12. mese

A legfontosabb (Szavak száma: 765)

Élt egyszer réges régen, egy király. Három lánya volt, kedves és szép mind a három, szerette is őket igaz szívéből az apjuk, azok meg az apjukat. Fia nem volt, akire a birodalmát hagyhatta volna, de az országban olyan volt a törvény, hogy lány is ülhetett a trónra.

Nagy gondban volt a király, hogy melyik lányára hagyja trónját, mert egyformán szerette mind a hármat. Elhatározta hát, hogy azt választja, amelyik a legokosabb a három közül.

Elmondta a három lányának, mit határozott, s azt is, hogy nemsokára a születésnapját ünnepli, azon a napon választ majd közülük. Az a lánya követi a trónon, aki legokosabb választ adja arra a kérdésre: mi a legfontosabb?

No, elkezdte törni a fejét a három királykisasszony: ugyan mit tarthat a legfontosabbnak az apjuk?

Amikor aztán elérkezett a király születése napja, elébe állt a legidősebb királylány. Bíborpalástot tartott a kezében, és így szólt:

-       Felséges apámuram, a ruha a legfontosabb, mert anélkül senki sem járhat.

A középső királylány egy maga sütötte friss kenyérrel meg egy serleg borral állt az apja elé. Azt mondta:

-       Felséges apám, nem lehet az embernek semmi más fontosabb az ételnél-italnál, mert anélkül nem élhet.

Előlépett akkor a legkisebbik királykisasszony. Fatálacska volt a kezében, a tálacskában só. Odaállt bátran apja elé:

-       Zokon ne vedd szavamat, király apám, de bizony csak azt mondom: a legfontosabb dolog a világon a só.

A király mélyen elgondolkozott három lánya válaszán, végül felemelkedett trónusáról, és azt mondta:

-       A királynak a bíborpalást a legfontosabb, mert ez különbözteti meg más emberfiától. Válaszodért, legidősebb lányom, téged illessen halálom után királyi palástom, trónom és birodalmam. Hadd öleljelek szívemre, jöjj, fogadd apai áldásomat!

Megölelte a király a legidősebb lányát, megáldotta, aztán a középsőhöz fordult:

-       Az étel-ital nem a legfontosabb, kedves gyermekem, nem nemes lélek, aki azt tartja, hogy enni-inni a legelső dolgunk a világon. Nem nagyon okos a válaszod, de látom jó szándékodat, ezért téged is megáldalak.

És megáldotta középső lányát is, de őt nem ölelte meg.

Akkor a harmadik lányához fordult, aki sápadtan, remegve várta apja szavát, mert már sejtette, milyen sors vár rá.

-       Látom, leányom – mondta a király -, a fatálacskádban elég só van, de a fejedben kevés ész. A só nem a legfontosabb. Paraszt módra gondolkodol, nem királylányhoz méltón, ezért se meg nem ölellek, se meg nem áldalak. Eredj, amerre látsz, eredj az ostoba és durva nép közé, oda való vagy!

Sírva fordult ki a legkisebbik királykisasszony apja palotájából, kilépett a városkapun, s nekivágott a világnak.

Ahogy ment

Ahogy ment, mendegélt, egy fogadót pillantott meg az út szélen. Bezörgetett, s megkérdezte a fogadósnét, beállhatna-e hozzá szolgálónak. Az asszonynak megtetszett a szép, ártatlan, ifjú teremtés és fölfogadta.

Beszegődött hát a királykisasszony szolgálónak, dolgozott napestig, sohasem hevert ölben a keze. A fogadósné nagyon megszerette.

-       Kár, hogy főzni nem tudsz. Megtanítalak, mert látom ügyes teremtés vagy – mondta neki, s meg is tanította.

Nem sok időbe telt, s olyan ízesen, pompásan főzött a királykisasszony, hogy messze földre szállt a híre. Jöttek a vendégek, sereglettek, alig győzte őket a fogadósné étellel-itallal. Jól főzött az új szakácsnő, szép is volt nagyon, jöttek hát a hírére mindenfelől.

A legnagyobbik királylány meg odahaza menyegzőre készült a szomszéd király fiával. Eljutott a palotába is a fogadó szakácsnőjének híre, elhívták hát a király konyhájára, hadd emelje főztjével az ünnepség fényét. Hivatalos volt a lakodalomba az udvar minden rangosa, hoppmestere, tábornoka, étekfogója, főminisztere, kicsi és nagy méltósága. Ők bezzeg nem azt vallották, amit a király, hogy az étel-ital nem fontos az embernek! Nem győzték dicsérni a sok finom fogást, a jó borokat, ettek-ittak jó étvággyal.

Nem hiányzott az asztalról a király kedves étele sem, amit az étekfogó külön készítetett a konyhán.

Odakínálták a királynak legkedvesebb ételét. De alighogy megízlelte, kifordult a falat a szájából, elfacsarodott az ábrázata, s rákiáltott az étekfogóra, aki ott állt aranyszéke mögött:

-       Vigyétek a szemem elől ezt a tálat! És híjátok elém a szakácsnőt!

Belépett a szakácsnő a pompás terembe, s megállt a király előtt, királyi apja előtt. Rárivallt a király:

-       Elrontottad legkedvesebb ételemet, egy csepp sót se tettél bele!

Akkor a szakácsnő a lába elé borult, és így szólt:

-       Kegyelmezz, felséges királyom, és bocsáss meg nekem! Hogy mertem volna sót tenni az ételedbe, amikor magam hallottam felséges szádból: a só nem fontos! Parasztok vallják csak, nem méltó királyhoz!

Akkor ismert csak rá a király legkisebb lányára. Elszégyellte magát, felemelte, és a szívére ölelte. Elmondta a történetet a fényes vendégseregnek, aztán jobbjára ültette legkisebbik lányát. Felzendült a muzsika, folyt tovább a lakoma, majd kirúgták a vendégek a ház oldalát, a király pedig nem győzött örülni megkerült lányának. Tudta már, kire hagyja trónját!