175. mese

A három vándorló (Szavak száma: 1547)

Egy időben árván maradt három vándorló legény, kiknek neve volt Sándor, Lőrincz és János. A midőn sok ideig vándoroltak már az országban, egykor egész a török határig mentek Belgrád városába; hol is a törökök mihelyt meglátták őket, elfogatták, a legelső uradalom kezébe adták; és ott voltak mint rabok esztendeig; ámbátor raboskodtak, de még is meglehetősen volt álla­pot­­jok. Hanem esztendő elfolyása után vásárra vitettek, s megvette őket egy más uradalom három­száz forintért, hol szinte jó dolguk volt, de ellenben a talpukat minden héten kétszer megverték, hogy el ne szökjenek. Szegény vándorlók alig várták az esztendő elfolyását, mikor ismét vásárra hajtattak, és Holofernes basának eladattak szinte háromszáz forintért, a ki is hét esztendő előtt egy napkeleti királynak leányát elfogta, de szüzeségét azon esztendők alatt is el nem vehette, azért is a legerősebb tömlöczbe tétette, s a három rabot egy időben puttonokkal a szőlők hegyeire kiküldötte kigyókat fogdosni; de minthogy ők azon vastag nagy mérges kigyókat megfogni nem merészelték: a basa önnön kezeivel rakta be a puttonokba, s ő velök haza vitette. Már azelőtt készittetett ő két koporsót; az egyik nagyobb volt a másiknál, a kisebb ki volt jóforma nagyságu lyukakkal furkálva. Azután a királykisasszonyt egy ingben a koporsóba fektette, a kigyókat reá öntette, a két koporsót pedig jó erősen reá szegezte; és igy, midőn a kigyók a leány testéből jóllaktak, a másik koporsóba heverni a lyukakon kimentek, ujonnan letette a leányt a régi erős tömlöczbe negyven napig, mely idő alatt ugy megették a kigyók, hogy legkisebb csontja sem maradt. Negyven nap elfolyása után felhozatta tömlöczből a koporsót, de a kigyók is mind dögöl­ve voltak, és azon kigyókat egy kazánba belé rakatta, hogy belőlök mérget főzzön. A mint már két napig ment a főzés, próba gyanánt egy kanállal a kutya szájába öntöttek, mely is tőle mindjárt megdöglött. Ezt látva, egymás szemébe nézett a három fogoly; János igy felelt a többieknek: barátim! mi ugy is rabok vagyunk, s annál inkább én is egy kanállal a basa szájába bevágok; erre mindnyájan reá állottak. Minthogy elfáradt a basa a főzésben, és a melegség miatt kevéssé roszul is lett, János barátai megfogták basa uramat és szájába jó dózist öntöttek a méregből, a melytől mindjárt meghalt őkeme; s ezen cselekedet után összebeszéltek és elvitték basa uramnak három arany szőrü lovait, de minthogy a határon egy hidon által nem mehettek, a lovakat egy rejtett helyre lekötötték, magok sötét éjszaka idején legnagyobb villámlások és mennydörgések között hason a hidon szerencsésen általmásztak, s ott már nem messze volt egy magas hegy, melyet akaskányi hegynek neveztek, és akkora volt, hogy ha az ember fönt volt, ide lent akkorának látszott, mint legkisebb madárka. Már pedig ezen elszökött barátok egy lészát csináltak, hogy a tengeren annál könnyebben körösztül mehessenek. Már jól előre mentek a hegyen és a legszélső parton állottak, midőn más nap elterjedt a hire, hogy a három fogoly elszökött, a basát ölve hagyták; azonnal utánok küldöttek, és egy török más keresztyén rabbal épen azon uton indult el utánok, a merre ők vették utjokat. Látja a kopasz török, hegynek tetején a három állatot, és való­ban gondolta, hogy az elszökött foglyok volnának, - a minthogy azok is voltak - de a vele volt keresztyén azzal ámitotta el, hogy valamely sasok lehetnének, és igy a hegyen levők lészára felültek és tengeren elereszkedtek. Ugy annyira mentek már hét nap hét éjtszaka, hogy nem is tudták merre volnának, de minthogy az éhség is elővette őket, kevés idő mulva száraz földre kiszálltak, és az erdőben a mint járkálgattak, birkanyomásra találtak, melyen is addig mentek, mig egy helyütt az erdőben egy akolra találtak, a hova a midőn bementek, láttak egy nagy óriást, kinek csak egy szeme volt, az is homlokán, és kérdezte őket, mi járatban volnának; kinek is dol­gukat azonnal elbeszélték. Az óriás azután enniök adott, és minthogy nem sokára beestveledett, a birkákat behajtotta az akolba, de azok a birkák akkorák voltak, mint mi nálunk a szamár; az akolnak más zára nem volt mint egy kő, de azt olyan közönséges ember tizenhat sem emelhette volna el helyéből. Bezárván a birkákat, maga is a tüzhöz jött beszélgetés gyanánt; a többi közt mindegyiknek a nyakát megtapogatta, melyiké volna legvastagabb. Hát a szegény Sándorét találta legvastagabbnak s azonnal veszi a kést és a nyakát levágta, és birkáinak enni oda vetette. Itten a két barát néz egymás szemibe; összebeszélgettek, és a midőn látták, hogy óriás uram a tüznél hanyatt feküdt, János egy üszkös fával a szemét kinyomta, és igy semmit se látott. Már regveledett, és a midőn a madarak megszólamlottak, elvette a követ ajtója elől az óriás, de oly fortélyossággal eresztette ki birkáit, tudniillik keresztül vetette két lábát és azok alatt egyenként eresztette ki őket, de minthogy János valaha csizmadia volt, tüje és hegyes ára akkor is nála volt, s megtanitván Lőrincz barátját egyetemben, adott kezébe egy árat, hogy a birkának a farkába akaszkodjék, és a midőn az ajtó mellett leszen, szurja a hasába, a ki is őtet hamarsággal ki fogja huzni. János maga is igy cselekedett és szerencsésen mind a ketten kijöttek. Midőn már a birkák kimentek volt, megintlen betette volt kövével ajtaját vak óriás uram, és tapogatott mindenfelé, de minthogy senkit nem talált, akkorát kiáltott, hogy ők a tengerparton hasra estek; és orditásának hangjára azonnal magaforma tizenkét óriás jelent meg, és látták az ő szerencsétlenségét és őt mindjárt összeszaggatták; azután a tengerhez szaladtak mind a tizenketten, de már az elszökött két rab barát tizenkét ölnyire volt a tengerben, és hogy boszut nem állhattak rajtok, mindnyájan elkezdtek orditni, bőgni, sikoltozni, annyira, hogy a tenger is felháborodott és habjaival a szegé­nyeket majd eltemeté; hanem isten őket szerencsésen megtartotta, és mentek tovább, mig egy er­dőre találtak, hol az ő lészájokat kikötötték, és bementek sétálás képen az erdőbe; a többi között találtak ott egy szép folyó vizet, s megszemlélték, hogy itt embernyomás volt, mely után addig mentek, mignem találtak egy remetének házára; a hová is bementek és találtak tulajdon öreg remetét, kit nagy alázatossággal tiszteltek, és ezen remetét hitták szent Antalnak. Ő szivesen fogadta a jövevényeket, kik minthogy maguk magukat ajánlották, hogy itten maradhassanak, akarnák ezen szent életet viselni, és se hazájok se semmiök nincsen, a remete szivesen meg­tartotta őket. Következő nap a remete bevett szokásait János és Lőrincz szökött uraknak is kellett cselekedni, a mely ebből állott, ugymint regvel a háztul fogva egész a vizig térden kelletett menni imádkozni. Ottan megmosogatták magukat, és onnan ismét térden vissza. A midőn a szobába bementek, már ottan volt az asztalon három czipó, hozzátartozandó étellel elkészitve, és mindegyik megette a magáét. Következendő nap, a midőn elvégzék szolgálatjukat, az erdőben sétálgattak, s azt találta mondani Lőrincz: te János! üssük agyon ezt a vén remetét, talán sok elrejtett kincse van. Mit beszélsz! látod, hogy isten szegénye, és csak jobban élne mint most. No tehát hagyjuk abba! Következő nap, a mikor kötelességökről haza mentek, az asztalon csak két czipó volt. Ekkor azt mondja a remete: közületek egyik nekem roszat kivánt, azért távozzatok mindjárt házamtól, és haljon meg az én roszakaróm olyan halállal, minőt nekem akart. Ezzel utnak vették sátorfájukat, és az erdőben bujdostak, mint a rosz czigányok addig, hogy éjszaka idején egy tüzet láttak és oda mentek, ott pedig haramiák voltak huszonnégyen. Itten oda kö­szönnek; azok kérdezik: kik legyenek; olyanok vagyunk, mint tik. Erre a haramia basa oda vet egy aranyat és János fölvette, Lőrincz elibe is oda vetett, ő föl nem vette, melyen a basa meg­haragudott, s őt, mint valami kis malaczot, mindjárt nyársba huzatta és megsütötte. Igy maga maradt János, a kit is egy vigyázó helyre küldöttek, és oda talált menni, merre legközelebbi falukból malomba szoktak járni buzával s egyetmással; az uton egy szegény ember vitt hat zsákot a kocsián, azt János tőle elvette és magok lakóhelyére vitte. Ezen első cselekedetén nagyon megörültek a haramiák; s ő megint visszament valami szin alatt és felült a paraszt kocsiára, és bement együtt a faluba és onnét a legközelebb városba a város birájához mentek, hol János a károkat megösmerte és kérte, hogy ma estve tiz órakor sok ember jőjön fegyverekkel és más erős eszközökkel, s fogják el a haramiákat; mit biró uram meg is cselekedett; de jegyokul azt hagyta nekiek, hogy őt arról fogják megismerni a haramiák között, hogy kalapja körösztben fog lenni. Azzal János visszament és vacsorált a többiekkel. Kevés idő mulva a sok ember körülfogá az elárult haramiákat s egyenként megkötözték, épen csak a basa maradott Jánossal, kinek minden bizodalma Jánosban volt, de igen megcsalatkozott, mivel midőn leült, hátra taszitotta őt és erősen megsebezte, mikor meg is kötözték és feltették a kocsira, ki csak azon kérte Jánost, hogy ne azon halállal mulaszsza ki őt ezen világból, mint barátját Lőrinczet ő; mégis mikor a legelső városba jöttek, mindenikre legerősebb sentenczia szállott és a kövér haramia basát megsütötték, mint ő János barátját, kinek most a legnagyobb becsülete volt már ezen tett érdemiért. A király megszerette s a gyermeke mellé udvari mesternek tétette. Különben minthogy jámbor életü volt és szép gyermek, tudományokkal is bővelkedett, az egész udvar kedvelte, de a mi legtöbb, az ő kellemetessége végett a királyleány belé szeretett, mit idővel atyjának is megjelentett azon kéréssel, hogy őt János feleségül vehesse. Ezen a császár azaz király igen megörült, meg is engedte kérését és Jánosnak tudtára adta ezen édes érzeményt, ki majd meghalt örömében. Néhány nap mulva megházasodtak és többé János nem kivánkozott hazájába menni, és mint uralkodó király meghalt ugyanitt. A ki nem hiszi, menjen, kérdje meg a vak óriástul.