82. mese

A világtalan király (Szavak száma: 977)

Ott, hol a nap lebukik a kék hegyek mögé, honnan az esti szellő édes illatot hord, volt egyszer egy ország. Egész nap szólt ottan a muzsika, hangzott a dal. Táncz, vigasság volt ott minden­felé a mindennapos vendég...

Jókedvű volt ebben a tejjel-mézzel folyó országban mindenki, csak az öreg király volt szo­mo­rú. Könnyek peregtek le arczán, hófehér szakállán. Hogyne lett volna szomorú, mikor ebből a szép országból ő nem látott semmit. A virágok hiába pompáztak; palotája czifrázatait hiába aranyozta be a nap, az öreg király mindebben nem gyönyörködhetett, mert vak volt.

Egyszer régen, mikor még a szakálla nem volt fehér, mint a leesett hó, hanem fekete, mint a holló szárnya, vadászatra ment. A mint javában vadászgatott, egy fehér őzike futott el előtte. Utána! Íjját kifeszíté, hogy lelőjje a ritka vadat. Ekkor egy tündérszép leány borult eléje. Kérte: ne bántsa az őzikét, ez az ő testvére, együtt nevelkedett vele. De a király nem hallgatott rája, a nyíl elrepült, az őzike haldokolva rogyott össze s kibuggyanó vére pirosra festette fehér szőrét. A leány felugrott és kezét fenyegetően emelte a király felé:

- Legnagyobb örömödben érjen a legnagyobb csapás, te kegyetlen szívű! - így szólt hozzá és azzal eltünt.

Megsajnálta a király, hogy nem teljesítette a leány kérését. De már késő volt.

Elment a kedve a vadászattól s hazafelé indult. Alig értek ki az erdőből, hírmondók vágtattak eléje, hogy siessen haza, nagy öröm vár reá, fia született. Sarkantyúba kapta lovát és csakúgy repült hazafelé. Már eléje hozták az aranyos bölcsőt, melyben selyem függönyök mögött aludt egyetlen fiacskája. Félre lebbenti a selyem függönyöket és egy éles kiáltás tör ki ajkán. Ettől a pillanattól fogva nem látott semmit, elvesztette szeme világát. A legnagyobb örömben érte a legnagyobb csapás. Nem láthatta meg azt, a kit legjobban szeretett. Hiába hívták össze a világ leghíresebb orvosait, nem tudtak segíteni rajta.

Élt a közeli erdőben egy öreg anyóka. Nagy híre volt ennek az öreg anyókának. Ismerte az erdei füvek, virágok csodaerejét. Még azt is mondták, hogy a tündérekkel jó barátságban van. Ebbe az öreg anyókába bizakodott a király. Maga elé hivatta s elpanaszolta neki a baját.

- Felséges uram! - szólt az öreg anyóka. - Talán nem is emlékszel, hogy ezelőtt egy pár esztendővel vadászaton agyonlőtted a tündérkirály legkedvesebb leányának az őzikéjét. Ez okozta a te bajodat, de azért lehet segíteni rajtad. Ha akár te, akár a fiad valakinek olyan örömet okoztok, hogy örömében könnyet hullat és ezekkel a könnyekkel bekened a szemedet, visszanyered a szemed világát.

Meg is fogadta a király, hogy mindenkit boldoggá tesz. Igazságos, jó volt népéhez, az ország gazdag, boldog lett. Nem hallgatott el a muzsika az egész országban, de azért örömében senki se könnyezett.

Mindenki örült, csak az öreg király ült szomorúan a trónon és könnyezett. De ezek nem az örömkönnyek voltak.

E közben eljárt az idő, évek multak el s a királyfi szép ifjúvá növekedett. Egyszer meg­kér­dezte a környezetét, hogy mikor mindenki örül, miért sír épen az édes apja? El is mondták neki a történetet.

Nagyon fájt a királyfi szíve az apja miatt és elhatározta, hogy ő elmegy világgá és addig nem tér vissza, a míg csak nem hoz magával örömkönnyeket.

Mikor elbúcsúzott, az öreg király adott néki egy gyémántból faragott pohárkát, hogy abban hozza haza az örömkönnyeket, ha ugyan talál olyan embert, a ki örömében sirna.

El is ment a királyfi. Sokáig barangolt össze-vissza, de igéretét csak nem birta beváltani. Rabszolgákat szabadított meg, mind nagyon örültek, de egyik sem sírt. Szegény már kétségbe volt esve, hogy apja sohasem fog többet látni.

Egyszer, a mint szomorúan mendegél, a tenger partjára ért. Haragos volt a tenger, csak úgy tajtékzottak a hullámok. A mint megy tovább a parton, térdelni lát maga előtt valakit.

Egy öreg asszony volt, a ki kezét tördelve fájdalmasan bámult a haragos tengerre.

A királyfi megkérdezte, hogy mi baja van, de az asszony csak ennyit birt mondani: a lányom! És rámutatott a tengerre, melynek habjai felfordított csónakot dobáltak ide-oda.

Megértette a királyfi, hogy mi baja van és nem sokáig gondolkozott, hanem eltünt a habok között. Sokáig keresgélte a leányt, a míg megtalálta. Végre mégis sikerült megfognia hosszú aranyhaját és kiúszni vele a partra.

No, még ilyen örömet se látott senki! Az öreg asszony hol a leányára borúlt, hol az ifjúra, sírt és nevetett egyszerre és könnyei úgy omlottak, mint a megáradt patak. Tele is lett hamar a királyfi pohárkája.

Mikor a leány magához tért, kinyitotta gyönyörű kék szemét, a királyfi megszerette és hívta őket az ő országába.

Mentek, mendegéltek, míg csak el nem érték az öreg király hazáját.

De megváltozott ott minden! Vége volt a nagy vigasságnak, nem szólt a muzsika. Fiatalja, öregje szomorúan nézett a maga dolga után, a czigányok majdnem meghaltak éhen.

Megkérdezett a királyfi egy öreg embert, hogy miért van ez a nagy gyász ebben az országban. Ez aztán elmondta: a királyfi elment világgá, hogy az apja baján segítsen. De már olyan régen elment, hogy talán már meg is halt és sohase jön többet vissza. Ezért gyászolnak.

A királyfi a leánynyal meg az öreg asszonynyal csak ment tovább, míg csak a király palo­tájához nem ért. Itt nem akarták beereszteni, mert úgy megváltozott, hogy senki se ismert rája.

De a királyfi mondta, hogy ő orvos és meg akarja gyógyítani a királyt. Így aztán bejutott a királyhoz.

Az öreg király azóta még jobban megöregedett, most már sírni se tudott. Kivette a királyfi a kis gyémánt pohárkát, megkente a könnyekkel az apja szemét.

Nagyot kiáltott az öreg király: «Fiam, édes fiam!» Mindjárt látott és megismerte a királyfit, pedig soha se látta. Volt megint öröm az országban, a czigányok előszedték a hegedűt. Tán­czoltak, ujjongtak. Hogyne, mikor az öreg király visszanyerte a szeme világát, a kis királyfi meg hazatért és egy menyasszonyt is hozott magával.

Csaptak is olyan lakodalmat, hogy azóta se volt párja.

Faharanggal harangoztak, tinót-binót nyúztak.

A lakodalomban magam is ott voltam, az öreg királylyal meg a királyfival biz én is tánczol­tam.