uram, az én fiam nem bot-csináló - bár az volna! - hanem zsivány.

- Zsivány?! kérdé elszörnyedve a király. No szegény ember menj haza szép csendesen, mond meg a fiadnak, köszöntetem szépen, hogyha ő olyan mesterember, ha az én királyi ólamból egy álló hét alatt a legkedvesebb almás-pej szőrű, csillagos homlokú, kesely lábú, harmad-fü csikómat el nem lopja: karóba huzatom. Ha pedig azt eltudja csenni, egy kas-pénzt adok neki.

Haza megyen a szegény ember nagy búsan, mint a kinek az orravére folyik, hogy már az ő fiját igy húzzák, úgy húzzák a karóba.

Hogy elpanaszolta a fiának az egész dolog sorát-rendjét, az csak azt felelte rá: mit búsul apám-uram? kisebb gondom is nagyobb ennél!

Itt Kilinkó mit, mit nem cselekszik, kapja a lelkét, fölöltözött koldús-ruhába; az oldalára akasz­tott egy nagy ebadta tarisznyát, egy féloldal szalonnával és egy egész kenyérrel meg­bélelve; elől-hátul pedig egy-egy miatyánk fityögött; az egyikben a borok apja, a másikban pedig a szílvaláng anyja volt, mit papramorgónak is szoktak csúfolni. Imigy fölfegyverkezve, elment a király legkedvesebb almás-pej szőrű, csillagos homlokú, kesely lábú, harmadfű csikaját elcsenni, melyet azalatt a király parancsára egy egész álló hétig négy katona őrzött; - mert, közbe légyen mondva, ennyi idő volt kitűzve az ellopásra; - egyik a farkát fogta, kettő pedig a kötőfékét tartotta és a negyedik a hátán űlt.

Beköszönt ide Kilinkó nagy dideregve, nagy fázva, mint a kit majd megvesz az isten hidege.

- Isten jó nap, vitéz urak!

- Fogadj isten, koldús ember! hát mi járatban vagy?

- Hát csak benéztem ide, mert majd megvesz az isten hidege, hogy majd megmelegszem, azért fűtözni jöttem, ha a vitéz urak megengedik.... Júj be hideg van! csakúgy pattog a fa, és a pipiske úton-útfélen fagy meg: - én is, mint afféle isten árva madara, kinek nem adott az isten egy kis hajlékot, az útfélen hullnék el, kiről senki sem számol, kit senki sem siratna meg, ha ily könyörülő emberek nem volnának mint vitéz uraimék; meg ha az isten ily áldott papramorgót nem teremtett volna, mint ez a kulacs vére, itt la!

Ezzel felhajtotta a pálinkás kulacsot s jót huzott belőle! tetette magát, mintha ivott volna, nagyokat kortyantott, pedig csak annyit ivott, mitől egy csibe se ütötte volna félre a kontyát.

Aztán kézről-kézre adta a kulacsot s az nyájas kotyogó beszédével biztatta a vitéz urakat ilyeténképen: korty, korty, igyál torok! De a vitéz uraknak nem sok biztatás kellett! hogyim jó volt az istenadta papramorgó, csúszott lefelé, mintha csinált úton haladt volna, úgyhogy, mikor harmadszor járt körül, csaknem üres volt.

De már erre harapni is kellene valamit?! de mit? ha csak azt a csikót meg nem eszik?! azt pedig csak nem ehetik meg, mert annak az élte, az ő életök, s úgy kellett rá ügyelni, mint a szemök világára, vagy tán még annál is jobban!

- Eh, vitéz uraim! mondja Kilinkó, sohase gondolkozzanak oly nagyon az elemózsián, van én nálam az is itt a szerdásban.

Itt, kiveszi Kilinkó a masűlt puha kenyeret, hozzá a jó paprikás szalonnát s odanyujtja a leg­közelebb levő katonának.

A katona is elővette baranyai bicskáját, neki fogta a kenyérnek, hogy majd leszeli a pilléjét.

Csak szegi, csak szegi, de még sem állhatta meg szó nélkül, mondván:

- Hej! ha most az a Kilinkó itt volna, igy hasitanám ketté a fejét, mint ezt a kenyeret, la!

Kilinkó pedig csak a bajúsza alól nevetett, megsodoríntván annak a végét kétszer, háromszor is, csak nagy íves szemöldökét mozdította meg; de természetesen ezt a részeg asszonynyá lett vitéz urak észre sem vették, vagy ha észre vették volna is, mit nyertek volna vele, csaknem gon­dolhatták azt, hogy az, a kinek kenyerét eszik, italát iszszák, az a koldús forma ember, maga Kilinkó legyen?!

Csak esznek, csak esznek, s jó ágyat vetettek a jóféle bornak, mely a Kilinkó csutorájában nyugodott.

De nem nyugodott soká, mert hogyim jóllaktak, ízibe előrántotta azt Kilinkó, kitekervén a nyakát, kibuggyant annak piros vére.

Kilinkó aztán kézről-kézre adta a kulacsot, de eléb, jó szokás szerint, maga huzott belőle akko­rát, hogy a vitéz urak is megsokalták, gondolván: hát nekik mi marad; pedig csak ámi­totta őket, pedig csak bolondította, mert annyit se ivott, - isten bizony oly igaz, mintha saját két szemökkel látták volna kigyelmetek, - mennyitől egy kis madár se részegedett volna meg!

Addig-addig pityizálgattak ő kigyelmök, míg mind a négy katona olyan részeg nem lett, mint a csap s eldőlt, mint valami lelketlen fadarab.

Ekkor Kilinkó ízibe eloldotta a csikó kötőfékét s kivezette az ólból a király legkedvesebb paripáját. Annak a katonának, ki a lófarkát tartotta, egy seprőt adott a kezébe, a kettejének pedig, kik a kötőféket tartották egy-egy kóczmadzagot nyomott a markukba, - a ki végre a hátán ült, azt egy tilóra ültette.

Az öreg másnap kötőfékénél fogva szépen fölvezette a hires csikót a király színe elébe, s az tüstént kimérte a kaspénzt.

A király erre csak a fejét csóválta s azt üzente a szegény ember fiának: köszönteti Kilinkót s hogyha a pokolból el nem hozza a király öreganyját, karóba huzatja; ha pedig ő arra szert tehet, tizenkét kaspénzt ad neki s rádásul számot tarthat a fele királyságra.

Haza megyen a szegény ember nagy szomorkodva, mint a kinek az orra vére folyik, hogy már az ő fiát igy huzzák, úgy huzzák a karóba.

Kilinkó pedig mindezekre csak azt felelte: sohase busuljon apám-uram, kisebb gondom is nagyobb annál. Hanem, hogy üres ne legyen a szerdás, mert annak bolond a gazdája: amott az országúton hajt egy ember két juhot, azt elcsenem tőle s az erdőben itt meg itt a nagy fa alatt megpörköljük. Azért apám-uram forditsa a szekérrúdját az erdőfelé, a hol is a megnevezett helyen rakjon lángos lobogós tüzet.

Úgyis is lett. - A szegény ember elment tüzet rakni, Kilinkó pedig juhot lopni.

Ezermester volt ez a Kilinkó! Most is, mit mit nem cselekedett! valahol, de hogy valóban hol, hol nem? azt egész bizonysággal nem merem állitani, elég az hozzá, valahol egy ökörfarkra tett szert, - s ezt eleve, a merre gondolta, hogy az egyszeri embernek arra kell jönni, elásta valami-valami kátyús, iszapos hely szélére, czővekekkel, kövekkel a hogy úgy, jól roszul, odatákozta, hogy egy ember erejének egykönnyen ne engedjen.

Hogy az egyszeri ember arrafelé terelgette a két juhot: elkezdett Kilinkó iszonyuan kiabálni ilyenténképen:

- Segitség! segitség! az ökrömet mindjárt elnyeli a feneketlen kátyú! csak a farka van ki az iszapból! csak annál fogva tartom!

Az egyszeri ember is hirtelen oda szaladt s juhait ott az útfélen hagyta minden őrizet nélkül.

- Mi baj? mi baj? kérdi az egyszeri ember.

- Segitsen földi! megáldja az isten! egyetlen pára jószágomat elnyelte a feneketlen kátyú, csak a farka van ki! De, minthogy ketten úgyse bírjuk kihúzni, mig segitséget hozok, nosza földi fogja meg s tartsa a farkánál fogva; mert ha el találná ereszteni, talán a föld fenekéig meg se állna, s valahol a másvilágon lyukadna ki!

Az egyszeri ember átvette az ökörfarkot s erősen tartotta a - nagy semmit; Kilinkó pedig az­alatt szépen elhajtotta a két juhot s az apja le is húzta a bőrét, fel is aprította, meg is pörkölte.

Mikor egészen készen volt a pörkölthús s az a subaháton elterítve párolgott: azt találja mondani Kilinkó az apjának:

- No apám-uram! fogadjunk, hogy én e pörkölt húsból hamarább eszem mint kelmed?

- Ugyan édes fiam, már hogy ennél te ebből hamarább, mint én; - én, ki lerántottam a bundáját, összeaprítottam, megpörköltem s azonfelül apád vagyok?!

- Már akár sütötte, akár főzte kelmed, de annyi szent igaz, hogy én abból hamarább eszem mint apám-uram.

No ez abban maradt. - Itt Kilinkó térül-fordul, a júhbőrt megtömte haraszttal, egy nagy ebadta husánggal irgalmatlanúl püfölni kezdte s fenszóval, torkaszakadtából kiabálta: jaj, nem én lop­tam el a juhot! jaj, nem én loptam el a juhot! hanem az apám-uram, ki ott a tűz mellett van, la!

Az öreg csak hallgatja, csak hallgatja, ismételvén magában: nem én loptam el a juhot? nem én loptam el a juhot? hanem az apám-uram, ki ott a tűz mellett van?... No itt nem jól van a dolog, kutya van a kertben; utczú vesd el magad! bezzeg nem nézte az öreg, hol a ritka, hol a sűrű, vén létére futott, mint az űzött szarvas.

Kilinkó pedig vissza ment a tűzhöz s már akkor nemcsak hogy jólis lakott, de majd megis éhezett, mikor az öreg, ki kengyelfutónak állott be, visszatért a tatárfutásból; mert, hogy látta az öreg, hogy senki sem űzi, csak bolondjába szaladt világul mint a Kari lova: vissza fordult s csendesen a tűzhöz sonfordált.

- Hol az ördögbe jár apám-uram? én már el is felejtem, hogy ettem: azért újra hozzá látok.

Csak esznek, csak esznek, egyszer megszólal Kilinkó:

- Ugy-e megmondtam apám-uram, hogy a pörköltből hamarább eszem mint kigyelmed?!

- Hej fiam! ezermester vagy te! de addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik.

- Elhiszem azt, ha agyagból van; de én vasból vagyok, ki az ördögök kútján se törik össze. Azért holnap indulok, elmegyek a pokolba s ha csak szerét tehetem, elhozom a király öreg anyját, a vasorrú bábát, ki ott ispiritusban van becsinálva....

Itt, veszen Kilinkó két rosz gebét, még pedig olyant, hogy a gerinczeivel aratni lehetett volna s oldalbordáit egyenként megszámolhattad volna; - oly csunya rosz két pára volt, a melyre azt szokta mondani a magyar ember: eb ennek a gazdája! Rádásúl még ennek a két ánglus pari­pának az a jó tulajdonsága volt, hogy akkor álltak meg, mikor nekik tetszett, akkor indítottak, mikor nekik tetszett. De fel is kantározta őket illendőképen sallangos szerszámmal: mind­kettőnek madzag-hám marta a szügyét s toldozott-foldozott csepű kantárszár rágta a száját. Vett hozzá még egy vedlett fakószekeret, a mi úgy járt négyrétbe görnyedve, mintha a fara le lett volna ütve s oly szépen nyikorgott, mint a vén Runyi hegedűje, mikor könyörületre akarja indítani az emberi szivet.

Tán az egyszeri tót erre a jószágra mondta ezt a rigmust:

Fakószekér, kenderhám,

Szegény ember, rosz szerszám.

Tán Kilinkó volt az, ki annak imigy felelt:

Idő borul,

Bocskor merűl,

-Kankós apád

Erre nem űl.

Akár mondta, akár nem, elég az hozzá, hogy Kilinkó ily jószágokon indult el a pokolba. De azt el is felejtem mondani a szóbeszéd között, hogy fogatott az apjával két sűdő-nyúlat, csináltatott a czigány kovácsnál hat vasbakót és szedetett az anyjával két zsák cserepet. S miután mindezeket a kocsijára felpakolta, csak igy indult el a hosszú útra.

Megyen, mendegél hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is túl, csigaszaladással, hangyanyargalással és bolhaugrással olyan göröngyös, röges útakon, hogy majd kirázta a lelkét; tán ki is rázta volna, ha az Kilinkóé nem lett volna!

Kilinkó végre, hogy gyorsabban haladjon, megállitá a két gebét, vagy megse kellett állitani, mert azok maguktól is megállottak, s leszállt a kocsi, vagyis a színe hagyott, vedlett fakó­szekérről, előkereste az aczélt, kovát és taplót s kiütött. Mikor legjobban égett a tűzes tapló, bekötötte az istenadta két jószág fülébe. Ime! egyszerre, mintha kicserélték volna a két rosz gebét, mintha sárkánytejet szopott volna, sebes vágtatva, mint a legsebesebb forgószél, meg­indult a pokolfelé s megsem állt, míg annak szájához nem ért.

Hogy ideért Kilinkó, hogy megállt a két rosz gebe: leszállt a kocsi ülésről, a hátára vetette a két zsák cserepet, a hat vasbakóval együtt s úgy lezúditotta a pokol ajtaja előtt, hogy annak meg­rendűlt még a boltive is s minden ördög, apraja-nagyja abba hagyta a munkáját, annyira megijedt. Itt, Kilinkó elkezd iszonyuan csörömpölni; verte a hat vaskóval a cserepeket.

Kiszaladt egy ördög nagy ijedten s kérdi tőle, hogy mit akar.

- Nem egyebet, felelt Kilinkó, mint itt kápolnát épiteni s titeket a pokolból kipapolni! Azért csak szedjétek össze a sátorfátokat, ingó-bingó holmiteket, mert itt többé nem lesz sötétség, nem lesz pokol, hanem istentdicsérő kápolna, a melyben én leszek a pap!

- Jaj, csak hagyd abba! a mit kivánsz, azt adunk.

- Azt kivánom, felelt Kilinkó, hogy izibe adjátok ide a király öreganyját, a vasorrú bábát, ki itt ispiritusban van eltéve.

Az ördögök annyira megijedtek, hogy tüstént odaadták a király öreganyját, a vén vasorrú bábát, ki ispiritusban volt eltéve.

Kilinkó aztán föltette a fakószekérre a király öreganyját s elindult vele hazafelé; de, alig viszi egy félórai járóföldre, utána szalad egy nagy kamasz, ökörfarkú, lólábú, szőrös-bőrös ördög és visszahívta.

- Hallod-e Kilinkó, - vesztél volna az anyádban! - nem addig van az; hanem a ki jobban tud szaladni, azé legyen a király öreganyja, a pokol ékessége!

- Én nem bánom, felelt Kilinkó immel-ámmal, erre is ráadom a fejemet; de van nekem egy hét hetes kisöcsém, az is jobban tud szaladni mint te: hát én akkor hogy tudok!?

- Majd meglássuk, felelt az ördög, hogy hány zsákkal telik: azért nosza, hol az öcséd, álljon ki a sikra.

Itt Kilinkó kinyitja a zsák száját, kiereszti a sűdő nyúlat s az ott hagyta el az ördögöt, a hol találta.

Igy újra Kilinkóé lett a király öreganyja, a vasorrú bába, ki ispiritusban volt eltéve. És azt újra föltette a fakószekérre, a két gebét pedig megabrakolta czigányabrakkal s kihajtotta a pokol­ból; de, alig ment egy félórai járóföldre, újra utána loholt egy nagy kamasz ördög és vissza­hívta.

- Mért hívtatok vissza? kérdi Kilinkó.

- Csak azért, felelt egy nagy kamasz ördög, kinek akkora füle volt, mintegy két éves tinó lehuzott bőre, hogy a melyikünk ezt a kilencz mázsás vasbuzogányt magasabbra tudja hajítani, azé legyen a király öreganyja, a pokol virága!

- Ha csak azért hívtatok vissza, annak én fittyet hányok s oda se nézek!... no hajítsd fel!

Felhajítja az ördög a kilencz mázsás vasbuzogányt, s a hány mázsa volt, annyi napig ért le a pokolba.

Kilinkó is megfogja a végét, hogy majd felhajítja, - jóllehet meg se tudta volna mozdítani. Fölnéz nagy keservesen az égre s egy álló óráig mindig a holdvilágra bámult.

Már az ördögök is megsokalták, kérdik tőle, hogy mit néz.

- Mit nézek?!.. Hát látod-e azt a fényes udvart az égen?

- Látom, felelt az ördög.

- No, ha látod, hát tudd meg, hogy ott lakik az én bátyám, ki a Dávid bácsi kovácsa s annak akarom ezt a buzogányt felhajítani, hogy kovácsoljon belőle tűzes istennyilát s vele aztán titeket egyenként verjen agyon!

- Jaj, csak ne tedd, inkább vidd el a király öreganyját, a pokol ékességét!

Igy Kilinkó kiállta a három próbát, az övé lett a király öreganyja, a vasorrú bába, a pokol ékessége, ki ott ispiritusban volt eltéve.

Megyen, mendegél hazafelé, de most már nem szaladt utána egy ördög sem s nem hívta vissza; mert egy ördög nem bírt volna vele, kettőt pedig resteltek volna küldeni.

A királynak pedig ez idő alatt se éjjele, se nappala; szüntelen azon törte a fejét: hátha elhozza Kilinkó az öreganyámat a pokolból?... hátha még az ördögöket is meg tudja csalni?.. mit csinálok én a vasorrú bábával, hiszen megöl förtelmes tekintetével s rádásul fele királysá­gomat Kilinkónak kell adnom?! Ezt soha ki nem állom!...

Mikor azért Kilinkó beállitott elébe, mondván:

- Jelentem alásan, itt van a felséged öreganyja! az ezt felelte:

- Takarodjál vissza vele a pokolba s tüstént vidd vissza oda, a honnan hoztad!

- Viszi bíz a Belzebúb!... mondá Kilinkó, fölvett egy nagy ebadta szérűseprőt s a pokol virágát visszahajtotta a pokolba.

Az ördögök egy nagy forgószelet küldtek érte, melynek a kellőközepébe, mint valami hintóba, szépen beleűlt a vasorrú bába. Egy garabonczás diák fogta a gyeplőt, ki rongyos palástjában a bakon űlt s megsem állt vele a pokolig. Mindenütt a merre csak mentek, a jég elverte az emberek vetéseit.

A király most mindig azon törte a fejét, hogy veszithesse el Kilinkót. Egyszer még is rájött a dolog bibéjére. Volt ugyanis a királyi rezidenczia kellőközepén egy muzsikáló száz öles kút, s ennek a szépszólású kútnak elromlott a muzsikája. Az irástudók, és a bölcsek azt mondták, hogy azért nem szól a kút, mivel száz esztendő óta nem tisztitották. A király azért azt mondta Kilinkónak, hogy mindaddig nem adja által a fele királyságot, nagy Meseországnak a felét, míg a szépszólású kút meg nem szólal, míg azt ki nem tisztitja. Pedig, dehogy a szépszólású kút forgott az ő elméjében; egészen más lappangott a dolog alatt; nevezetesen az: majd mikor Kilinkó olyan kis vödörrel, mint egy lugzó, legjobban meri a vizet: akkor a padláson levő huszonhat mázsás harangot lehajítják a kútba, ezzel az óriás födővel szépen leborítják, ott leli sírját, s ez a huszonhat mázsás harang lesz a szemfödele.

Kilinkó erre csak azt felelte, hogy legyen meg ő felsége akaratja; kész a kútat kitisztítani.

Úgy is lett. - Kilinkó lebocsájtkozott a száz öles kútba; huszonhat ember pedig szépen oda­hengeritette a huszonhat mázsás harangot s lezuditották a fejére. De nem úgy volt az megírva, hogy Kilinkó ily csunya véget érjen; mert ő eleve, - élt a gyanúperrel, - szépen behúzta magát a kút pandaljába: így, mikor leesett az óriási födő, megfogta azt fülénél fogva s kihajította a kútból, mondván:

- Most melegem van; nincs szükségem a kalapomra!

A kút kávája mellett ép ott állt a király s azt a 26 mázsás harang úgy agyonütötte, úgy szét­mált, hogy kanállal se tudtak volna belőle annyit összekaparni, mint a körmöm feketéje.

Hijába! a ki másnak vermet ás, maga esik bele!

No most az volt a kérdés: ki legyen a király?.. ki más mint Kilinkó! úgyis már az övé volt a felekirályság!

Volt a harang alatt megboldogult királynak egy gyöngyadta gyönyörű 18 éves leánya, ki szere­lemtől lelkezett ékes virágszál volt. Ezt a virágot Kilinkó a kebelére tűzte s élete párjának, felesegitségnek, feleségének eljegyezte. De különben, könnyű Katót tánczba vinni; könnyű a szép leányt leszakasztani, ha a szerelem keze tépi; mert alig pillantották meg egymást, azt mondták egymásnak:

Szivem szép szerelme! én a tied, te az enyim, ásó-kapa se választ el egymástól.

Lakzit laktak s még most is élnek, ha meg nem haltak.