Utazás a vízirózsán (Szavak száma: 1797)
- Mariska eljösz-e velem? Kérdezte Laczika.
- Elmegyek.
- Tudod-e, hová?
- Nem tudom.
- No hát ne is kérdezd. Jőjj csak.
Elindúltak. A kertajtónál megállott Mariska.
- Ha kimegyünk a kertből, meg kellene mondani
anyuskának.
- Nem szükséges. Itthon leszünk, mielőtt besötétedik.
Keresztűl mentek a mezőn, mely a kert mögött terűlt el
és keresztűl a kis nyírfa-erdőn is. Most egy nagy dombhoz értek, arra is
fölmásztak. Laczi fütyörészve ugrált előre, de Mariska már nagyon fáradt volt.
Alig tudott utána topogni.
Laczi észrevette, eléje futott s gyöngéden átölelte a
derekát.
- Gyere, kicsi húgom, majd én segitek neked!
Olyan jó, olyan kedves tudott lenni Laczi, a mikor
akart.
Felmentek a dombra, lementek a dombról és túl a
dombon, a zöld mezőn is túl, elértek a Tündér-tóhoz, mely olyan nagy volt, mint
a tenger. Legalább Mariska azt hitte, hogy épen olyan nagy. És hitte azt is,
hogy ebben a tóban igazán tündérek laknak s hogy ott a távoli kék hegyekben a
kis manók tanyáznak, a kik minden éjjel kijönnek arany-ezüstbányájukból s
együtt tánczolnak a vízitündérekkel a virágos réten, ezüstös holdfénynél.
Ehez a tóhoz a gyermekeknek nem volt szabad egyedűl
lemenniök. Azért ment Laczi titokban el.
Mariska aggodalmasan tekintett körűl.
- Menjünk haza, Laczi. Tudod, hogy nem szabad ide
jönni.
- Oh, te kis csacsi! Hiszen haza megyünk, de előbb
szedünk ezekből a gyönyörű vízirózsákból. Azért jöttünk ide. Viszünk
anyuskának egy nagy bokrétát. Meglásd, hogy fog örűlni neki!
Letört egy faágat egy közeli bokorról, letérdelt a víz
partjára s a fa-ág segítségével közelebb húzta a nyíló, pompás fehér
vízirózsákat s egyenként szakította őket le.
Mariska oh, hogy félt.
- Beesel a vízbe, Laczi, - szepegte s megfogta a Laczi
kabátját, úgy tartotta.
De Laczi csak nevetett. Nem félt egy csöppet sem.
Már egy egész halom vízirózsa hevert a parton, a
fűben.
- Így, most elég lesz, - mondta Laczi, - Kössük össze.
Leültek egymás mellé s kötözni kezdték a virágokat.
Csak most érezték, hogy milyen fáradtak voltak. Különösen Mariska; már kezdett
álmosodni is.
- Egy kicsit még pihenünk, - szólt Laczi - aztán
indúlunk hazafelé. Ha nagyon fáradt vagy, Mariskám, majd az ölemben viszlek. De
nini, milyen gyönyörű szép vízirózsa! Azt az egyet még leszakítom!
Egy hófehér, teljesen kinyílt, pompás vízirózsa
közeledett lassan úszva feléjök a vízen.
A rózsa kelyhében egy iczi-piczi kis tündérke állott,
hófehér rózsaszirom ruhában, aranyszőke hajjal, fején fényes gyöngy koronával,
kezében piczike aranyos evező-lapáttal. Azzal kormányozta a rózsa-csónakot.
- Ne féljetek, - mosolygott nyájasan a gyermekekre. -
Nem bántalak. Én vagyok a vízi-tündérek királynője. Sajnálom ugyan, hogy annyi
szép rózsa-csónakot szakítottatok le, de sebaj. Terem helyébe más.
Szerencsétek, hogy a csónakokban nem evezett épen egyik sem a tündérek közűl.
A két gyermek annyira elbámúlt, hogy szólani sem
tudott. A tündér hangja úgy csilingelt, mint valami kis ezüst csengetyű.
- Én szeretlek titeket, gyermekek, - csilingelte. -
Tudjátok mit? Üljetek ide mellém a csónakba, majd elviszlek a palotámba!
- Csodás dolgokat fogtok látni, gyermekek. Kristály
palotát, színes kagyló butorokkal, zöld moha-kertet, kláris-fákkal, igaz
gyöngyből virágokkal. Az aranyhajú vízitündérek ott tánczolnak a piros
klárisfák alatt s ezüst-halak a szolgák, ott úszkálnak körűlöttük és vigyáznak
mindenre.
- No csak rajta! Ide mellém, gyermekek, - nevetett a
vízitündér vidáman.
Laczi óvatosan lépett bele a vízirózsa kelyhébe. Nem
akarta bevallani maga előtt sem, de egy kissé remegett, hogy mindjárt elsülyed
a kis csónak. De csodálatos! oly könnyen elfért a rózsa kelyhében, mintha ő is
csak olyan picziny lett volna, mint a tündér.
Most besegítette a tündér Mariskát is, ki reszketve
ült Laczi mellé. Pompásan elfért ő is. A rózsa még csak meg se billent.
Arany evező-lapátjával kettőt-hármat fordított a
tündér s már ott voltak a kék víz közepén.
Ekkor egyszerre megállott a rózsa. Szirmai egymásra
hajoltak, bezárúltak a gyermekek és a tündér feje fölött s a rózsa lassan
kezdett alámerűlni a vízben.
- Jaj, megfuladunk, - rebegte Mariska.
De nem történt semmi bajuk. Csöndes libegéssel értek
le a tó fenekére.
Egyszerre három ezüsthalacska suhant oda,
szétválasztották a rózsa szirmait s alázatos köszönéssel segítették ki a
tündér-királynőt.
A két gyermek láttára kissé meghökkentek, de a
királynő halkan szólott nekik valamit, arra a halak némán meghajoltak, odasuhantak
Laczihoz és Mariskához és kisegítették őket is.
Laczi és Mariska ámúlva néztek körűl.
Egy nagy kert közepén állottak. És milyen kert volt
ez! A kanyargós utak apró, ezüst halpénzzel voltak behintve föveny helyett. A
virág-ágyakban mindenféle furcsa virágok pompáztak, sással, iszalaggal
vegyítve. Itt-ott nagy kövek, sziklák sötétzöld mohával, tapadós moszattal
borítva és a sziklák alá picziny mohadíványok voltak készítve, előttük
kagyló-asztalkával. Magas, piros kláris fák terjesztették szét a virágok fölé
leveletlen ágaikat és mindenfelé, a sziklákon, a virágok között, a kláris-fákon
csillogó, színes, gyönyörű kagylók és csigaházak.
Három zöldruhás kis vízitündér jött most összefogódzva
az ezüstpikkelyes úton. A hajukba fehér vízililiom volt tűzve s halvány-rózsaszín
fátyol lengett a vállukról hosszan utánok.
Édes, csengő hangon énekeltek egy halászdalt és az
énekök úgy hangzott, mint egy kristálytiszta kis hegyi-patakocska csobogása.
A tündér-királynő magához intette őket, valamit
mondott nekik, mire ők is mélyen és némán meghajoltak, miként a halak.
- Gyermekek, - fordúlt most a királynő Laczihoz és
Mariskához - a zöldruhás tündérek körűlvezetnek a kertben és a palotában s
megmutogatnak nektek mindent. De jegyezzétek meg magatoknak: semmihez sem szabad
hozzányúlni, semmit sem szabad elvenni. A melyik megszegi a tilalmat, azt
büntetésűl azonnal hallá változtatom!
A tündérek közrefogták a gyermekeket s barátságosan
beszélgetve indúltak meg velök a kertben.
Megmutogatták nekik a tündérkert minden csodáját;
elvezették a kristálybarlangokhoz, hol halfarkú víziszörnyek állottak őrt. Bent
a barlang igazgyöngygyel volt kirakva. Olyan fényesség volt a barlangban,
mintha millió gyertyával lett volna kivilágítva.
Elvezették a királyi palotába is és még csak ott
ámúlt-bámúlt igazán a két gyermek. Azt sem tudták jóformán, ébren vannak-e,
vagy álmodnak? A hány terem, annyiféle színű volt: egyik kék, a másik zöld, a
harmadik rózsaszín, a negyedik piros. És mindegyik teremben garmadával
fölhalmozva a sok igazgyöngy, drágakő, arany meg ezüst. Mindenfelé, a merre
néztek, fényes, színes kagylókból csodaszép dolgok, ember nem látta
játékszerek, mikre csak nézni is csupa gyönyörűség volt, hát még ha játszani is
lehetett volna velök! Hát még ha hazavihették volna!
De a zöld ruhás kis tündérek éberen figyeltek reájok.
Apró aranyhalak úszkáltak körűlöttük; ezek voltak a
legbensőbb királyi szolgák, kik ügyeltek mindenre és folyton rendezgettek,
igazítottak és vigyáztak, hogy kár ne essék semmiben.
Egyszerre csak föltárúlt egy nagy terem ajtaja s hat
gyönyörű kis vízicsikótól húzva, aranyozott kagylókocsiban ott termett előttük
a vízikirály. Zöld szakálla térdéig ért, feje mintha nedves zöld mohával lett
volna benőve. Csúnya volt nagyon, meg is ijedt tőle Mariska és félve símúlt
Laczi mellé.
Laczi nem látott semmit, csak a gyönyörű kis
vízi-csikókat. Micsoda pompás dolog volna, ha ő ezeket a kis csikókat elvihetné
magával, az aranyos kagylókocsival együtt! Hogy bámúlnának a pajtásai, ha
megmutogatná nekik! Ilyen játékszere nincs egyiknek sem!
A vízikirály kiszállott a kocsiból s felment a királyi
trón zöld bársonynyal bevont lépcsőin. Mariska borzadva látta, hogy a
vízikirálynak halfarka van s kezén, az ujjai közt, úszóhártya.
Laczi csak azt látta, hogy a kagylókocsit kivitték a
vizicsikók a teremből s ott állottak meg épen az ablak alatt, a kertben.
- Szökjünk ki, Mariska! - súgta halkan Laczi. -
Felülünk arra a kis kocsira s magunkkal viszszük! Hogy fognak majd csodálkozni
atyuskáék!
- Nem, Laczi, nem! - súgta vissza Mariska. - Tudod,
mit mondott a tündér? Semmihez sem szabad hozzányúlni!
- Ejh, olyan gyorsan elhajtok én azokkal a kis
csikókkal, hogy észre sem veszi senki!
- De ha nem szabad, Laczi!
Laczi nem felelt semmit, mert e perczben belépett a
vízikirály leánya is, a tündérkirálynő, a ki őket odavitte. Vele ment egész
udvari kísérete, több mint száz szebbnél-szebb apró tündérke, kik tánczolva,
énekelve lejtették körűl a királyi trónt. Csodálatos zene hallatszott
valahonnan, mintha a békák megtanúltak volna különféle hangszereken játszani és
bűbájos hangon énekelni.
Most megnyíltak a terem összes ajtói s az aranyhalak
nagy, hosszú asztalokat vittek be, melyek terítve voltak a legkülönfélébb,
legpompásabb csemegékkel. Mintha ki lett volna válogatva mindaz, a mit Mariska
és Laczi a legjobban szerettek.
Apró, zöld moha bársonyszékeket is vittek a szolgák,
sürögtek, forogtak, egy pillanat alatt elrendeztek mindent; a vízikirály
leszállott trónjáról s nyájasan intett a gyermekeknek, hogy üljenek le melléje.
Mariska kissé fölbátorodva nézett reá s meg akarta
fogni a Laczi kezét, hogy odamenjenek.
De hol volt Laczi? Ijedten nézett körűl.
Nem látta Laczit sehol.
A béka-zene egyszerre elhallgatott, a tündérek
szétrebbentek, a vízikirály arcza elsötétedett s a tündérkirálynő liliompálczájával
odamutatott az ablakon át, a kertbe.
Laczi észrevétlenűl kiszökött a teremből s most ott
állt a vízicsikók mellett. Felugrott a kagylókocsira, kezébe ragadta a gyeplőt
s megsuhogtatva az ostort, el akart szökni a kocsival. De a kis csikók nem mozdúltak.
Laczi csak rángatta a gyeplőt s rájok suhintott az ostorral.
Ebben a pillanatban ott termett a vízikirály, a
tündérkirálynő és az egész udvar. Közrefogták a kocsit és Laczi ijedten látta,
hogy nem szökhetik el. Mariska is ott volt és sírva kapaszkodott belé.
- Engedetlen voltál, - kiáltott haraggal a
tündérkirálynő - vedd méltó büntetésedet!
Megérintette liliompálczájával s abban a pillanatban
Laczi ezüstpikkelyes hallá változott. Kétségbeesetten, szomorúan csapkodta a
vizet, kiáltani, szólani akart, de nem tudott. A halak némák. Csak vergődött,
úszkált ide-oda és képzeletében már látta, hogyan akad bele egy halász-horogba,
miként húzzák ki a szárazra, mint kerűl eladásra és aztán utoljára miként
sütik-főzik meg!... Térdre akart borúlni a tündérkirálynő előtt és bocsánatért
könyörögni - de hiszen letérdelni nem tudott.
A tündérkirálynő most Mariskához fordúlt.
- Neked megengedem, hogy visszatérj a földre és mert
jó voltál és engedelmes, vihetsz magaddal innen, a mit csak akarsz!
Mariska sírva rázta meg fejét.
- Én csak Laczival akarok elmenni!
A tündérkirálynő szeliden mosolygott.
- Vidd hát magaddal Laczit! Tedd otthon egy csöbör
vízbe, ott jól meg fog élni!
Szomorúan, sírva fogta Mariska karjai közé a hallá
változott Laczit, a tündérkirálynő beültette ismét a vízirózsa kelyhébe s az
lassan szállott velök fölfelé a tó fenekéről.
De jaj, milyen szomorú utazás volt ez!
A Laczi hideg, pikkelyes halteste odasímúlt
Mariskához, feje bánatosan csüngött alá.
- Oh, Istenem, Istenem, - zokogott Mariska - mit
fognak mondani anyuska és édes apa, ha meglátják, hogy hal lett belőled!
*
- Csak csöndesen, gyermekek, ne féljetek! -
hallatszott most édes apa szava.
Mariska felnyitotta szemét.
Kocsin ült, feje az édes apa ölében s a kocsi mellett
kétfelől két ember haladt lámpással.
Sötét este volt már.
- Hol van Laczi? - kiáltott Mariska ijedten, hogy
kihullott karjai közűl a hallá változott Laczi.
- Itt vagyok, - nyögött mellette valaki keservesen. -
Oh, Mariska, ne tegyetek a csöbör vízbe, nagyon hideg lesz!
- Nem, nem, - motyogta Mariska félálomban s kinyújtva
kezét, megtapogatta Laczit. Nem volt azon egy csöpp pikkely sem.
- Csak csendesen, gyermekek, mindjárt otthon leszünk,
- hallatszott ismét édes apa szava.
A két gyermek elhallgatott, ismét behunyta szemét és
aludt tovább.
A kocsi lassan gördűlt tova a hepe-hupás úton s vitte
őket hazafelé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése