A vitéz Erzsike (Szavak száma: 883)
A jóságos arczú, öreg doktor bácsi megcsóválta a fejét
és dörmögni kezdett. Mutatta a haragosat szörnyen, pedig nem haragudott, a
mint egyáltalában lehetetlen is haragudni ott, a hol édes gyermekarcz üde
mosolygása ragyog elő. Igenis, a doktor bácsi mutatta a haragosat és így
zsörtölődött:
- Na, ez már mégis sok. Hát azért van odakint az az
egészséges, friss téli idő, hogy Erzsike idebent üljön a rekedt levegőjű, meleg
szobában? Egy-kettő, föl kell öltöztetni gondosan és ki kell vinni a levegőre.
Hadd csípje a hideg még pirosabbra az ő pufók arczát és hadd váljék egészségére
a mozgás. Úgy, úgy. A szobában való folytonos ülés, a rekedt, meleg levegő nem
gyermeknek való.
Az Erzsike mamája, a jó, aranyos kis mama, a doktor
bácsi szavai után nyomban előszedte a meleg téli ruhát, hogy majd felöltözteti
a kis leányt. Erzsike azonban nem igen örűlt ennek, mert tudta jól, hogy az a
gonosz hideg mindjárt nekiesik az ő fitos orrocskájának és nemcsak hogy pirosra
festi, de csipkedi is. Már csak - gondolta magában - kellemesebb a kályha
mellett ülni. És olyan ábrázatot csinált, mintha igen közel állt volna a
pityergéshez.
Látta, észrevette ezt a doktor bácsi és fordított
egyet a dolgon. Oda ült Erzsike mellé és így beszélt hozzá:
- Odakint van ám csak mulatságos világ. A hány gyermek
van, az mind ott jár az utczán és úgy iszánkodik, mint annak a rendje. Csúsznak
a jégen, gázolnak a hóban és akkorákat nevetnek, hogy szinte zeng belé az
utcza. A szomszédék Jóskája, a kivel játszani szeretsz, kint korcsolyázik a
ligetben; a Mariska onnan nézi a partról és tapsol neki, meg nevet rajta, mikor
hanyatt esik. Jujujúj, micsoda pompás gyermekmulatság folyik most odakint a
jégen.
Erzsike, ez a csöppség, elnevette magát és kedvet kapott
ahhoz, hogy ő is megnézze a téli játékot és ő is ott kaczagjon a parton. És a
helyett, hogy a kályha mellett, a meleg szobában kivánt volna maradni, a
helyett, hogy csakugyan pityeregni kezdett volna, még ő kérte a mamáját, hogy
szaporán öltöztesse föl és indúljon vele.
A mama persze szívesen teljesítette a kívánságát. A
lábára jó meleg harisnyát, bélelt czipőt húzott; ráadta a meleg téli ruhát,
arra a prémes bélésű bundát és bekötötte a nyakát, a fejére meg olyan sapkát
húzott, a mely elfödte még a fülecskéit is. És mikor már a kötött, meleg keztyű
is a kezén volt, megindúlt vele.
Az egészséges, friss levegőt tele tüdővel szívta be és
gyönyörködve nézte azt a ragyogó, fényes, havas világot, a mely millió és
millió hópehely szikrájából kelt elő. Hosszasan nézte a csuszkáló gyermekeket,
meg a hólabdával dobálózó fiúkat és nagyokat nevetett, mikor látta, hogy
egy-egy hógolyó fejbe vagy hátba találta a dobálók egyikét-másikát.
Észre sem vette a csípős hideget, a mely piros
rózsákat fakasztott az ő rózsás kis arczán. Később, a mint ment, ment, úgy
érezte magát, mintha nem is havas, hideg utczákon, hanem a mezőn járna, a
melyen tavaszi fuvalom hord illatot.
El nem fáradva ért ki a mama mellett a ligetbe s ott
alig tudott hova lenni az örömtől, mikor látta a kis és nagy emberek
korcsolyázását, iszánkodását és hallotta a tréfás kiabálást, a nevetést, a mit
egy-egy elesés idézett elő. Annyira jól találta magát a csípős hidegben, a
melytől eleinte félt, annyira tetszett neki az a téli látványosság, hogy alig
akart visszafelé, hazafelé indúlni és hogy mégis elindúljon, ugyancsak nógatni
kellett a kis mamának.
Mikor útban voltak, elkezdett esni a hó. A fényes,
gyémántfényű hópelyhek egyike éppen az orra hegyére esett s ő örűlt, nevetett
ennek, oda fordúlva a mama felé, mutatva piros kis orra hegyén azt a fehér
pontot. Kerekre nyitotta két nagy fekete szemét és úgy nézett, úgy csodált meg
mindent, mint a ki ebben örömét leli. Az embereket, a kik a havat söpörték; a
hóházat, a mit a bérkocsisok emeltek s a melynek üregében asztal volt
elhelyezve. Nézte a gyorsan sikló szánokat, a csengős lovakat meg a fehér hóval
belepett embereket.
Azt persze egyéb gyönyörűsége mellett észre sem vette,
hogy ez a téli séta milyen jól esett neki. Vígabbnak, erősebbnek,
egészségesebbnek érezte magát, bezzeg az étvágya is megnőtt.
Mikor elérték a házat, a melyben laktak, megállt a
kapu előtt s onnan még egyszer visszanézett a játszó gyermekek felé. Az arcza
már erősen ki volt csipve a hidegtől, a sipkáján, a ruháján itt-ott látszott a
hó.
Otthon persze már várt rá a jó ozsonna, a melynek
emberűl neki látott, pompás volt minden falat. Midőn jóllakott és egészen
fölmelegedett, oda simúlt a mamájához és így szólt:
- Holnap, meg mindennap menjünk sétálni, kis mama.
Nagyon tetszett nekem minden és sokkal jobban éreztem magam, mint azelőtt egész
nap itt a szobában. Úgy-e, megyünk? A doktor bácsi is örűl majd és azt mondja,
hogy engedelmes, jó kis leány vagyok.
És csakugyan úgy történt. Ettől a naptól kezdve minden
szép nap délutánján sétálni ment Erzsike a kis mamával s a mellett, hogy
gyönyörűséget talált a téli látványosságokban, egészsége is gyarapodott.
Egészen megedződött és nem volt többé olyan elkényeztetett, meleg szobába
szokott kis teremtés, a kinek megártott minden. Ő rajta ugyan nem fogott sem
torokgyík, sem nátha, mert a hideghez hozzá volt edzve.
És a doktor bácsi sem csóválta többé a fejét, sem nem
dörmögött, mert az Erzsikével teljesen meg volt elégedve s örömmel mondta:
- Igazi vitéz leány, a ki a hideg csípésétől nem félti
az orrát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése